Miképen boltíves,

pókhálós vén terem

zugában álmodó

középkori barát,

ki lemosdotta rég

a földi vágy sarát

s már félig fent lebeg

a tiszta étheren, -

ül roppant asztalánál,

mely könyvekkel teli

s a nagybetük közébe

kis képecskéket ékel,

Madonnát fest örökké

arannyal s égi kékkel,

mígnem szelid mosollyal

lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is

lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökítni, drága

arany és kék szavakkal

csak Téged festeni,

míg ujjam el nem szárad,

mint romló fának ága

s le nem lankad fejem

a béke isteni

ölébe, én Szerelmem,

világ legszebb Virága.