Sokszor, mikor a napba nézek,

már-már azt hiszem:

ő az igazi.

S elfelejtem, hogy minden látható,

tapintható és megcsókolható:

a rejtett igazinak

árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,

melynek árnyékát éljük,

valahol bennünk van a ház,

melynek árnyékát lakjuk,

valahol bennünk van a kenyér,

melynek édes árnyékát

megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó

mérföldes fenekén,

vagy felhőkbe gomolyítva úsznak

és távoznak tőlünk az égen -

messziről, messziről visszakiáltva:

Poéták, bolondok,

meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,

megejtett ez a nyilvánvaló igézet.

Ha kedvesem hófehér vállára nézek,

ha mélységes, barna szemébe nézek,

remegve dobom felé a kérdést:

Milyen lehet a Gyönyörű,

kinek árnyéka vagy?