Hogyan fűződhetett ilyen várakozás ehhez a szelíd és szerény költőhöz, a füvek és virágok szerelmeséhez, akinek verse mindig kerülte a harci zajt, s kereste a gyengéd bájt és édes zenét? Aki még mikor a világ megváltójáról beszél, akkor is egy bájos s anyjára visszamosolygó gyermek képét festi? Vergiliust két erénye jelölte ki a nagy alkotásra. Az egyik magas és gáncstalan művészete. A másik a világ sorsán, Róma hivatásán csüggő törődése. A nagy szándék egyúttal nagy élmény lehetett ennek a költőnek. Ilyen szándék még nem volt a világon. Homérosz nem akart nemzeti eposzt írni. Ő egyszerűen hősöket énekelt. A hősök egyének: semmi más. Egy egész nemzetet szimbolizálni egy reprezentatív ősben, egy nemzet sorsát egy ember végzetében: ez Vergiliusra várt. Az Aeneis az első nemzeti eposz a világon. S a többi mind ennek utánzata.
Első pillantásra az Aeneis is utánzatnak hat. Átveszi Homérosztól mindazokat az eposzi külsőségeket, melyek a századok folyamán hagyományossá váltak, az invocatió-tól a "seregszámláig". S leírja például Aeneas pajzsát, mint Homér az Akhilleuszét. A hagyomány követése igényt, nyomatékot, méltóságot ad. Erre szüksége volt Vergil nagy tervének. Meséjét is belekapcsolja a Homérosz nagy, ős meséjébe. A rómaiak menekvő trójaiaktól származtatták magukat. Milyen történeti perspektíva! A szegény menekvők, akiknek otthonát fölégette a furfangos görög, hosszú bujdosás után új várost alapítanak, s ez az új város majdan a világ megfegyelmezője s a görög civilizáció őre és központja lesz... S evvel már adva van az eposz szerkezete is. Az első fele, a bujdosás története egy latin Odüsszeia. A második, ahol Aeneas nehéz harcokkal alapot vet a jövő városának, iliászi hangulatot idéz.
Így olvad itt elválaszthatatlan eggyé görög hatás és nemzeti mondanivaló. A római költészet megtelt nemzeti tartalommal, s éppen evvel folytatta a görögöt, s készítette elő az újkorit. Nemzeti és világirodalom egyszerre.
De Vergilius nemzeti mondanivalója igazában még mindig világ-mondanivaló. Itt nem egymás ellen acsarkodó akármely népeknek kicsinyes harcairól van szó. Aeneas nem is annyira harci hős, mint inkább vallási. Különös egy hős, akinek díszítő jelzője nem valami "sisakrázó" vagy "harcban rettenetes", hanem ellenkezőleg "jámbor". A gyöngéd, szelíd költőnek nem kell vele megtagadnia önmagát. Aeneas első cselekedete az, hogy elaggott atyját vállain viszi ki az égő városból. Életének nagy feladata pedig, hogy Trója ős "házi isteneit" tengereken és harcokon keresztül az épülendő új városba átmentse. Ezek a házi istenek az állam szent hagyományainak, a kultúra folytonosságának jelképei.
Aeneas ennek a folytonosságnak hőse. Igazi római hős, az állami kultúráé. A harc csak eszköz számára, nem életeleme mint Akhilleusznak. Csak késlelteti és nehezíti hivatásának betöltését, akár a szerelem. Az egész Aeneis e hivatás története, s e késleltető akadályok elleni küzdelemé. A "jámbor Aeneas" az első "küldetéses" hős a világirodalomban. Egész életét áldozatul kell hoznia nagy hivatásának.
A fő-fő akadály a szerelem. Ez a ballaszt, amit ki kell dobni a hajóból. Ez az érzés, amiből erőszakkal kell kitépni magát. A jámbor hős itt kegyetlenné válik, s az olvasó egy királynői öngyilkosság tanújává. A világirodalom egyik leghíresebb epizódját köszönheti ennek, egy igazi kis beszőtt "epülliont", kallimakhoszi értelemben, amely külön is a műfaj gyöngye lenne. De ma még sokkal többnek látjuk. Dido királynő története valóságos szerelmi novella, finom lélektani rajza egy érzelem keletkezésének és hatásának. A "gyengéd" költő egészen modern valamit alkotott itt. Alexandria költészete Dido szerelmén keresztül egyenest a XIX. század pszichologikus irodalmával kapcsolódik.
A költő maga más múltat és jövőt akart evvel a szerelemmel összekapcsolni. A birodalom múltját és jövőjét. A szerelem a gyűlölet anyja itt is, mint Catullusnál. A keleti királynő szerencsétlen szerelme Nyugat metropoliszának őséhez sötét végzetekkel terhes. Kelet és Nyugat szerelme ez, akik (mint egy modern világbirodalom költője énekli) "sohasem találkozhatnak". Kipling versét írhatta volna egy római is. Róma világuralmának sorsát a karthagói háborúk döntötték el. S Karthagót Dido alapította, mint Rómát Aeneas.
Ennyire szimbolizálja Aeneas sorsa Róma sorsát. S nem lephet meg, ha ez az Aeneas, Venusnak, a Lucretius istennőjének gyermeke, egyúttal őse annak, aki ezt a sorsot épp Vergilius idején hatalmas kezeibe vette: Augustusnak. A költő leviszi hősét az alvilágba, elevenen, mint Homér Odüsszeuszt. De nem azért, hogy ott a halottakkal találkozzék. Hanem, hogy meglássa még meg nem született unokáinak várakozó szellemeit, a világhódító Caesarokat. A költemény itt még távolibb jövőkbe kötődik, egész az apokaliptikus világsejtelmekig, mint a negyedik ecloga. Ha Dante majdan, túlvilági útján, kísérőül választja Vergiliust: nemcsak azért tette, mert a mantuai vates is a pokolba szállt le hősével. Hanem azért választotta őt vezetőnek, mert mind a ketten ugyanazt az álmot álmodták, ugyanazt az ideált vallották.
A világcsászárság álmát és ideálját. Egyetlen kard maradjon a földön, minden tartomány fölött magasan ragyogva, és biztosítson békét és fegyelmet. A gyengéd, szelíd költő, anyagtalan édességű versek zenésze, pásztorok, parasztok, szőlők és méhek és jámbor daliák poétája, aki legharciasabb jeleneteibe is bájos kisgyermekek, felejthetetlen holdas éjszakák és szerelmes asszonyok képeit szövi be: a világot átfogó római politika prófétája lett. S előfutára a Középkor nagy nemzetközi eszméjének, mely napjainkban ismét aktuális.
Aeneas útja
- folytatjuk -