1784. június 5-én III. Gusztáv svéd király megjelent a francia Akadémia gyűlésén, ahol a közönség lelkesen ünnepelte és a felolvasók választékos szavakkal bókoltak neki. Maga a tárgysorozat nem volt éppen szórakoztató: M. de Montesquiou, az új tag dicsőítette elődjét, Coetlosquet limoges-i püspököt, akinek semmi más nevezetes tulajdonsága nem volt, mint az, hogy nagyon sokáig élt. Majd M. Suard, az Akadémia igazgatója válaszolt és hogy beszédének aktualitást adjon, élesen megtámadta az akkori legnagyobb sikert, Beaumarchais Figaro Házasságát. Azután La Harpe, a kor száraz és steril kritikusa olvasta fel a Nőkről szóló tankölteményének II. énekét. Grimm szerint a publikum igen hűvösen fogadta, mert ha már tanköltemény, szívesebben hallotta volna Delille abbét, La Harpe legfőbb ellenfelét a gluckisták és piccinisták ádáz harcában, amely gyászos belvillongást idézett elő a Halhatatlanok között. (Ez a harc az olasz és a francia zene harca, ahol a francia zenét furcsa módon az olasz zenén felnőtt német Gluck képviseli, Marie Antoinette egykori zenetanára; kitűnő példa a kor szellemi nemzetköziségére. Grimm szerint Gluck az, ami a drámában Corneille, Piccini pedig az, ami Racine. Talán azt is lehet mondani, hogy Piccini az, ami később Verdi, Gluck pedig az, ami később Wagner: az olasz zenész számára az operában csak a zene a fontos, míg Gluck a zenét alá akarja rendelni a drámának, ill. a zene és a szöveg együtt kell, hogy drámai megrázkódtatást váltson ki a közönségből.) Végül pedig Nivernois herceg olvasott fel egynéhányat egyszerű és közvetlen meséiből. Az ülés után a király négyszemközt beszélt néhány szót Suard-ral, de Grimm tudni véli, hogy miről esett szó: a király közölte, hogy nem ért egyet Suard-ral Figaro Házasságára vonatkozólag, amelyet mégegyszer meg akar nézni.

A beszámolás alapján azt kell gondolni, hogy az Akadémiának ez az ülése nem lehetett különösen izgalmas; de nem lehetett sokkal izgalmasabb a többi sem. Grimm néhány hónappal később arról számol be, hogy a közönség egy bizonyos Gaillard nevű halhatatlan nevéhez nem méltó előadása alatt oly tüntetően unatkozott, hogy az akadémikusok összeültek és elhatározták, hogy mégis segíteni kellene ezeken az állapotokon. A következő ülésen Boismont abbé megleckéztette a hallgatóságot, mire kifütyülték, mint egy színházban. Erre az Akadémia úgy döntött, hogy ezentúl kevesebb meghívót küld szét és csak megbízható elemeknek. De az a tény, hogy az Akadémiába olyan közönség járt el, mint a színházakba, mutatja, hogy a nagy intézmény ebben az időben még mitsem veszített tekintélyéből és nem távolodott el az eleven irodalmi élettől. A század közepén a francia Akadémia a legkevésbbé sem konzervatív, hagyományőrző testület, hanem ellenkezőleg a szellem forradalmárainak találkozóhelye. Teljesen a filozófusoknak, az Encyclopédie munkatársainak kezében volt, innen vívták harcukat az Egyház és a Sorbonne, az Egyetem ellen. Minthogy az enciklopédisták valamennyien szalonemberek is voltak, a hölgyvilág is a legnagyobb figyelemmel kísérte az Akadémia választásait és üléseit, az Akadémia éppúgy hozzátartozott a monde-hoz, az előkelő társadalomhoz, mint a Comédie Française és a Comédie Italienne. De a század végére - nem az Akadémia avult el, hanem a filozófusok köre vesztette el régi aktualitását. Mint minden szektának, a filozófusoknak is az üldöztetés adta meg az erejüket: a bebörtönzések, könyvelégetések, a száműzetés.

A század végére az üldöztetés megmaradt ugyan, de már csaknem vígjátéki jellege volt. Végleg bebizonyosodott, hogy a francia királyságban "mindent megtiltanak, de semmit sem tudnak megakadályozni". Brissot-t az elkobzással megbízott hivatalnok előre figyelmezteti, hogy el fogják kobozni röpiratát, majd átveszi a példányokat és a hivatalnok felesége árusítja azokat feketén. Morellet abbét, amikor írásaiért a Bastilleba zárják, pártfogói azzal vigasztalják, gondolja meg, milyen reklám ez a számára, Morellet meg is gondolja és számítása igazolódik. Maga az Egyház sem tud már olyan határozottan szembeszállni a filozófusokkal, mint azelőtt. A divatos prédikátorok, pl. az akadémikus Boismont abbé, nem cáfolják meg tanaikat, csak az bizonyítják, hogy a keresztény vallás Istene sokkal jobban eső érzéseket sugalmaz az emberi szívnek, mint a filozófusok hűvös és távoli Legfőbb Lénye. Amikor az Encyclopédie spanyol fordításban jelenik meg, első előfizetője Don Beltram salamancai érsek, a főinkvizitor. Condorcet marquis, aki D'Alembert utódjául, a filozófusok vezéréül van kiszemelve, 1782 januárjában mondja el akadémiai székfoglalóját. Megállapítja: "a XVIII. század annyira tökéletesítette az emberi ismeretek rendszerét, hogy az embereknek nem is áll többé módjukban kioltani ezt a világosságot, csak a földgolyó valamely katasztrófája boríthat ismét sötétséget az emberi nemre". Győztek a filozófusok. Ezekben az években hal meg sorra a francia Felvilágosodás nagy nemzedéke. 1778-ban meghal Voltaire, miután diadalmasan bevonul Párizsba, ahonnan annyi éve száműzetett. Két hónap múlva követi nagy ellenfele, Rousseau; 1780-ban meghal Condillac, 1784-ben Diderot. 1783-ban halt meg a filozófusok vezére, az Encyclopédie igazgatója, az Akadémia örökös titkára, D'Alembert.

Az irodalomtörténetben nagyon ritkán következik egymásután két nagy nemzedék. Az űrt, amely a nagy enciklopédisták halálával támadt, az utódok nem tudták betölteni. Az Akadémián D'Alembert utóda az örökös titkárságban a szorgalmas, sokoldalú és jelentéktelen Marmontel, a filozófusok eszmevilágának szépirodalmár népszerűsítője. Legnagyobb lírikusuknak Delille abbét tartották, talán azért, mert úgy viselkedett, mint ahogy a költőt elképzelték, végtelenül szórakozott és álmodozó természet volt és állandóan "engedte magát boldognak lenni valamely csinos nő lábánál", hogy magyartalanul, de pontosan lefordítsuk Grimmnek a korra oly jellemző kifejezését. Vetélytársa és a kor vezető kritikusa, amint már mondtuk, La Harpe volt; félelmetes, konzervatív bíráló, aki mindent az elmúlt korok nagyjaihoz és a klasszikus francia irodalom elavulóban lévő szabályaihoz mért. Kitűnő példája a franciák irodalmi pedantériájának, a szabályok tudálékos és tanáros tiszteletben tartásának, amely a külföldit annyira meg szokta lepni. La Harpe volt a fiatal Petrovics Pál nagyhercegnek, Nagy Katalin fiának francia nevelője. Amikor a nagyherceg Párizsban járt, La Harpe annyiszor tisztelgett nála, ahányszor csak hajlandó volt a nagyherceg fogadni. Végül is La Harpe ezt jelentette ki:

- Kétízben is társalogtam vele az uralkodás művészetéről és biztosíthatom Önöket, teljesen meg voltam elégedve. - (Sok oka nem volt rá; a nagyherceg később, I. Pál néven a legbolondabb és legfélelmesebb volt a sok bolond és félelmes orosz cár között.)

A zordon kritikus maga nem tűrte a kritikát; amikor a sajtó levágta Les Brames című darabját, La Harpe beadványt intézett a főpecsétőrhöz, tiltsa meg az újságoknak, hogy az új színdarabokról írjanak, mielőtt nem értek bizonyos számú előadást, nehogy befolyásolják a közönséget. A színpadi szerzőknek ez a vágyálma azóta sem teljesült.

La Harpe nem nagy költő, de korának igen jellegzetes embere; ez években csak egy nagy költő élt Franciaországban, de ő egyáltalán nem jellemző a korra, nem is tudott róla senki sem. Ez a költő André Chénier, aki később fiatalon meghalt a forradalom hóhérbárdja alatt. Chénierben újra felcsendült a chrysea phorminx Apollonos. Apollon arany lantja, a görög szépség; és a régi hang új hang is, Chénier sokkal maibb, mint századának bármely költője, verseiben egyszerre odahaza vagyunk, ez már az a líra, amely később Baudelaire és Verlaine költészete lesz. Nem tudjuk megállni, hogy ne idézzük néhány sorát, bemutatni, hogy milyen szép és mennyire el nem avult ez a hang. A vers, amelyet idézünk, egy allegórikus költemény töredéke, királynőről szól, a költő talán Marie Antoinettere gondolt és így sorai tárgyunktól nem idegenek:

Mialatt odahaza elkezdődik a francia irodalom hanyatlása, külföldön most éri el zenitjét a francia szellem kultusza. Haga grófja nem elszigetelt tünet; egész Európa csupa Haga grófjából áll. Műveltnek lenni annyit jelent, mint olyannak lenni, mint a franciák, a francia nyelv éppolyan világnyelv, mint azelőtt a latin. A berlini Akadémia pályázatot hirdet A francia nyelv unizerzalitása címmel. A pályázatot a fiatal, bolondos és álbolondos, mert bolondságát önpropagandára kihasználó Rivarol "gróf" nyeri meg; pályaművének jeligéje: Tu regere eloquio populos, o Galle, memento, - francia, emlékezz meg, hogy hivatásod ékesszólással uralkodni a népeken. De ugyanakkor a franciák belső elerőtlenedésük érzetében és a klasszicizmus megmerevedésének hatása alatt fogékonyabbak a külföldi irodalmak iránt, mint azelőtt és azután. Különösen a La Manche-csatornán özönlenek át az angol preromantika ködei, viharai és éjszakái. Franciaországban is divatba jön a zordon, síri hang, Young zokogó sírásói és Osszián bánatos és szelíd hazajáró lelkei kísértenek. A Comédie Italienneben Le public vengé címen színdarabot adnak elő, amelyben a Nemzeti Géniusz allegórikus alakja ekkép síránkozik:

- Amióta száműztek, sok országot bejártam; nincs egy nemzet sem, amely ne volna szerelmes modoromba; mindenütt engem keresnek; most pedig hazatérek és íme itthon mindent barátságosan fogadnak, csak engem nem, én vagyok itt az egyetlen idegen.

A franciák csakugyan megnyitották a klasszikus századok kínai falát és befogadták az idegen múzsákat, - de az idegen múzsáknak nagy árat kellett ezért fizetniük, fel kellett ölteniök a francia udvari gálaruhát. A bienséance, illedelem szabályai, amelyeket a XVII., a Nagy Század megállapított, még mindig szentek és sérthetetlenek, még mindig bántja a kényes francia ízlést ezer a külföldi szemében ártatlannak látszó fogalom és kifejezés. Hogy mit jelent ez a bienséance, arra Taine a következő szemléletes példát mondja el: egy főrangú hölgy kegydíjat szerzett mesterének, Marcelnek, a híres tánctanárnak. Boldogan rohant Marcelhez és átnyújtotta neki az okiratot. De Marcel az okiratot a földhöz vágta és így kiáltott fel:

- Mademoiselle, hát ezt tanulta tőlem? Így kell átnyújtani valamit?

Az irodalmi bienséance azt kívánja, hogy kerüljük azokat a szavakat, amelyek nem szerepelnek az úri társalgásban, tehát a tudományos és más szakkifejezéseket, az ízes népi és az evokatív költői szavakat; továbbá ne nevezzük túlságosan néven a dolgokat, hanem maradjunk meg az előkelő általánosság mellett.

Voltaire megállapítja hogy az Énekek Éneke híres hasonlatának: "Szemei, mint galambok vízerek felett, amelyek tejben fürdöttek s megülnek a túláradó folyók mellett" - megfelelő bienséant francia fordítása ez: un feu pur est dans ses yeux. A példa mutatja, mennyire elvértelenedik minden igazi költészet ebben a klasszikus illedelemben. Ducis, aki Shakespeare darabjait adaptálja francia színpadra, Othellóban nem hagyja bent a végzetes zsebkendőt, mert a zsebkendő, amelybe az ember, horribile dictu, az orrát fújja (a francia mouchoir szó valóban erre a ténykedésre emlékeztet), nem szerepelhet a francia színpadon és Desdemona a szallagocskáját veszíti el, ami mégis sokkal elegánsabb.

Maradjunk egy kevéssé Ducisnál. Ducis Shakespearet sikerre vezette a francia színpadon, de mit csinált belőle! Hamlet tartalma Ducis átdolgozásában, imitée de l'anglais, a következő:

Claudius itt nem király, csak premier prince du sang, tehát az, ami Provence grófja, a király legidősebb fivére. Közli bizalmasával, Poloniusszal, hogy meghalt bátyja helyére kíván lépni. De az özvegy királyné, Gertrude, nem akar hozzámenni feleségül, akármilyen udvariasan kérleli is Claudius. Gertrude magára maradva közli bizalmasával, Elvire-rel, hogy főkép azért nem akar hozzámenni Claudiushoz, akivel pedig nagyon régóta viszonya van, mert annak felbujtására nyujtotta volt át férjének a méregpoharat s emiatt most lelkiismeretfurdalást érez és retteg fiának, Hamletnek bosszújától. Ezért felkéri Hamlet bizalmasát, Norceste-et, vidítsa fel egy kissé a herceget.

De ez igen nehéz feladat. Hamlet csakugyan igen rossz lelkiállapotban van. Amikor először találkozunk vele, csak a színpad mögül halljuk a hangját, olyasmi történik ugyanis éppen vele, amit a francia színpadi szerzők közül eddig csak Voltaire engedhetett meg magának: szellemet lát.

- Fuss, szörnyű kísértet, - kiáltja Hamlet a színfalak mögött. - Micsoda? Hát ti nem látjátok? Rászáll a fejemre, nyomomba szegődik, belehalok még.

A kísértet erre elfut (a színfalak mögött); Hamlet előlép és közli bizalmasával, Norceste-tel, hogy olyan kellemetlen helyzetben van, mint amilyenben Corneille óta a francia klasszikus darabok hősei szoktak lenni: harcol lelkében a kötelesség és a szerelem. Egyfelől fiúi kötelességből kifolyólag meg akarja ölni a gaz Claudiust, másfelől azonban szerelmes Claudius lányába, Ophéliebe, akit nagyon súlyosan érintene, ha Hamlet lemészárolná atyját.

Claudius ezalatt nagy politikai tevékenységet fejt ki, hogy magának nyerje meg a nemességet és a népet s Hamletet mint elmebeteget megfoszthassa trónigényétől. Ophélie közli Hamlettel, hogy most már igazán feleségül vehetné, ezt idáig t. i. azért nem tehette meg, mert Hamlet apja nem engedte. Hamlet kitérő választ ad; majd idővel közli Ophélievel, hogy azért nem veheti feleségül, mert meg kell ölnie Ophélie apját. Ophélie felháborodva veszi tudomásul, hogy Hamlet számára a bosszú fontosabb, mint szerelme. Ezt igazán nem várta volna, meg is rója Hamletet:

Ah! tu m'as fait frémir, Va, tigre impitoyable,
Conserve, si tu peux ta fureur implacable!
Mon devoir désormais m'est dicté par le tien:
Tu cours venger ton père, et moi, sauver le mien.

Így tehát elkészült a francia klasszikus dráma teljes képlete: egyfelől Hamletben harcol kötelesség és szerelem, de másfelől Ophélieben is harcol ugyanaz. Most már Corneille árnya is nyugodtan tűrheti, hogy Shakespearet előadják francia színpadon.

Hamlet ezután elhozatja atyja urnáját, mire anyja elárulja magát (ez maradt meg a színészek jelenetéből!), de Hamlet nem öli meg anyját, hanem elküldi, mert "olyan állapotban vagyok, amikor minden kitelik tőlem", - mondja. Claudius híveivel beront a palotába, de Hamlet tőrével ledöfi. Gertrude öngyilkos lesz, Hamlet azonban kijelenti, hogy ő "ember és király", neki élnie kell alattvalói érdekében, bármennyire nehezére is esik.

- folytatjuk -