A királyné nem álmodhatta, hogy egy fantom magára öltötte alakját és tragikus örvények felé csalogatja a kába bíbornokot. Gyanútlanul élte királynői életét és többek közt 1784 nyarán vendégül látta III. Gusztáv svéd királyt, aki Haga grófja néven utazgatott Európában. Marie Antoinette, amióta Axel Fersent ismerte, mindent szeretett, ami svéd. Vagy talán már előbb is szerette a svédeket; már Fersen ideje előtt is volt egy svéd pártfogoltja, Stedingk gróf. De III. Gusztávval szemben eredetileg bizonyára inkább ellenszenvet érezhetett. A királyt ugyanis még Dauphine-korában ismerte meg: Gusztáv akkor, mint trónörökös időzött a francia udvarnál és okosabbnak látta, hogy Du Barry grófnő kegyeit keresse, semmint a fiatal és hatalomnélküli Dauphine-ét - tudjuk, ez az a bűn, amelyet Marie Antoinette és egyébként oly jólelkű férje nagyon nehezen bocsátott meg.

De az idők azután sokat változtak. Gusztávot apjának halálhíre hívta vissza Stockholmba. Mielőtt visszament, biztosította magának Franciaország legteljesebb támogatását ahhoz a furcsa aktushoz, amelyre készült. Tudnunk kell ugyanis, hogy Svédország a XVIII. században olyan anarchikus nemesi köztársaság volt, mint Lengyelország a bukása előtt. A királynak valamivel kevesebb hatalom állott rendelkezésére, mint egy köztársasági elnöknek; ő is szavazott a birodalmi gyűlésen, mint a többi nemesember és előjoga mindössze annyi volt, hogy az ő szavazata kettőt számított. A birodalmi gyűlésen két párt harcolt egymással, a Kalapok és a Sapkák pártja; a két párt sehogysem tudott megegyezni abban a döntő fontosságú kérdésben, hogy kinek kell eladni az országot, a franciáknak-e, ahogy a Kalapok, vagy az oroszoknak-e, ahogy a Sapkák akarták. Az anarchikus nemesi kormányzat az országot előbb-utóbb a cárok hatalmába hajtotta volna, éppúgy, mint Lengyelországot - Nagy Katalin és Nagy Frigyes erre is számított.

De Franciaország, Svédország hagyományos szövetségese nem szívesen látta volna az északi hatalmaknak ez újabb erősödését. Ezért Choiseul és Vergennes, a volt stockholmi nagykövet, később XVI. Lajos külügyminisztere arra bíztatta a hazájába visszatérő herceget, hogy álljon a sarkára. Gusztávot sokkal keményebb fából faragták, mint trónelődjeit; hiszen anyja révén Nagy Frigyes unokaöccse volt. És azonkívül úgy szerette a fényt és a szép életet, a színházat, a pompát és az irodalmat, mint egy korabeli francia grandseigneur. A svéd előkelőségek pénzforrása pedig a Harmincéves Háború óta a francia udvartól érkező szubszidium volt. A nemesi uralom a gyakorlatban azt jelentette, hogy ez a pénz most már nem a királyok zsebébe folyt be, hanem megoszlott a főnemesség vezető tagjai között. Gusztáv véget akart vetni ennek az állapotnak, vissza akart térni a nagy történelmi hagyományhoz, amely szerint minden Franciaországból érkező pénz a királyt illeti. A francia udvartól ígéretet kapott, hogy ha odahaza véget vet az anarchiának, évente másfélmillió font üti királyi tenyerét.

Főképp ennek köszönhető a XVIII. század egyik legfurcsább politikai eseménye, az 1772-es svéd forradalom. Ez a forradalom abban különbözik a többitől, hogy Svédországban a király lázadt fel zsarnoki alattvalói ellen. E forradalom történetét minden részletével együtt tanítani kellene abban a nemlétező iskolában, ahol a politika művészetére képezik ki az ambiciózus ifjúságot. Ha elolvassuk Jacques Le Scène-Desmaisons 1781-ben megjelent könyvét, amely József nádor hagyatékából került az Egyetemi Könyvtárba, látjuk, a király annyira kiszámított és előkészített mindent, mint egy egészen nagyvonalú színházi rendező.

Először hagyta, hogy a Kalapok és Sapkák egy évig veszekedjenek a király által leteendő eskü megszövegezésén, vagyis a királyi hatalom gúzsbakötözésének módozatain. Azután amikor a két nemesi párt már kellőképpen hajbakapott, titokban megakadályozta a gabonaszállítást, úgyhogy a nép éhezett és elégedetlenkedett. Majd egy kis helyi felkelést inszcenált, hogy öccsének módjában álljon a forradalom leverésére kiküldött sereg vezetését magához ragadni. Mialatt a kormány ezzel az álforradalommal foglalkozott, két távolabbi ponton kitört az igazi forradalom. A király ezután palotájában elzáratta a fiatal tiszteket és addig ki nem engedte őket, amíg meg nem nyerte magának. Egész idő alatt csodálatos színészi tehetségről tett tanúbizonyságot; környezetét mindvégig félrevezette szándékait illetően és az orosz követtel elhitette, hogy a közel jövőben tisztelgő látogatásra készül a cárnőhöz. Végül mikor a döntő pillanat elérkezett, elfogatta a szenátorokat, megszállta a fontosabb stratégiai pontokat, végigvonult a fővároson, beszédeket mondott, a nép mindenütt lelkesen üdvözölte az uralkodót, aki megszabadította a nemesek zsarnokságától "és az a király", mondja Desmaisons, "aki reggel még mint Európa leginkább korlátolt hatalmú uralkodója ébredt fel, két órán belül olyan abszolút fejedelem lett, mint a porosz király Berlinben vagy a szultán Konstantinápolyban."

Ezután összehívta a diétát, a palota bejárata elé ágyukat állíttatott fel és megkérdezte az országgyűlés tagjait, vajon van-e valakinek kifogása a történtek ellen. Csodálatosképpen senkinek sem volt és az alkotmányt egyhangúan megváltoztatták olymód, hogy minden felségjog visszaszállt a király személyére. Mindez a XVIII. századi udvariasság szabályainak gondos betartásával folyt le. A király sajátkezű levelekben értesítette az elfogott szenátorok nejét és gyermekeit és elnézésüket kérte, hogy egy rövid időre kénytelen vendégként magánál tartani férjüket vagy apjukat. A legközelebbi, immár ágyúmentesen ülésező diéta udvarias köszönetet szavazott meg a királynak, hogy megfosztotta a nemességet túlságos jogaitól és helyreállította a rendet Svédországban; meghagyta, hogy érmet verjenek a nagy esemény emlékére.

Ahhoz képest, hogy milyen kevés köze van Nyakláncunk történetéhez, meglehetősen hosszan időztünk a svéd forradalomnál. Ezt részben azért tettük, mert úgy hisszük, a történelemnek ez az érdekes fejezete közönségünk előtt ismeretlen, részben és főképp pedig azért, hogy meggondoljuk, tulajdonképpen ez a lehetőség is nyitva állt a francia uralkodó előtt. A svéd király XVIII. századi eleganciával és humánummal azt tette, amit a francia és angol uralkodók, XI. Lajos és VII. Henrik a középkor végén sokkal nyersebb eszközökkel vittek végbe: hatalmuk megerősítésére a néppel szövetkeztek a nemesség, az előjogosak ellen. Valami ilyesmi járhatott ugyanezekben az esztendőkben Turgotnak, az Ancien Régime egyetlen nagy francia államférfiának fejében is: királyi hatalmi szóval keresztülvinni a nép érdekében szükséges reformokat, a nemesség rovására. Ez lett volna talán az egyetlen módja annak, hogy a francia királyság megmaradjon, hogy Franciaország megmeneküljön a forradalomtól. De XVI. Lajos nem volt III. Gusztáv és a büszke, megalkuvást és taktikázást nem ismerő Turgot-t megbuktatták az udvari intrikák.

III. Gusztáv képviselte Svédországban a felvilágosult abszolutizmust. Alattvalóit az elveszített szabadságért jóléttel igyekezett pótolni, szabad gabonakereskedelmet engedélyezett, teljes vallásszabadságot adott (ami az egyvallású országban teljesen elméleti jelentőségű volt) és rendezte a koldusok helyzetét. Mint Nagy Frigyes, Nagy Katalin és a XVIII. század számos más uralkodója, III. Gusztáv is szellem szerint franciának érezte magát. Stockholmban franciás ízlésű irodalmi életet teremtett és maga is írt színdarabokat, amelyeket a svéd irodalomtörténészek nagy elismeréssel említenek. De az otthoni irodalomnál is jobban érdekelték a párizsi irodalmi események. Ez volt az egyik oka annak, hogy III. Gusztáv Franciaországba vágyódott. A másik pedig az, hogy a várt aranykorszak végeredményben az ő uralkodása alatt sem jött el, az aranykorszakok szomorú szokása az, hogy nem jönnek el, és Gusztávnak újabb pénzforrás után kellett néznie. Habozott, vajon Franciaországhoz forduljon-e ismét, avagy mégis inkább Oroszországnak adja el magát. Minthogy nem tudott választani a kettő közt, végül is Olaszországba utazott. A századvégnek a klasszikus ókor emlékei iránt érzett lelkesedése őt is megillette és rengeteg műkincset vásárolt össze és küldött haza északra, épülő Lille Hagai kastélyának parkjába. Minthogy rangrejtve utazott, útközben Haga grófjának nevezte magát. Az olaszok nem lehettek túlságosan elégedettek bőkezűségével, mert ezt az epigrammát költötték róla:

E közben a foglalatossága közben kapta meg a francia királyi pár meghívását, Marie Antoinette sajátkezűleg írt neki, hogy ha már itt jár a közelben, keresse fel Versaillesban régi ismerőseit. A francia udvar értesült ugyanis a nagy harcról, amely Gusztáv lelkében dúlt és áldozatokra is hajlandó volt, hogy Gusztávot megmentse az orosz szövetségtől. Nehogy felesleges feszültséget idézzünk elő, közöljük, hogy Haga grófjának útja teljes sikerrel járt; a versaillesi udvar a rendes szubszidiumon kívül hat éven át fizetendő 1,200.000 font rendkívüli segélyt biztosított a számára. Igaz, hogy az összegnek folyósítását később megakadályozták a történelmi események. De Gusztáv nemcsak ezért ment Párizsba. Többek között kiváncsi volt az asszonyra, akiről a legtöbbet beszéltek. Párisi levelezői és diplomatái épp oly gondosan beszámoltak a királynéról keringő pletykákról, mint a színházi eseményekről. E pletykák Gusztávot nemcsak politikai okokból érdekelhették, hanem személyesen is. Hiszen ő is olyan mintaszerűen rossz házaséletet élt, mint a század legtöbb fejedelme. Gyűlölte feleségét, a dán királylányt, nem is volt hajlandó együtt élni vele és csak 11 év után, 1777-ben szánta rá magát, hogy mégis lépéseket fog tenni egy trónörökös érdekében és ezt a nagy eseményt országszerte fényes ünnepségekkel ülték meg. A svéd királynéról majdnem annyi hír volt forgalomban, mint Marie Antoinetteről és így Gusztáv bizonyos kollegiális rokonszenvet érezhetett a francia királyi pár iránt.

Egyébként nem nagyon szeretett királyokkal érintkezni; bármilyen furcsán hangzik, kisebbértékűségi érzései voltak olyan uralkodókkal szemben, akik az övénél hatalmasabb ország élén álltak és ezt az érzését túlságosan is közvetlen vagy harsány fellépéssel kompenzálta. Így Versaillesba is bejelentés nélkül érkezett meg, amolyan pajtási modorban, mint aki éppen bekukkant a szomszédjához, és a nehézkes XVI. Lajost, aki nem volt abban a ruhában, amelyet külföldi fejedelmek fogadásakor kellett viselnie, kínos zavarba hozta. Egyszer Marie Antoinettehez is váratlanul beállított ebéd előtt, meséli Madame Campan. A királyné leküldte Madame Campant, hogy érdeklődjék, van-e elég ebéd és ha nem, intézkedjék. A svéd király szerénykedett, hogy beéri akármivel. Madame Campan elmosolyodott, mert tudta, hogy az ebédnek a fele sem szokott az asztalra kerülni. És azonkívül mulattatta a jelenet polgáriassága: eszébe jutott, hogy abban a világban, ahonnan ő származott, ilyenkor gyorsan rántottát készítenek. De később a királyné megmagyarázta neki, hogy ezt a kis jelenetet csak azért rendezte, hogy megleckéztesse a túlságosan bizalmaskodó svéd királyt.

Gusztáv sokkal jobban érezte magát olyanok közt, akiket elbűvölt az a tény, hogy egy uralkodó ilyen kedvesen és közvetlenül érintkezik velük - elsősorban írók és művészek között. Grimm hódolatteljes és valahogyan mégis fölényes levelei nyomán végigkísérhetjük Haga grófját a párizsi intellektuális világban és közben megismerkedhetünk az akkori francia szellemiség vezetőivel. A németből lett francia Melchior Grimm báró ugyanis külföldi uralkodók számára írt irodalmi leveleiben gondosan és szellemesen beszámolt Páris irodalmi és művészeti eseményeiről. Levelei a század ízlésének megfelelően egyforma érdeklődéssel közölnek nemzetgazdasági elméleteket és a szalonokban közszájon forgó epigrammákat a híres színésznőkről; éles kritikájukkal és rokokó könnyedségükkel nagyon élvezetes olvasmányok. Haga grófja elsősorban a színházakat látogatta. A Királyi Zeneakadémia három hét alatt tiszteletére 8 vagy 10 operát adott elő, többet, mint máskor két vagy három év alatt. A Comédie Française készséggel eljátszott minden darabot, amelyet Haga grófja látni akart. Először úgy látszik váratlanul állított be a színházba, amikor már lejátszották Beaumarchais darabjának, Figaro Házasságának első felvonását. A közönség azt kívánta, hogy kezdjék előlről a magas vendég tiszteletére. "Bármennyibe is került a főszereplőknek ez az igazán francia, igazán jóérzésű és helyes figyelem, - írja Grimm - sohasem játszották jobban a darabot és soha nem arattak melegebb tapsokat." A másik nagy színház, a Comédie Italienne, amely már csak nevében volt olasz, mert ekkoriban halt meg utolsó olasz színésze, Carlin, a nagyszerű bohóc, a Dormeur éveillét hozta ki Haga grófja tiszteletére, zenéjét Piccini írta, szövegét pedig Marmontel, akit Gusztáv ifjúkora óta rendkívül tisztelt.

De majdnem ugyanannyi érdeklődés kíséri Kempelen Farkas honfitársunk híres sakkozó automatáját. Grimm 1783 szeptemberében számol be egy könyvről, amely részletesen ismerteti az automatát. Az automata két részből áll: egy szekrényből, amelynek tetején van a sakktábla, és a törökös figurából, amely pipázik, kezével megfogja a sakkbábukat és a megfelelő helyre teszi. Csalásról szó sem lehet; mind a szekrényt, mind a bábut fel lehet nyitni és ilyenkor látható, hogy belsejük kerekekkel és rúgókkal van tele, nem bújhat el ott senki. Néhány sakkhúzás után a bábut újra fel kell húzni. Már most nem kell azt képzelni, hogy a bábu maga sakkozik és nyer, valami automatikus módon kiszámítva lépéseit - nem, a bábu játékát Kempelen irányítja, aki ott áll a közelben, de sokkal távolabb, semhogy a bábut megérinthetné. Kempelen a kezében valami különös szerkezetet tart; nyilván ennek segítségével mozgatja a bábut a távolból. Titkát nem hajlandó senkinek sem elárulni.

Vannak komikusabb találmányok is. Egy órás pl. hatalmas szenzációt keltett azzal, hogy feltalálta a "rugalmas facipőt", amelynek segítségével a vízen lehet járni. Először csalónak gondolták, azután megvizsgálták, és kiderült, hogy nem csalás, de nem is érdekes, a derék feltaláló két kicsi tutajt szerkesztett, az egyiket a ballábára, másikat a jobb lábára csatolta és így közlekedett a vízen. A párizsiak többet vártak. Ez az a történelmi időpont, amikor az emberek mindent valószínűnek tartanak. Londonban pl. beláthatatlan tömeg verődött össze, mert valaki azt hirdette, hogy bebújik egy üres borosüvegbe - és amikor pillanatnyi indiszpozíciójára hivatkozva nem volt hajlandó bebújni, szétrombolták a színház helyiségét.

Haga grófja párizsi tartózkodása alatt foglalkozott egy magántermészetű dologgal is, amelyről sem ő, sem a többiek nem sejtették, hogy valamikor belekerül a világirodalom történetébe: Stael báró svéd követségi titkár kiházasításával. A fiatal Erik Magnus Stael-Holstein nem dicsekedhetett különösebb tehetségekkel, de jó modorával és rokonszenves külsejével megnyerte a párisi udvar hölgyeit és a svédek iránt amúgy is elfogult Marie Antoinette jóindulatát is. Marie Antoinette és környezete, bármilyen nagyvilágias frivolitással gondolkozott is a házasság intézményéről, csak úgy szeretett "partikat összehozni", mint a polgári asszonyok. Éppen ezért nagyon foglalkoztatta őket, kihez adhatnák férjhez a fiatal Germaine Neckert, Franciaország egyik leggazdagabb örökösnőjét, Necker bankár és pénzügyminiszter leányát. Minthogy Neckerék protestánsok voltak, francia arisztokrata nem jöhetett számításba. Felmerült az a terv, menjen a szép Axel Fersen grófhoz; de Fersen, bár atyja, a svéd Kalapok egyik vezére, nagyon lelkesedett érte, hűvösen fogadta az ötletet, és Marie Antoinette sem tudta valahogy kellő meggyőződéssel szorgalmazni. De mindenesetre a svédek mellett maradt és azt indítványozta, Germaine menjen hozzá Stael-Holstein báróhoz. A végtelenül hiú, parvenű Neckernek tetszett a gondolat, hogy egy északi báró vegye el leányát, de keveselte Stael állását és beleegyezését ahhoz kötötte, hogy Staelt nevezzék ki svéd követté. Marie Antoinette meg is kérte III. Gusztávot, nevezze ki Staelt Creutz helyére, aki hazament kancellárnak, de Gusztáv, ismerve Stael jelentéktelenségét, sokáig vonakodott. Nyilván erről is sokat beszéltek a kerti ünnepélyen a Kis-Trianon előtt. Idővel Gusztáv mégis kinevezte Staelt és az 1786-ban feleségül vette Germaine Neckert. A házasság nem sikerült különösen jól, a könnyelmű svéd báró igen sok pénzébe került apósának és feleségének, aki Mme de Stael néven ismeretes. Marie Antoinette és Gusztáv svéd király a Kis-Trianon előtt sétálva persze nem gondolhatta, hogy e leányka idővel Napoléon félelmetes ellensége, az "első számú száműzött" és az európai romantikus irodalom egyik legnevezetesebb alakja lesz.

- folytatjuk -