Így történt

 

Az író, kedves olvasóm, bizonyos elfogódottságot érez, amikor történetének legfontosabb mozzanatához közeledik. Igyekszik elhalasztani, sokáig másról beszél és közben reménykedik, hogy valami csoda fog történni, valaki más megírja helyette. Az író sem szereti a felelősséget és a Nagy Jelenet előtt csaknem összeroppan. De azután mégsem halaszthatja tovább. Nagy lélegzetet vesz és igyekszik minél hamarabb túlesni rajta.

Jeannehoz bejáratos volt egy Laporte nevű ember, aki tudott arról, hogy Boehmer őrzi még a csodálatos ékszert, amelyet senki sem akar megvenni. Egyszer mellesleg azt mondta Jeannenak:

- Ha csakugyan olyan jóban van a királynéval, beszélje rá, hogy vegye meg Boehmerék nyakékét.

- Ön látta a nyakéket? - kérdezte Jeanne.

- Láttam. Valóságos csoda. Csak a kövek kincseket érnek, a beléfektetett munkáról nem is beszélve.

A tárgyalások megindultak. Laporte apósa, Achet főügyész felkereste Boehmeréket és elmondta, milyen kilátás nyílik számukra. Az ékszerészek kijelentették, hogy szívesen adnak ezer louist is annak, aki megszabadítja őket a nyakéktől. Laporte nyakig ült az adósságban.

1784 decemberi 29-én Achet és Bassenge, Boehmer üzlettársa, beállított az ékszerrel Jeanne Rue Neuve Saint Gilles-i házába. Kinyitották a tokot és Jeanne előtt ott csillogott ezernyi gyémántfényével a csoda, a Valois-csoda. Ott feküdt az elátkozott Niebelung-kincs, végre napvilágra jutott a mélységből és most szerteárasztja gonosz bűvöletét. Jeanne egy pillanatra elszédült; ez volt az a pillanat, amikor átélte, hogy nem jött hiába a világra. Az ihlet, amely eddig alaktalanul hömpölygött lelkében, most megtalálta a formát. A Nagy Terv megszületett: összekapcsolja a két fixa ideát, a kardinálisét és Boehmerét és ilymód teljesedik a harmadik fixa idea, az övé.

A kardinális, Jeanne utasításait követve, Saverneben tartózkodott. De januárban visszaérkezett Párizsba: Planta báró levelet hozott neki a királynétól. "Siessen ide - mondta a levél - Önre szeretnék bízni egy titkos ügyet, amely engem személyesen érint; La Motte grófné majd megfejti Ön előtt e rejtvényt."

Január végén Jeanne újra találkozott az ékszerészekkel és bejelentette, nem lehetetlen, hogy az ékszert néhány nap mulva megveszik. Egy igen előkelő úr lesz a vevő; legyenek óvatosak, mert a nagyurak rosszul fizetnek. Az ő nevét pedig ne említsék. Az ékszerészek, megfélemlítve Jeanne előkelőségétől, azt ígérik, hogy valami gyönyörű ékszert ajándékoznak Jeannenak; pénzt nem is mernek kínálni.

- Köszönöm, nem fogadhatom el - mondja a Valois-vér. - Csak azért teszem, hogy segítsek Magukon.

Hiszen a jótékonyság századában élünk.

Január 24-én Jeanne és férje korán kel, reggel hétkor már Boehmeréknél vannak a Rue Vendôme-on.

- Ma eljön Önökhöz Rohan kardinális. Ő a vevő. Az én nevemet ne említsék.

Nemsokára megérkezik a boltba Rohan. Megnézi az ékszert; nem tetszik neki; fínom rokokó ízlése túlságosan nagynak, barbárnak, mult századinak érzi a nyakéket. Egy pillanatra csalódás fogja el.

- Hát ez tetszik a királynénak? - mondja magában. - Nem értem. Azt hittem, a kecses, a könnyed, a joli dolgokat szereti. De hát hiába, nem francia.

Mindegy, a királyné óhaja parancs.

Az előzmények a következők: Jeanne a már kipróbált módszer szerint azt mondta Rohannak, a királyné szeretné megvenni az ékszert, de pillanatnyilag nincs elég készpénze. Hitelbe akarja megvenni, váltók ellen, részletfizetésre, titokban, a király tudta nélkül. Ezért van szüksége Rohanra. Azt akarja, hogy az ő neve hivatalosan ne szerepeljen, hanem Rohan legyen a vevő. Rohan álljon jót érte vagyonával és nevével az ékszerészeknél; ő viszont a pénzt Rohannak fogja küldeni. Ezt az óhaját közli Jeanne útján, majd Rohan kívánságára levélben is.

A számunkra az a legcsodálatosabb, hogy Rohan ezt a mesét elhitte. Ez még az ő hiszékenysége mellett is megdöbbentő. Azt nyilván nem vette túlságosan komolyan, hogy a királyné a vásárlásban nem akar szerepelni: mert hiszen közölte az ékszerészekkel, hogy a királyné megbízásából veszi meg az ékszert. Az ékszerészek ugyanis nem nagyon bíztak Rohan fizetésképességében, mire ő a királynéval fedezte magát. Meg is mutatta nekik a királyné híres aláírását a megállapodás alatt, amelyről később még beszélünk. De ha nem kell Marie Antoinette nevét titokban tartani, akkor mi szükség van Rohanra? Talán mint jótállóra? Ez is kiesik: hiszen a tranzakció folyamán Rohan maga is láthatta, hogy a királynénak, ha csak igen távolról szerepel is, még mindig sokkal nagyobb a hitele, mint neki.

Esetleg arra gondolt, hogy a királyné csak ildomosságból mond kölcsönt, tulajdonképpen ajándékul akarja elfogadni az ékszert? Nem, kétségtelen, hogy Rohanban nem támadt fel olyan gavalléros szándék, hogy maga fizesse ki az ékszert. Nagyon is számított arra, hogy a királyné kifizeti, ez az egyetlen dolog, amiben aggályosnak mutatkozott: csak akkor megy bele az üzletbe, amikor a királyné írásban is kötelezi magát a fizetésre.

Tehát akárhogy is forgatjuk, Rohan szerepe az egész ügyletben merőben felesleges. A királynénak, hogy titokban megvegye az ékszert, nincs szüksége Rohanra sem mint jótállóra, sem a nevére, sem a pénzére; ezzel Rohan is tisztában van. Akkor miért hiszi el mégis, hogy a királyné hozzáfordul?

Azért, mert Rohan. Gondoljunk vissza mindarra, amit a harmadik fejezetben hiszékenységéről mondtunk; azért mondtuk el, hogy most visszagondolhassunk rá. És amellett Rohan nem üzletember; gazdaságilag iskolázott korunkban már el sem tudjuk képzelni, mennyire nem az. Bizonyára ilyesmit gondol magában: - Én ugyan nem értem, mi szükség van rám a Nyaklánc megvásárlásához; de minthogy általában nem értem, mi történik a pénzemmel, miért nincsen sohasem, amikor olyan rengeteg a jövedelmem, fel kell tételeznem, hogy itt is olyan pénzügyi dolgokról van szó, amelyeket nem értek és amelyeket rangomon alul is állna megértenem.

Január 29-én az ékszerészek felkeresik Rohant az Hotel de Strasbourgban. Megállapodnak a feltételekben: Rohan, illetve általa a királyné négy részletben fizeti ki az 1,600.000 fontot, félévenként, az első részlet 1785 augusztus 1-én esedékes. A szállításnak azonban már február 1-én meg kell történnie, mert a királyné Gyertyaszentelőkor már fel is akarja venni az ékszert.

A feltételeket maga Rohan foglalja írásba és átadja Jeannenak, hogy közölje a királynéval. Jeanne az írást azzal hozza vissza, hogy a királyné mindent tudomásul vesz, szépen köszöni, de a nevét nem akarja aláírni. Ez az a pont, ahol Rohan makacs lesz. Különös: a világon mindent elhisz, de feltétlenül ragaszkodik a királyné aláírásához. Ez olyan, mintha hozzád, kedves olvasóm, beállítana váratlanul egy ember és azt mondaná, a miniszterelnök, akit sosem láttál, szépen kéret, add kölcsön neki a télikabátodat. Mire te azt mondanád: - Hogyne, nagyon szívesen, csak egy aláírást kérek.

Rohan ezt nyilván nem gyanakvásból teszi, nem mintha egy pillanatra is kételkednék abban, hogy csakugyan a királyné számára veszi meg az ékszert. Csak hirtelen mégis úgy érzi, üzletről van szó, tehát üzletszerűen kell eljárnia és meg akarja mutatni, hogy igenis jó üzletember, ért a hagyományos formákhoz, amelyek a kereskedelmi életben bizonyára éppolyan fontosak, mint az udvari életben. A szerződéshez aláírás kell, ez a forma.

Jeanne egy kissé megdöbben. Könnyű szívvel adott hamisított Marie Antoinette-leveleket az elvakult Rohannak, de ez a megállapodás józan kereskedők kezébe fog kerülni... Végre mégis kénytelen rászánni magát. Visszatér a megállapodással, a királyné minden egyes bekezdés mellé odaírta: approuvé, rendben és a legvégére a nevét: Marie Antoinette de France.

- Ne mutassa meg a világon senkinek - mondja Jeanne a kardinálisnak.

Az utolsó pillanatban még közbejön valami, ami megmenthetné Rohant, megmenthetné Marie Antoinette-et, talán a francia királyságot is: Cagliostro visszaérkezik Lyonból. Ha ő azt mondaná, óvakodjék, a kardinális szeméről lehullana a hályog.

Georgel abbé arról számol be, hogy az ékszer átvételének előestéjén óriási szellemjárás volt a bíboros palotájában. Megjelent valamennyi szokásos égi lény és biztosította Rohant, hogy az ügy, amelybe bocsátkozik, teljes sikerrel fog járni, végkép megnyeri a királyné kegyét, a maga dicsőségére és Franciaország és az emberiség kimondhatatlan nagy javára. De a kardinális - valami ösztöne megsúghatta, hogy helytelen úton jár - nem világosította fel Cagliostrót, miből is áll tulajdonképpen a nagy ügy és így Cagliostro nem is óvhatta.

Másnap reggel Rohan levelet írt az ékszerészeknek és sürgette a nyakék szállítását. A két ékszerész rövidesen fel is vonult; Rohan ez alkalommal közölte velük, hogy a nyakéket a királyné vásárolta meg, meg is mutatta a királyné aláírását.

Nemsokára megjelent Jeanne is.

- Mi van a nyakékkel? - kérdezte türelmetlenül - a királyné már várja.

Rohan megnyugtatta; az ékszer itt van. Ebben az utolsó pillanatban Rohanban egy egészséges aggály támadt fel, igaz, hogy egészen kicsike részlet-aggály a nagy abszurdumhoz viszonyítva: mi lesz az első részletfizetésig esedékes kamatokkal? Jeanne fölényes gavallérossággal kijelenti, hogy a királyné majd gondoskodik róla. Megállapodnak abban, hogy a kardinális este kiviszi az ékszert Versaillesba.

Este a kardinális hintaja megáll Versaillesban a Place Dauphine-on, ahol Jeanne lakik. Jeanne egyedül van. A kardinálist egy homályosan megvilágított szobában fogadja, amelyből egy alkóv nyílik. A kardinális kezében ott a kincs.

Léptek hallatszanak.

- De par la reine, a királyné nevében - mondja valaki a szomszéd szobában. A kardinális diszkréten visszahúzódik az alkóvba. Magas, sápadt, feketeruhás férfi lép be; Rohan már látta valahol. Hol is? Igen, ez az a férfi, aki Vénusz lugasában odajött hozzájuk és figyelmezette őket, hogy Madame és Artois grófné közeledik. A férfi egy papirost ad át Jeannenak. Jeanne kiküldi a férfit és megmutatja Rohannak a levelet, a királyné azt írja, adják át a nyakéket e sorok felmutatójának.

Nem tudjuk, vajon érzett-e Rohan egy pillanatnyi habozást, mielőtt kiengedte kezéből az elátkozott Niebelung-kincset. Kiengedte kezéből és az ékszer elindult végzetes útjára. A sápadt, feketeruhás ember (Rétaux de Villette) és az ékszer eltűnt az éjszakában. A kardinális nemsokára hazament. Így történt.

 

* * *

 

A kardinális néhány nap múlva kékszegélyes levelet kapott, amelyben a levél magas írónője arra kérte, térjen vissza egy időre Saverneba, az ügy érdekében ne mutatkozzék egy ideig. Rohan szokásos engedelmességével követte ezt az utasítást is. Most ott ül gyönyörű kastélyában, "pehelypárnákon szunnyadva", mondja Carlyle, "messze bent, körülötte lágy Hébék szolgálnak fel fényűző pompában; hajdúk állnak sorban és megszámlálhatatlan lakájsereg zárja ki a prózai világot és viszálykodását; így fekszik Monseigneur, elvarázsolt álomban." Hagyjuk álmodozni; még van egy kis ideje.

Annál kevésbé álmodoztak La Motte-ék. Meg kellett oldaniok a súlyos kérdést; hogyan lehet titokban értékesíteni valamit, ami csak egy van a világon? Egy értéktárgyat, amely olyan feltűnő, mint a nap?

A legokosabb lett volna persze elrejteni az ékszert biztos helyen és sok-sok idő múlva, amikor már elültek a viharok, nagy óvatosan és valahol egészen máshol hozzákezdeni az értékesítéséhez.

Jeanne nem ezt tette. Nem tehette, mert a pénz neki rögtön kellett, nem sok-sok idő múlva; vártak a hitelezők és várta a nagy élet, várta a Valois-sors, most, rögtön és Jeanne különben sem gondolkodott sohasem két nappal előre; ez az egész történetből nyilvánvaló. Nem is lett volna igazi kalandor, ha a jövőre gondol. A kaland az, ami egyik percről a másikra történik; aminek nincsen tegnapja és nincsen holnapja. Minden egyéb nyárspolgári életmód.

Tehát azt tette, ami a második legokosabb megoldás volt: részekre szedték a nyakéket, hogy darabjait egyenként adhassák el. Ez természetesen nagy veszteséggel járt; a gyémántokat izgatott és hozzá nem értő kézzel szedték szét, összekarcolták, és azonkívül elveszett a foglalat és a művészi kidolgozás értéke, csak a nyersanyag maradt meg.

Azután mohón hozzáláttak az eladásához.

Rétaux de Villette-et már néhány nap múlva feljelenti egy ékszerész, mert gyanúsnak találja, hogy a zsebe tele van gyémántokkal. Rétaux azt vallja, hogy a gyémántok nem az övéi, bizományba kapta egy előkelő hölgytől és meg is nevezi Jeanne de la Motte-ot. A nagy üzlet ilyképpen mindjárt az elején majdnem hajótörést szenved.

A rendőrség régóta figyelemmel kísérte Jeanne-t, kijárási ügyei miatt. Ez volt most Jeanne szerencséje. A rendőrség úgy gondolta, hogy Jeanne valami protekciós ügyön kereshette ezeket a gyémántokat; minthogy feljelentés nem érkezett, nem törődött tovább az egésszel.

Jeanne pedig megtanulta az esetből, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennie. A gyémántok nagy részét átadta férjének, hogy menjen el velük Angliába és adja el ottan. Egy másik részüket pedig magánál tartotta, harmadik részét Rétaux de Villettere bízta.

La Motte Angliában igen szorgalmas volt. Azt mondta, egy régimódi családi ékszert szedtek szét, annak darabjait akarja most pénzzé tenni. Az angol ékszerészek gyanúsnak találták, hogy ilyen olcsón adja a gyémántokat, de a főnemesség pénzzavarban lévő tagjai sok mindenhez hozzászoktatták őket. Mindenesetre érdeklődtek a francia követségen, de ott nem tudtak semmiféle nagyszabású gyémántlopásról. Mintegy 240.000 fontot kapott készpénzben; sok gyémántot otthagyott az angol ékszerészeknél, hogy dolgozzák fel keretbe; és mintegy 8000 font értékű gyémántot becserélt mindenféle árura, órákra, láncokra, kardokra, borotvákra, dugóhúzókra, spárgafogó villákra, fogpiszkáló szelencékre és egyéb ostobaságokra. A gróf sem volt üzletember. A gyémántokért a felét sem kaphatta annak, amit megértek.

Közben Jeanne is serénykedett. Ő is eladott vagy 100.000 font értékű gyémántot, párizsi ékszerészeknek, adósságokat fizetett ki, bevásárolt és mindenhol gyémánttal fizetett. Igazán nem jött zavarba, ha egy kis mesét kellett mondania, hogy honnan van ilyen sok gyémántja. Előkészítette a talajt arra az időre is, amikor férje visszajön a sok pénzzel: La Motte Angliában rengeteget nyert a lóversenyen, mesélte minden ismerősének.

La Motte június elején haza is érkezett. A pénz itt volt a kezükben. És most hozzád fordulunk, kedves olvasónk, és felszólítunk, törd a fejed, mit tettél volna te a házaspár helyében?

Minden bizonnyal tőkéd jövedelmező elhelyezésén gondolkoztál volna. Részvényeket, járadékkötvényeket, állampapírokat akkoriban is lehetett már venni, ha nem is volt még általános szokás; lehetett volna földet vásárolni; és főkép ipari vállalkozásba lehetett volna kezdeni, hiszen amint említettük, ebben az időben általános fellendülés, nagy konjunktúra van Franciaországban. Vagy meg lehetett volna venni valami jól jövedelmező állami hivatalt, egy fermier générali állást, a pénzemberek többnyire ezt tették.

Vagy kivándorolni a pénzzel egy messze országba és ott ültetvényeket, rabszolgákat venni... Amerika már akkor is volt.

Jeanne-ék nem ezt tették és nem is tudjuk rossznéven venni. Az Ancien Régime emberei voltak, nemesemberek, ugyanabból a fajtából, mint Rohan, ha nem is annyira kifinomult utolsó sarjak. Az üzleties gondolkozás tőlük is éppoly távol állt, mint a kardinálistól. És különben is kalandorok voltak, akiknek nincsen tegnapuk és főképp nincsen holnapuk. Az élet annyit ért nekik, amennyit élvezni és ragyogni tudtak belőle. Az egész óriási összeget úgy ahogy jött, el is költötték "rangjukhoz illő" pompára. Jeanne megvalósította a Valois-álmot és La Motte úgy öltözött ki, mint egy hatványraemelt strici.

Funck-Brentano egykori leltárak és rendőri jelentések alapján összeállította, hogy mire költötte a pénzt a La Motte házaspár. Felsorolja, hány és milyen frakkot vásárolt magának La Motte (a felsorolás egy oldalnyi terjedelmű); elmondja Jeanne de Valois új ékszereit. Mi érjük be egy-két szemléletes adattal: 42 stráfkocsi szállítja új bútoraikat Párizsból Bar-sur-Aubeba, amelyet rezidenciájukul szemeltek ki. Barban hat fogatot és 12 lovat tartanak. Szürke angol batáron vonulnak be, rajta a Valois-címer és ez a jelmondat: Rege ab avo sanguinem, nomen et lilia, királyi ősömtől a vér, a név és a liliomok. A hintót négy angol csődör húzza, hátul lakájok, lépcsőjén egy néger, talpig ezüsttel borítva. Estélyt estély után adnak, házuk még akkor is tele van vendégekkel, amikor ők maguk nincsenek is otthon.

Mi bizonyára nem így tettünk volna, napjainkban senki sem lehetne ilyen bolond és a mi életformánk nem is alkalmas arra, hogy pompában éljük ki szenvedélyeinket. De valljuk be, bizonyos rokonszenvet, sőt tiszteletet kell éreznünk Jeanne iránt: tiszteletet úrisága iránt. Jeanne, a Valois királyok sarja, eddig mint egy nedves rakéta a nagy ünnepélyen, csak sustorogva parázslott, mérgesen, pattogva, füstölögve, gyötrődve; most a tűz egyszercsak elért a száraz puskaporig és szikrákat szórva fellobbant a fény, virágokat és koszorúkat vetve fel az égre, a többi fényes rakéta és a csillagok közé, ahol úgy érezte, őt is megilleti a hely, az előkelőség kozmoszában - hogy azután kilobbanjon és lehulljon az örökös sötétbe.

 

 

- folytatjuk -