Szophoklész nem hideg. Nem hideg, de tudatos. Aiszkhülosz lendülete teljes erejével megvan benne. De már korlátok közé szorítva: a művészet, a tárgy korlátai közé. Lírai gikszereket nem csinál. Nem követi el, amit Aiszkhülosz: hogy a saját nézetei s korának álláspontja szerint megoldja a nagy erkölcsi problémákat, s ezzel kiábrándítja a jövendő korok olvasóit. Ő ezeket az erkölcsi problémákat voltaképp föl sem veti, nem gyötrődik azon, amin Aiszkhülosz gyötrődött. Élektra és Oresztész nála megölik anyjukat s szeretőjét, és diadalmaskodnak. Szophoklész fölülről nézi a világot, a nagy arisztokrata filozófusok példájára, s úgy veszi, ahogy van: az emberi cselekedetek javíthatatlan láncolatának. A titáni méretek lekicsinyednek emberiekké, a karakter s a belőle folyó végzet előtérbe nyomul. A költő nem szól bele a sorsba. Nem is hadakozik vele. Legfeljebb szánakozik és gyönyörködik alakjain. Szinte l'art pour l'art emberalkotó, mint a modernek. Művész. Még lírája is, a karének, a történethez simul, s a művészi egyensúlyozás és kikerekítés céljaihoz.

Az Antigoné témája emlékeztet az Aiszkhülosz témáira. Itt is egy nagy erkölcsi dilemmáról van szó. De ez a dilemma már egy kicsit más természetű. A filozofikus szkepszis útját mérhetném a különbségen. Aiszkhülosz még az istenekkel harcol. Az emberi kultúrát és törvényt egynek látja magával az emberiességgel. Oresztész az istenek törvényét sérti meg, s az emberi törvény védelméhez folyamodik. Az, hogy az emberi érzés magával az emberi törvénnyel juthat ellentétbe, Szophoklész felfedezése, a kívülről néző szemé.

Mily modern dilemma: a hazafias kötelesség s az emberies érzés közt! A költő, ahogy mondani szokták, egy nő szívét teszi a dilemma harcterévé. Nem Szophoklész küzd itt, hanem Antigoné. Szophoklész csak rajzolja a küzdelmet, egyszerűen tényként fogadja el a dilemmát, a nyomában járó végzettel együtt. Rajza páratlanul gyengéd, meleg, s amellett igaz és objektív. Az Antigoné párbeszédeiben, vitáiban mély emberismeret és bölcsesség szól. De csak azért, hogy a jellemeket megvilágítsák, melyek egy óramű pontosságával gördítik le a sorsot. Sima, megolajozott kerekeken, logikusan, takarékosan. Akár egy modern francia dráma jelenetei. Óraműszerű pontosság, elegancia és tárgyilagosság: ez jellemzi az Oidipusz kiraly-t is. Mégis ez a darab egészen másként hasít a szívbe, vadabbul. Mint egy éles penge: mennél csiszoltabb, annál kegyetlenebb mélységbe csap. A kikerülhetetlen végzet játéka ez is. De valami barbár erővel hat, primitív borzalommal. Mert nem a jellemekből következik.

Ez már nagyon távol áll minden modern megszokástól. Antigoné önmaga ítéli magát halálra: θανουμένη γαρ έξήδη ..."Tudtam, hogy meg kell halnom." Itt megvan a "tragikai vétség", ha nemes indokú is: Péterfy összehasonlíthatná Kemény Zsigmonddal. De Oidipusz teljesen öntudatlan és ártatlan hull a legszörnyűbb bűnbe és végzetbe. Ma szeretjük az Oidipusz király-ban a pszichoanalízis drámáját keresni. De Oidipusznak egyáltalán nincsen "Oidipusz-komplexuma". Sejtelme sincs róla, hogy akit megölt, az a saját apja, s akit nőül vett, az édesanyja. Hisz csecsemőkora óta nem látta egyiket sem. Tudatalatti emlékeket tegyünk föl, titkos ösztönöket? Ilyen modern giccsek teljesen idegenek Szophoklésztől. Amit Oidipusz csinál, az nem is "lélekelemzés". Ő tényeket elemez, külső történéseket és adatokat, akár Sherlock Holmes. Oidipusz király inkább detektívdráma. De egészen különösfajta, ahol a detektív - a "talányfejtő" Oidipusz - önmagában találja meg a gyilkost! Lélektani érdekessége, hogy a kutatást nem bírja abbahagyni akkor sem, mikor már megsejti, már biztosan tudja, hogy a titok kiderülése egész életét porba és halálba fogja sújtani. Rögeszmeszerűen, örvényszerűen vonja szellemét a makacs igazság. Könnyű lenne az emberi tudvágy, a gondolatra ébredő korszak, a keserű tudatosodás szimbólumát látni benne. Belemagyarázás? Bizonyos, hogy a darab igazi mélysége nem pszichológiai.

Sorsdráma.

Szörnyű, barbár mese. Véres és szexuális talányok. Elnyomott emlékek és gyermekkori borzalmak fölkeverése. Hirtelen, képtelen, előre tudott és mégis elháríthatatlan katasztrófa. Babona, vallás és matematika különös fonadékú szövete. A sors irracionális gyökereinek ízeit érezzük. Micsoda ellentét forma és tartalom közt! Ilyen vad, ős, nyers, babonás mélyeket éppen az emberi tudat és kultúra leglucidusabb művészete tár föl: annál megrendítőbb! A Szophoklész művészete.

Mert ez a művészet első és egyetlen az egész világirodalomban. Minden művészet tudatos, már Homéroszé is az volt. De Homéroszt a témája vitte, a részletek elragadták; művészete e részletek rendezésére és előadására szorítkozott. Szophoklész kívül áll témáján, és az egészet látja. Amit csak bizonyos távlatból lehet látni. Ez a titka tökéletes nagyvonalúságának és kemény egységének. Ő nem sziklákkal dobálózik, hanem sziklából farag. Arisztotelész belőle vonja le a "hármas egységnek" (hely, idő és cselekmény egységének) törvényeit. Szophoklésznél sohasem uralkodnak a részletek. De épp azért minden részlet fontos és tökéletes. Az utolsó szolgaszereplő kész jellem- és sorstanulmány, az utolsó mondat is kiszámított műremek. Minden szó, minden verssor az egésznek hatását szolgálja.

Tökéletesség, első és egyetlen, soha meg nem ismétlődő pillanata a fejlődésnek. Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz. Ehhez hasonlítom a Szophoklész tökéletességét. A tökéletes művész fölötte áll anyagának. De ez mindig valami hidegséget jelent: csak egyszer, legelőször lehet forró szenzáció. A világirodalomnak voltak más nagyjai, egyenrangúak Szophoklésszel, talán gazdagabbak... De a tökéletesség egyedül az övé. Shakespeare távolról sem tökéletes. Dantéban sok minden harcol a művészettel. S voltak kiszámított tökéletességű, tudatos artistái az írásnak. De ezek valóban hidegek, mesterkéltek.

A tökéletesség irodalmi pillanata addig se tartott, mint Szophoklész hosszú élete. Mondják, ez a költő százharminc darabot írt, sohasem nyert másodiknál kisebb díjat, s a nép társhadvezérnek választotta Periklész mellé, noha ő maga élcel rajta, mennyire nem értett hadvezetéshez. S mégis ez az élet, melyet egy gyönyörű szobor ideális szépségben varázsol elénk, nem volt mindvégig harmonikus. Vénkorát késő szerelmek és anyagi bajok keserítették meg, s talán világlátásának nyugalmát és tisztaságát is megzavarták. Megmaradt hét drámája között is van olyan, melyben az "érzelmek zavara" mintha magának a költőnek zavara volna, amit már csak mechanikus rutin fegyelmez. A tökéletesség hazajáró lelke a rutin. S a rutin már uralkodott is a színpadon, s diadalmakat aratott Euripidész személyében. Állítólag a fiatal Euripidész hatása az, hogy Szophoklész a Philoktétész-t deus ex marchiná-val oldja meg. De Philoktétész, a bélpoklos robinzon története, különben is euripidészi vonásokat mutat. Romantikus szcenéria, rikító színek, érzelmi túláradás... A kor ízlése változott. A témák is változni kezdenek. A "homéroszi morzsák" az Iliász hangulata helyett inkább a femininebb Odüsszeiá-ét idézik. De itt már Euripidészről kellene beszélni. A dráma bomlik már, nem bírja a feszültséget, s a tragédiában, titkon és álarcosan, megjelenik a regény modern szelleme.