Róma hálás volt költőjének. Mondják, ha Vergilius megjelent a főváros utcáin, mert ritkán jelent meg, azonnal csődület fogta körül, mely elől ő rendesen a legközelebbi házba menekült. A birodalom nagyjai iparkodtak őt körükbe vonni. Birtokügyét maga Augustus rendezte. A császár belső embere, Maecenas pedig, aki építkezéseiről s műízléséről híres, boldog volt, ha a nyilvánosság előtt barátkozhatott vele. Maecenas társasága a kor legműveltebb embereiből állott, s egyáltalán nem kell hízelgők vagy kitartottak körére gondolni. Vergilius társadalmi helyzeténél és műveltségénél fogva egyenrangúként szerepelt e társaságban. Helyzete oly intim volt, hogy egy fiatal költőt is bemutathatott Maecenasnak, akivel versei révén ismerkedett meg, s aki a világban csak egy szerény hivatalnok, quaestori írnok rangját érte el. Sőt múltját is megbélyegezte valami. A Brutus-féle hadban Augustus ellen harcolt. Igaz, hogy megfutott a csatából, mint hajdan Arkhilokhosz, s mindenesetre az általános amnesztiában részesült.

Mégis ez a fiatalember, úgy látszik, egykettőre az egész társaság kedvence lett. Ami érthető is, hisz Horatiusról van szó. Maecenasék igazán meg tudták ismerni és becsülni a költői tehetséget. De Horatius neve nemcsak egy nagy költőt idéz, hanem egy páratlanul életrevaló, okos és kedves embert is. Szellemessége és tapintata olvasóit is meghódítja mindenütt, ahol magáról és helyzetéről beszél. Ezt pedig sokszor teszi. Horatius nem a nagy világeszmék költője, mint Vergilius. Nem is a gyengéd, légies szépségeké. Ő gyalogjáró, szellemes, modern típusú és urbánus poéta, az emelkedettség legcsekélyebb igénye vagy póza nélkül. Az olvasóval szinte azonnal bizalmas viszonyba lép, akár egy modern napilap csevegő s népszerű cikkírója.

Ironikus szellem, mindenről fölényesen és mulatságosan tud beszélni. Első könyvét, a szatírákat, Sermók-nak nevezi, azaz egyszerűen Beszélgetések-nek. Verse csakugyan egészen közel áll a prózához, valami könnyed, művelt, franciás, Anatole France-éhoz hasonlítható prózához. Született műélvező és kritikus, s finoman elemzi az előtte járt szatíraköltőket. De nem követi őket. Csöppet sem erkölcsbíró, mint például Lucilius. Szatírái inkább csak ízléshibákon mosolyognak. Nem "ostorozás" ez, még nem is kacagás. Így mosolyog a művelt és udvarias ember a sznobon, aki kiissza a szájvizet. Kifigurázza a parvenüt, a parazitát, a pazarló örököst, az elpuhult s dologtalan városi életet; de kifigurázza az erényt pózoló filozófusokat és erkölcscsőszöket is. A világról röviden az a véleménye, hogy mindenki bolond egy kicsit, még a sztoikusok is, akik ezt hirdetik. Ő maga inkább Epikurosz tanára esküszik. Epicuri de grege porcus. Malac az Epikur kondájából. De epikureizmusa nem tudományos, mint a Lucretiusé. Teljességgel gyakorlati.

Mindig hajlandó önmagán is mosolyogni. Úgy adja életét, ahogy van. Látjuk őt városi sétáiban, az utcán, piacon, ahogy lerázza a tolakodókat, megkérdi a kofáktól a zöldség árát, s benéz a szemfényvesztők bódéiba. Látjuk esteli borozgatás közben, s nem titkolja tőlünk azt sem, hogyan iparkodik hatalmas barátainak kegyét megnyerni s megtartani. Ezt is tökéletes bonhomiával és tapintattal. Maecenas egy kis környéki villához juttatja, s azontúl nem győzi a falusi élet előnyeit magasztalni verseiben. Kicsit hálából és hódolva ő is az Augustusék agrárius tendenciáinak. De kicsit őszintén is, noha maga tökéletes városi karakter. Nem gazda, mint Vergilius. Neki a falu inkább az otium (nyugalom, békés élet) helye, a költői visszavonulásé s a baráti kirándulásoké. Többnyire nőket is visz magával. A szerelemben nem kényeskedik, s mint igazi epikureus, ki is fejti, hogy inkább választja könnyű hölgyek barátságát, mint a tisztességes asszonyokét, amiből mindig csak felesleges bonyodalom lehet. Nem érdemes bonyodalmat csinálni: az élet úgyis rövid. Jön a "sárga halál" és a "morc öregség". Nem tehetünk okosabbat, mint nyugodtan élvezni, amíg lehet. Így élvez Horatius, okosan és mértékletesen. Az "arany középszer" filozófusa ő, s ebből a filozófiából fakad lírája. Ódái, melyeket ma inkább daloknak neveznénk, az élet legszebb és legmulandóbb örömeinek valóságos bibliáját teszik. A szerelem vad és irracionális mélységei iránt éppoly kevés az érzéke, mint a természet bujább és primitívebb szépségei iránt. Szerelme kissé fölényes és fegyelmezett; tájképei azt a természetet festik, amelyen már az ember uralkodik. A tavaszban gondol a görög mitológia nimfáira is, de megfigyeli egyúttal a kiszáradt hajók vízre vontatását, s a tengerparti panorámán kritizálja a költséges villaépítkezéseket.

Övé lett a vers is, és senki annyi görög versformát át nem mentett a latinon át az újabb irodalmakba. A legnagyobb metrikusok egyike ő. Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és ízlelgetni, mint a "nagy borok" minden cseppjét. Persze már sokkal fejlettebb, hajlékonyabb nyelv is állt rendelkezésére, mint Catullusnak. A különböző szapphói, alkaioszi, aszklépiadészi, iónikus stb. sorok az ő közvetítésével jutottak a legújabb költőkig, s gazdagították olyan különböző egyéniségű lírikusok zenekincsét, mint (találomra) Klopstock, Berzsenyi, Tennyson. Ez a nyelv és vers mindenre képes: acélos és férfias zengésekre éppúgy, mint érzéki, lágy, élveteg hangokra. Horatius készséggel állott hatalmas pártfogói mellé abban is, hogy költészetét a nagy római ügynek, a világbirodalmi eszmének szolgálatára odaadja. Így születtek a "római ódák", amik egy egész nagy modern "hivatalos és ünnepi" ódaköltészetet vontak maguk után, s családjuknak még ma sem szakadt magva. Horatius azonban mindig bizonyos fölénnyel kezelte az ilyen politikai témákat. Legharciasabb költeményében Türtaioszt zengi vissza: dulce et decorum est pro patria mori (Szép és magasztos halni ezért: haza!). De nyomban utána maga is mosolyogni látszik háborús pátoszán, s naiv népmesei hangulattal üti el. Igazi elemében mégis csak akkor van, mikor szerelemről énekel, szép fiúkról és lányokról, akiknek neve még ma is az örömök zengésével visszhangzik fülünkbe. Vagy saját magáról, életének mindennapi eseményeiről, amik közül a legkisebb is úgy érdekel bennünket, mintha legjobb barátunkról volna szó. Idősebb korában verses leveleket ad ki. Epistolák-at, intim barátaihoz címezve. Ezekben egészen meztelenül mutatja meg magát, s talán egyetlen könyvét sem olvasom ma nagyobb élvezettel. Saját művészetéről is beszél, irodalmi ítéleteket mond, józanul, csevegve, nagyképűség nélkül, s megírja azt a levelet is, melyet az utókor Ars poeticá-nak nevezett el. Mintegy mellékesen és félvállról megalapítója és őse lesz minden modern irodalmi kritikának.

- folytajuk -