A királyné

A Nyaklánc-per nagy áldozatának, Marie Antoinette-nak van talán a legnagyobb irodalma a világtörténelem nőalakjai közül. Csak a másik vérpadra lépő királyi Mária, Mary Stuart versenyezhet vele. A forradalmi évek rágalmazó, mérgezett írásokat ontottak ellene; a XIX. század elején, a restauráció korában pedig szent, királyi mártirt faragtak belőle. A modern irodalom igyekezett tárgyilagos lenni és középmegoldást találni; ma úgy látják, hogy nem volt démon és nem volt mártír, hanem nő, nem jobb és nem rosszabb, mint azok, akiket nem ültet királyi trónra a végzet. Minthogy a Goncourtok és Stefan Zweig Marie-Antoinette-életrajza mindenki számára megközelíthető és ez utóbbit úgyszólván mindenki olvasta is, úgy éreztük, nem szükséges Marie Antoinettet is premier planban bemutatnunk, mint történetünk többi szereplőjét. Elég, ha a legrövidebben összefoglaljuk adatait és azután csak azokról az oldalakról világítjuk meg, amelyek történetünk szempontjából döntő fontosságúak. Meg kell magyaráznunk, miért tételezhette fel róla Rohan azt, amit feltételezett és ezért foglalkoznunk kell pazarlásával, az etikett ellen való harcával, barátnőivel és erotikus legendájával.

Marie Antoinette 1755 november 2-án született, a nagy lisszaboni földrengés napján. Anyja Mária Terézia, apja pedig a jókedvű Lotharingiai Ferenc német-római császár. Kislány korában igen jól megtanult táncolni, zenélni és szavalni; olaszul Metastasio, a bécsi udvar költője, a nagy operaszövegíró tanította meg. Neveltetése kitűnő lett volna egy operaénekesnő számára. A szellemi elfoglaltságokkal, a nehezebb olvasmányokkal szemben leküzdhetetlen ellenszenvet érzett, később is, bármennyire is intette komoly tanulmányokra bölcs anyja, leveleiben. De ezért tulajdonképen nem is lehet haragudni rá. Nem kétséges, hogy értelmes és szellemes volt, túlságosan is az. Ha valami küldöttség üdvözölte, formás kis szónoklattal válaszolt, amelyet előre gondosan megfogalmazott; a francia királyi család hölgytagjai fel is háborodtak ezen a szokásán, mert meggyőződésük szerint hercegnőhöz nem való, hogy beszéljen, untig elég a népnek, ha a hercegnő néhány érthetetlen köszönő szót morog.

Marie Antoinette sorsát Choiseul herceg, XV. Lajos külügyminisztere döntötte el. Choiseul változtatta ugyanis meg a francia politika hagyományos vonalvezetését, szövetséget kötött az évszázados ellenséggel, Ausztriával, hogy az ország erejét Anglia és Poroszország ellen fordíthassa. E szövetség megpecsételéséül jegyezték el Marie Antoinette főhercegnőt XV. Lajos unokájával, a későbbi XVI. Lajossal. Arcvonásait és alakját számtalan egykorú kép és leírás örökítette meg. Csak Mme Vigée-Lebrun huszonötször festette le. Marie Antoinette szép volt. Magas, királynői alak, csodálatos kar és mell, hamvasszőke dús haj és nagyon bájos arc. Az arca kissé babaszerű és nem az az arc, amelyet ma pikánsnak vagy értelmesnek találnak. De egy-egy korban valamennyi nő arca hasonlít egymásra, mint ahogy a férfiak kézírása hasonlít. A XVIII. század női mind babaarcúak, kiváltképen kerek álluk következtében. De a történelem azt tanítja, hogy ezek a babaarcú hercegnők okosabbak, szenvedélyesebbek és ha kellett, gonoszabbak voltak minden előző és utánuk következő hercegnőnél. Arcvonások alapján csak saját kortársnőinket ítélhetjük meg és az is teljesen bizonytalan.

A szépséghez nem elég a nyersanyag, a test: az a kérdés, mit tudnak csinálni vele. A kortársak nem győzik eléggé dicsérni Marie Antoinette mosolyát, arc- és testmozgását. Mme Vigée-Lebrun, a festőnő azt írja visszaemlékezéseiben, hogy Marie Antoinettenak volt a legszebb járása egész Franciaországban. A festőnő ezt a királyné halála után írta, tehát teljesen önzetlenül. Gondoljuk meg, hogy a nők sosem értettek annyira a járás művészetéhez, mint akkor. Igen nehéz, igen fontos művészet volt ez akkor és a fiatal nőket nagy gonddal, éveken át tanították rá. Egy másik szakértő, Tilly gróf, aki Marie Antoinette apródja volt, kifogásolja szemét és habsburgos, biggyedt ajkát és úgy véli, tailleban lehetett volna elegánsabb is; de a járását ő is csodálatosnak tartja. "Két járása volt", - mondja, "egy határozott, kissé sietős és nagyon nemes, meg egy lágyabb, ringató, csaknem azt mondanám, simogató, de ez sem feledtette el a tiszteletet. Senki sem tudott nála több bájjal révérence-ot csinálni. Egyetlen alábukással tíz személyt köszöntött egyszerre és közben fejével s tekintetével mindenkinek megadta azt, amit megillette... Egyszóval, ha nem csalódom, mint ahogy más asszonyt székkel kínálnak meg, őneki majdnem mindig a trónját akarta odahozni az ember." (A révérence! Proust mit adott volna érte, ha láthatja!)

Igen, nagyon szép lehetett. Nem őrülnénk talán meg érte, de szégyelnők magunkat. Szégyelnők plebejus századunkat.

 

* * *

 

Ezek az előrebocsátandó adatok. Most pedig beszéljünk mindjárt a királyné pazarlásáról. Már említettük, hogy élt-halt az ékszerekért és nagy összegeket költött azokra. Egy másik költséges szenvedélye a kártya. Marlyban mindig kártyáztak és mindig nagy összegekben, ezt így követelte a királyi hagyomány. A kártyajáték itt nyilvános szertartás volt, mint az étkezés. Minden úriembert bebocsátottak, aki tisztességes ruhában volt, mindenki tehetett az asztalnál ülő előkelőségek kártyáira. Az óriási nyolcszögletű szalónt felül erkélyek szegélyezték, itt ültek azok a nők, akik nem léphettek be a terembe. A kártyajáték ebben a korban általános pusztító szenvedély; a főrangú hölgyek és urak, akik, amint láttuk, roppant jövedelmük mellett állandó pénzzavarral küzdöttek, a kártyaasztal mellett akartak anyagi helyzetükön segíteni. A tétek fantasztikusak voltak. Chalabre marquis (talán a kaláber keresztapja) együltében 840.000 fontot veszít és másnap 1,800.000 fontot nyer. Ő lesz később a királyné kártyabankárja. Fontainebleauban egy pharao-csata egyfolytában 36 óráig tartott. Artois gróf, a király öccse 1783-ban állítólag már hat éve tartozik 14,600.000 fonttal. A hercegnők időnkint nem riadtak vissza kisebb csalásoktól sem, amiért is különféle óvintézkedéseket kellett bevezetni.

Így hát nem meglepő, hogy Marie Antoinette is játszott és veszített. A király egyízben kifizetett 100.000 fontot, amelyet a királyné együltében vesztett el; nem szívesen tette, mert takarékos természet volt. XVI. Lajos volt az egyetlen takarékos Bourbon; takarékossága nem sokat segített rajta. Marie Antoinettenak 1777-ben 487.272 font adóssága volt. Természetesen hihetetlen összegeket költött ruhára; valószínűleg többet, mint a történelem bármely királynéja. Mert Marie Antoinettenak az volt a becsvágya, hogy ne mint királynét tiszteljék és csodálják, hanem mint a legcsinosabb és legelegánsabb francia nőt. Csinos és elegáns francia nőnek lenni sosem olcsó szórakozás - de képzeljük el, mit jelenthetett akkor, amikor minden ruha értékes anyagból készült. A végtelen jóindulatú Mme Campan szerint is az a hír járta, hogy a királyné tönkretesz minden francia hölgyet a divattal és a divatváltozás iramával, amelyet diktál.

Szerette az építkezést is, ezt a legkirályibb szenvedélyt. A király megvásárolta számára Saint Cloud-t, majd neki ajándékozta a Kis Trianont, a királyné mindkettőt átépítette ízlésének megfelelően. Ízlése természetesen sokkal finomabb volt, semhogy bármelyik építkezése extravagáns lett volna; de a nép úgy tudta, hogy Marie Antoinette pazarlásának nincs határa; amikor 1789-ben az États généraux képviselői, vidéki ügyvédek és államhivatalnokok meglátogatták a Kis Trianont, keresték benne a gyémántokkal kirakott termeket, a zafírral és rubinnal ékesített csavart oszlopokat, amelyek a hír szerint "az Osztrák Nő kicsapongásainak bűnbarlangját díszítik."

Pedig Marie Antoinette is takarékoskodott a maga módján. Hiszen az egész Nyaklánc-esetet takarékossága váltotta ki: láttuk, hogy a király meg akarta venni neki a fatális nyakéket, de ő visszautasította. Ha elfogadja, elejét veszi az egész kínos történetnek. De takarékossága valahogy kissé mindig balkezes és mal placé volt. Egyszer újév előestéjén, amikor a francia gyermekek ajándékot szoktak kapni, elhozatta Párisból a legdivatosabb játékszereket és megmutatta gyermekeinek:

- Látjátok, - mondta - ezek azok a játékok, amelyeket nem kaptok meg. Mert a pénzt inkább odaadjuk a szegényeknek, akik most fáznak és nincsen télikabátjuk.

Arra vonatkozólag eltérnek a vélemények, vajon Marie Antoinette pazarlása csakugyan annyira megviselte-e az állampénztárt, mint ahogy akkoriban gondolták, vajon csakugyan megérdemelte-e a Mme Déficit nevet? Valószínűleg nem; minden pazarlása eltörpülhetett az állam futó kiadásai, kiváltképpen pedig az amerikai háború költségei mellett. 1781-ben a király, királyné, a királylány, továbbá a király nővére és nagynénjei és "maison"-juk összkiadása 27,317.000 font - ugyanakkor a kifizetett kegydíjak összege 28,000.000 font, a kincstár összkiadása pedig 283,162.000 font. A királyi ház kiadása tehát az egésznek csak egytizede. A hadsereg, tengerészet stb. kiadása viszont kb. 113.000.000. Különben is vajon pazarolt-e egyáltalán Marie Antoinette? Úgy élt, mint Franciaország királynéja, a fényűzés és pompa századának csúcsán. A francia nép szó nélkül viselte Marie Antoinette elődeinek pazarlását; neki kellett lakolnia évszázadok bűneiért. Vagy talán nem is bűneiért, csak azért, mert megváltozott az idő és megérett a nagy elszámolásra. De számunkra most a valóságnál sokkal fontosabb a látszat: az a közhiedelem, hogy Marie Antoinette ész nélkül szórja az aranyat és örökké pénzszűkében van. Rohan így tudta és el is hitte; annál is inkább, mert magáról ítélt.

 

* * *

 

Másik nagy kérdés az etikett. Rohan úgy tudta, hogy Marie Antoinette nem törődik a francia udvar évszázados rendjével és úgy él, ahogy hajlamai és szeszélyei irányítják. Mi ebből az igazság?

Az udvar élete minden időben és minden országban szigorú szabályokhoz igazodik. Az etikett azt a célt szolgálja, hogy külsőségekben és szuggesztív módon kifejezésre juttassa a királyság "karizmatikus", kegyelemszerűen kiválasztott, felkent jellegét és iránta vallásos tiszteletet oltson az alattvalókba. Az etikett teremti meg a "távolság pátoszát" uralkodó és népe között. Általa válik a király és környezete az alattvalók szemében olyan szent és megingathatatlan jellegűvé, mint amilyenek az örök csillagképek, amelyek változhatatlan szabályossággal mozognak pályájukon. Minél nagyobb távolságra rendezkedik be egy monarchia, annál szigorúbb az etikett: a legerősebb az ősi Kelet Istenfia-uralkodóinál volt s az ő merev pompájukat örökölte Bizánc. Nyugaton a Habsburgok spanyol udvara vezette be a legmerevebb etikettet, mert ez felelt meg a spanyol fénykor nagy távolságokat átívelő, mindig mennyben és pokolban gondolkozó katolikus világképének. A spanyol valahogy az önmaga iránt érzett mérhetetlen tiszteletét is kifejezte azzal, hogy királyának és királynéjának személyét úgy tisztelte, mint egy szent ereklyét. A spanyol királyné egyszer leesett lováról, lába beakadt a kengyelbe és a paripa így vonszolta magával; egy nemesember odasietett, kiszabadította a királynét, majd gyorsan lóra pattant és vágtatva elhagyta az ország területét: tudta, hogy halálbüntetés vár rá, mert hozzá merészkedett érni a királyné lábához.

A spanyol etikett lebegett bizonyos fokig XIV. Lajos szeme előtt is, amikor megteremtette a francia udvar sokkal enyhébb, sokkal művészibb, de azért mégis szigorú szabálytanát. De az etikettel nemcsak a távolság pátoszát kereste, gyakorlatibb céljai is voltak: valami elfoglaltságot és gondolkozni valót akart adni az arisztokráciának, amelyet udvarába hívott és kényszerített. A király minden cselekedete precedens lett: a legközelebbi hasonló alkalommal mindennek ugyanúgy kellett történnie. Az udvaroncok nagy része úgy látszik halálos komolyan vette az így kialakult bonyolult szertartásrendet; példa rá a csodálatos írói tehetségű, de igen korlátolt Saint Simon herceg, aki hatalmas terjedelmű emlékirataiban minden szokást gondosan megörökített, hogy az utókor is tudja mihez tartani magát. És talán öntudatlanul még egy cél vezette XIV. Lajost: említettük, hogy a nyugati kultúra belső célkitűzése az volt, hogy az egész életet zárt formává alakítsa át, olyanná, mint amilyen a műalkotás. Az udvari szokásoknak olyan rendben, olyan szabályosan kellett megismétlődniük, mint ahogy egy színdarab párbeszédei vagy egy ballett mozdulatai ismétlődnek meg estéről-estére. Ezt a célt szolgálja az etikett is. Ez a zárt formavilág, a szépség eme diadala az élet nyersanyagán, kellő történelmi távolságból tekintve gyönyörű, aminthogy gyönyörű kellő távolságból tekintve a spanyolos merev gálaruha és a hölgyek abroncsos nagy szoknyája is. Viselőjének mégis eléggé kényelmetlen lehetett. És Marie Antoinettenak még nem is volt kellő történelmi távlata, számára ezek a dolgok még nem voltak történelmiek, csak tegnapiak: unalmas, avult ócskaságok.

Hogy a versaillesi etikett milyen furcsa helyzeteket teremtett, arra vonatkozólag ismeretes Marie Antoinette ingének híres története. Mme Campan jegyezte fel. Mint première femme de chambre-nak, neki kellett ráadnia az inget a királynéra. De ha magasabb rangú hölgy tartózkodott éppen a szobában, arra hárult ez a megtiszteltetés. Egyszer télidőn - a versaillesi kastélyt nem lehetett rendesen fűteni. - Mme Campan már éppen kezében tartotta az inget, hogy ráadja a királynéra, amikor belépett a rangban felette álló dame d'honneur. A dame d'honneur felismervén a helyzetet, gyorsan nekilátott, hogy lehúzza a kesztyűjét, mert kesztyűs kézzel nem nyúulhatott a királyné ingéhez. De mire levette kesztyűjét, kopogtak és belépett az orléansi hercegné. A dame d'honneur most a szabályok értelmében visszaadta az inget Mme Campannak, aki egy révérence kíséretében átnyujtotta a hercegnének. De ebben a pillanatban ismét kopogtak és belépett Provence grófné, a király sógornője. Az orléansi hercegné erre visszaadta az inget Mme Campannak, az újabb révérence kíséretében átnyújtotta Provence grófnénak, aki megsajnálva a didergő királynét, gyorsan ráadta az inget. Ebből a történetből is láthatjuk, hogy a királyi család tagjait sosem hagyták magukra, kíséretük mindig körülvette őket, mint az isteneket és istennőket a barokk festményeken, még életük intimebb pillanataiban is. Tudjuk, hogy a léver, az ágyból felkelés ünnepélyes és látogatott szertartás volt, valamint az a pillanat is, amikor a király leveti csizmáját. Tudjuk, hogy a királyi család tagjai olykor a chaise percée-n, a diszkrét célokat szolgáló bútordarabon ülve adtak kihallgatást. A királyné nyilvánosság előtt fürdött - természetesen ingben - és ha a palota egyik részéből átment egy másikba, négy teljes díszbe öltözött udvarhölgy és több lakáj kíséretében kellett vonulnia. (Nagy gálaruhájában általában csak "vonulni" lehetett.)

A királyi család étkezése bizonyos napokon nyilvános mutatvány. Akárki bejöhetett megnézni. "A derék emberek", mondja Mme Campan, "miután megnézték, hogyan eszi a Dauphine a levest, elmentek megnézni a hercegeket, hogyan eszik marhafőttjüket, azután pedig lóhalálában rohantak, hogy még megláthassák Mesdames-ékát, amint desszertjüket fogyasztják." A királyi asztalnál elvben csak nők szolgálhattak fel: a dame d'honneur, térden állva egy kis zsámolyon és négy hölgy, en grand habit, teljes díszben. Ezeket a terhes szokásokat Marie Antoinette megszüntette. Minden könyv, amely ezzel a korral foglalkozik, részletesen elmeséli, hogyan szülte meg Marie Antoinette első gyermekét; a teremben annyian tolongtak, hogy a királyné nem jutott levegőhöz, a király sajátkezűleg tépte fel az eltömött ablakokat stb.

Mikor Marie Antoinette a francia udvarhoz került, itt az idősebb nemzedék legszertartásosabb tagjai tartották kezükben a hatalmat. Az udvar egyensúlyi helyzete következtében neki XV. Lajos leányaihoz kellett csatlakoznia, akik az egész Bourbon nagyszerűségből csak az etikett tudását és tiszteletét örökölték, egyébként együgyű öregkisasszonyok voltak. A dame d'honneur-t, Noailles grófnét, Marie Antoinette Mme Étiquettenek nevezte. De legfőbb réme Mme de Marsan volt, aki férje révén a Lotharingiai Házhoz tartozott, tehát neki is rokona volt, ő maga pedig a Rohanok törzséből származott, ő a kardinális legfőbb pártfogója. A Goncourtok szerint olyan, mint egy gonosz tündér a mesékből. "Mintegy megszemélyesítette IV. Henrik korának szigorú és súlyos erényeit. Megőrzött még valamit abból a híres Marsanból, aki a dragonnade-ok idején a protestánsok buzgó üldözésével tüntette ki magát. A Dauphine könnyed és ringó járása Mme de Marsan szemében a kurtizán járása; a légies linon-ruhák, amelyeket hord, színházi kosztüm, arra hivatott, hogy izgató hatást váltson ki. Ha a Dauphine felemelte szemét, Mme de Marsan a kacér nő gyakorlott tekintetét látta benne; ha haját kissé szabadabban, lebegőbben hordta: - Egy bakhánsnő haja! - morogta Mme de Marsan. Ha szokása szerint élénken beszélt: csak azért beszél, hogy beszéljen, amikor nincs is mit mondania; ha társalgás közben arca megértő és rokonszenvező kifejezést öltött, Mme de Marsan elviselhetetlennek találta, hogy úgy tesz, mintha mindent megértene; ha gyermekes jókedvében felkacagott: erőltetett vidámság, kényszeredett nevetés. Az öregasszony mindent meggyanúsított és megrágalmazott; Marie Antoinette pedig idővel rajta is éppúgy bosszút állt, mint Noailles grófnén, nem gondolva arra, hogy Mme de Marsan a király nővéreinek gouvernanteja és barátnője és hogy legkisebb cselekedeteit is bírálat, majd rágalom fogja körülvenni." Örökké megismétlődő történet ez.

Marie Antoinette felvette a harcot Mme de Noailleslyal, Mme de Marsannal, sőt még Mesdames Nagynénikkel is. Ez a harc elsősorban a nemzedékek harca, a legősibb, legösztönösebb konfliktus minden közösségben. Talán túlozta is a formák semmibevevését, hogy az öreg nőket annál jobban bosszantsa; ez is csak nagyon emberi vonás. Meg azután a két nemzedék csakugyan lényegbevágóan különbözött egymástól: Mme de Marsanék utolsó képviselői a régi nagy stílusnak, XIV. Lajos barokk pompájának, amelyet már XV. Lajos alatt is kikezdett a rokokó szelleme. Marie Antoinette és környezete pedig a rokokóban nőtt fel, szépségeszménye már nem a pompa és a grandeur, hanem a fínomság, a grácia, a szellem, a joli, a csín, ahogy Kármán és Kazinczy mondja majd az elkésett magyar rokokóban. A barokk merevség elvesztette belső értelmét: a nagy szenvedélyek kora elmúlt, már nem volt mit fegyelmezni a kimért formákkal. XIV. Lajos belül még félig barbár udvaroncai nyugalmat és méltóságot tettettek; XVI. Lajos kihűlt szívű udvaroncainak már inkább elevenséget kellett tettetniük. Marie Antoinette nagyon is korszerű volt az etikett ellen való harcában. Az etikett alól való felszabadulásnak kétségkívül volt valami erotikus felszabadulás jellege is, Rohant ez vezette leginkább félre. A királyné, ahol csak lehetett, mellőzte a gálaruhát és könnyű, kényelmes déshabilléban jelent meg. A hölgyek felháborodtak és lázasan utánozták; sorbaálltak Mlle Bertinnél, a királyné varrónőjénél, mindenki olyan déshabillét akart, mint amilyent Marie Antoinette hordott. De ez a déshabillé nemcsak kényelmes, hanem többet is láttat a női testből, mint a gálaruha.

A királyné kirándulásokat rendez csacsiháton és megtörténik, hogy a hölgyek leesnek a csacsiról, ami bájos déshabillékat idéz elő.

- Hívják ide Mme Étiquette-et, - kiált fel a királyné - hadd mondja meg, mit kell tennie Franciaország királynéjának, ha leesik a csacsiról. - De állítólag azt is mondta:

- Aki a kiránduláson részt akar venni, úgy öltözzék, hogy leeshessék a csacsiról.

Fragonard híres képéről, a Les hazards heureux de l'escarpolette-ről (A kötélhinta szerencsés véletlenjei) tudjuk, mennyire becsülte a rokokó a szerencsés pillanatot, amely hirtelen felvillant valamit az elfedett női szépségekből. Mercier elárulja, hogy a hölgyek azért fogadnak vendégeket reggeli öltözködésük közben, mert ilyenkor számos alkalom nyílik, hogy nagylelkűen megmutassanak olyan dolgokat, amelyeket a kor ruházata irigyen eltakart. (Nem kell rosszra gondolni: pl. a kart.) Az udvaroncok is követték lassankint a királyné példáját. Leszoktak a hímzett ruhákról, a talon rougeról, a vörös cipősarokról, amely egy időben annyira jellemző volt, hogy az arisztokráciát egészben véve talon rougenak nevezték; kezdtek úgy öltözködni, mint más ember. Ami azzal a hátránnyal járt, hogy a párisiak nem ismerték fel rangjukat és kellemetlen jelenetek támadtak. És ebben rejlik a veszedelem. Ha egyszer az udvaronc elhagyja az etikettet, miben különbözik más embertől?

Még veszedelmesebb volt, hogy a királyné is hódolt e késői, túlságosan elfinomodott arisztokrácia öngyilkos szenvedélyének: ő is szeretett s'encanailler, magyarra úgy fordíthatnók, a köznép közé elegyedni, de a magyar kifejezés nem adja vissza az eredeti szó durva és köznépies ízét. Marie Antoinette boldog, amikor hintója eltörik és bérkocsin állít be valahová, mint egy közönséges halandó. Különösen a színház iránt érzett szenvedélye ad bő lehetőséget a köznéppel, ez esetben a színházi világgal való érintkezésre. Ő maga is műkedvelő színésznő, annak nevelték már Schönbrunnban, Dauphine-korában sógoraival és sógornőivel betanul és előad színdarabokat, férje az egyetlen néző ilyenkor, az is gyakran elalszik előadás közben. De királyné korában már nyilvánosság előtt lép fel, a műkedvelő előadások a versaillesi udvar legfőbb szórakozása; ez a szórakozás mellesleg évente 250.000 fontba kerül. (- Szépen énekelek? - kérdi egy ilyen alkalommal Provence grófja Mme Vigée-Lebruntől, a festőnőtől. - Mint egy herceg!) A királynét lázasan érdekli minden színházi esemény, bejár miattuk Párisba, barátkozik a színészekkel, pártfogásába veszi a korviszonylatban is rosszhírű Mlle Raucourt színésznőt, egy Picq nevű kötéltáncos miatt diplomáciai bonyodalmakba bocsátkozik a velencei köztársasággal, minden pletykát tudnia kell; ha ma élne, ő volna a színházi hetilapok legbuzgóbb olvasója.

1773-ban vett először részt az Operabálon s attól kezdve nagy lelkesedéssel látogatta. Ez volt a legjobb alkalom arra, hogy ismeretlenül a nép közé, a párizsiak közé keveredjék és közvetlenül érintkezzék velük, nem mint alattvalóival, hanem mint ember az emberrel, vagyis mint nő a férfival. Élvezte az így támadt mulatságos helyzeteket, "a szerelem és a véletlen játékait" - ahogy Marivaux-nak, a rokokó legkitűnőbb írójának egy darabcíme mondja - az enyhén erotikus légkört, amelyet pusztán női varázsával idézett elő. Ez természetesen sok pletykára adott okot, egy-két szemtelen megjegyzést is kiváltott azokból, akik felismerték benne a királynét és visszaéltek a helyzettel. II. József a legsúlyosabb szemrehányásokkal illette húgát ezekért a kirándulásokért, úgy gondolván, hogy végzetesek lehetnek a francia királyság tekintélyére. Aggodalma nem is volt egészen alaptalan.

Az etikett ellen való lázadás volt Marie Antoinette varrónője és fodrásza is. A királyné, meséli Mme Campan, a chambre-ban hölgyei és látogatói előtt ünnepélyesen felöltözött, azután köszönt és eltűnt cabinet-jében, ahol már várta a legfontosabb személy, Mlle Bertin, a varrónő, aki az etikett értelmében nem léphetett be a chambreba. De Mlle Bertin nemcsak neki készített ruhát, aminthogy fodrásza, Leonard, nemcsak az ő fejére rakta fel a toronymagasságú frizurát és beléje a szimbolumokat, arcképeket, kedvenc állatokat, egész kis mezővárosokat, hanem minden elegáns hölgy fejére is. A hölgyolvasók ezt természetesnek fogják találni: ha a királyné varrónője csak neki varr, fodrásza csak az ő fején tevékenykedik, mint ahogy az etikett megkívánja, nem lehet kellő gyakorlata és nem tarthat lépést a divattal.

Marie Antoinette pedig feltétlenül Franciaország legdivatosabb asszonya akart lenni. (Talán az is szerepet játszott ebben, hogy "túlkompenzálta" a párisi nőkkel szemben érzett osztrák kisebbértékűségi érzését.) De ez a divatosság is a s'encanailler egyik neme. Angliai Erzsébetet és Stuart Máriát, pedig ők is uralkodó szépségek voltak, bizonyára szuverén módon nem érdekelte a "város" divatja, az "udvar" pedig hozzájuk igazodott. A várossal szemben való alárendeltségi viszony már az idők jele: az első lépés a királyság elpolgárosodása felé. Marie Antoinette ebben a tekintetben is előbbre van környezeténél - és közelebb a forradalomhoz.

Mindez inkább fiatalkorára vonatkozik. Gyermekeinek megszületése után alábbhagy a szórakozás után való vágya, a divat is kevésbé érdekli; de az etikett elleni gyűlölete nem szűnik meg, sőt ekkor éri el tetőfokát. Ekkor vonul vissza a királyné a Kis Trianonba.

 

* * *

 

A Kis Trianont még XV. Lajos építtette. Ez a kicsiny, nemesen egyszerű vonalú kastély a versaillesi parkban már első pillantásra az újabb idők szellemét árasztja szomszédjával, a XIV. Lajos építtette pompásan gyönyörű, márványtáblás, rózsaszín Nagy Trianonnal szemben, amely a magyarokban húsz megalázó év szomorú emlékét kelti fel. Valamikor Mme Du Barry lakott a Kis Trianonban és a kastély főnevezetessége az asztal volt, amely megterítve emelkedett fel az alsóbb régiókból, úgy, hogy senki sem zavarta a király és kegyencnője édeskettesét. Azután sokáig használatlanul állt. 1774-ben Marie Antoinette minden befolyását latba vetette, hogy visszahívassa a miniszterelnöki székbe a száműzött Choiseul herceget, akinek köszönhette, hogy francia királyné lett. De XVI. Lajos hajthatatlan maradt. Vigasztalásul a királynénak adta a Kis Trianont.

- Szereti a virágokat? - kérdezte. - Ha szereti, volna egy szép csokrom az Ön számára: a Kis Trianon.

A királyné szenvedéllyel látott hozzá a kastély és kert felékesítéséhez. Évekig a legnagyobb gyönyörűséggel foglalkozott ezzel. Különösen a kert volt szívügye. (A kertművészet az udvari századok speciális művészete s a XVIII. században éri el fénykorát.) A Kis Trianon parkja a kor nagy ízlésváltozásának szemléletes emléke.

Az ihletést Marie Antoinette Caraman gróf angol-kínai kertjéből merítette, de ekkor már többfelé álltak az országban angol parkok, a preromantika parkjai. Az emberek megunták már a szabályos, Lenotre-féle kertet, csillagalakban szétfutó hatalmas egyenes fasoraival, amelyeket hűvös istenszobrok szegélyeztek, megkövült mosollyal és lenéző isten-nyugalommal. Megunták a pompás szökőkutakat, a barokk büszkeségeit, megunták a nyírt fákat, a mértani idomokat, a művészet és ráció nagy győzelmét a természeten. A királyi család is unta már Marlyt, ahol, a Goncourtok szavaival élve, "XIV. Lajos árnya, nagysága és unalma töltötte be a pavillonokat és kerteket". És unta Versaillest, ahol télen elviselhetetlen volt a hideg a csupa márvány és üveg termekben, a szörnyű léghuzatban, a rosszul szelelő ósdi kandallók pokoli füstjében.

Az új divat, mint az egész preromantika, Angliából jött; az angol főurak építettek először kerteket, amelyek "olyanok, mint a természet". Kanyargós keskeny utak vezetnek bennük üde pázsitos rétek és szabadon viruló erdők és ligetek között, patakok csörgedeznek, mindenfelé virágok nőnek, ahogy éppen eszükbe jut, a fákon a madarak úgy énekelnek, mint az igazi madarak és az emberek újra figyelni kezdenek rájuk. És éjszaka a hold úgy süt, mint az igazi hold és az embereket újra megfogja elfelejtett kék-ezüst varázsa. Ilyen parkot kívánt Marie Antoinette is. A preromantika szertelenségeitől megóvta kitűnő ízlése: a Kis Trianon kertjében nincsenek mesterséges romok és mesterséges barlangok, sem kínai híd, sem svejci fakalyiba; még csak tört oszlop és kicsi sírpiramis sem emlékeztet a kor érzelmes mélabújára. A preromantikus kellékek közül csak egy kis Belvederet találunk, kilátót, itt szokott a királyné reggelizni nyári délelőttökön, innen áttekintheti egész birodalmát - és egy Temple d'amourt, kerek kis templomot antik oszlopokkal. Ez a kis templom áll Werthmuller híres, Marie Antoinette-et és gyermekeit ábrázoló festményének hátterében is.

Marie Antoinette emléke itt él a legerősebben. Amikor a park útjain sétálunk, torkunk elszorul és valami preromantikus-érzelmes bánat lebeg körülöttünk. A beszéd elhalkul és titkon a királyi árnyat várjuk, hogy kézen vezetve két gyermekét feltűnjék és tovaosonjon egy útfordulónál. Hogy szerette ezt a helyet! Egy ideig beérte azzal, hogy napközben ide húzódott vissza Versaillesból; a királyi család és legközelebbi bizalmasai jöhettek csak vele. Trianon a boldog sziget, ahová nem ér el az etikett, ahol nem kell gálaruhában járni, ahová nem teheti be a lábát a kíváncsi nép és az örökké igényes és intrikáló főrend - itt a királyi család is, a kor nagy vágyának élve, "ember és polgár lehet". Később az éjszakákat is gyakran itt tölti. Először, 1779-ben az ad rá ürügyet, hogy kanyarót kap és el kell különülnie, nehogy tovább adja a betegséget férjének. Úgy rendelkezik, hogy Kis Trianonban négy lovagnak kell felváltva őrködnie fölötte: Coigny hercegnek, Guines hercegnek, Esterházy grófnak és Besenval bárónak.

- Vajon ha a király beteg lesz, - kérdik a rossznyelvűek - ki lesz az a négy hölgy, akinek állandóan őrködnie kell mellette?

Kis Trianonban a királyné időnkint ünnepségeket rendez; itt sokkal szívesebben érvényesíti kétségtelen szervezői és színházi rendezői tehetségét, mint Versaillesban: a vendégek itt csakugyan az ő vendégei. Legpompásabb az a lampionos, estisétás hatalmas estély, amelyet az orosz nagyhercegi pár tiszteletére ad, 1200 ember vacsorázik aznap Kis Trianonban - ez az az estély, amelyet Rohan álruhában les meg.

De később már a Kis Trianon sem elégíti ki a királynénak az egyszerű élet után való vágyát. Ekkor építteti meg a Kis Trianon parkjában a híres Hameau-kat, a majorságokat. Ez is kordivat, Condé hercegnek is van majorsága Chantilly parkjában. A majorság több épületből áll, a legnagyobb a királyné háza. Ide vonul vissza délutánonként az egész királyi család az udvar elől. A királynak billiárdszoba áll a rendelkezésére, hogy ne unatkozzék. Van itten tejgazdaság, a tehenek ott legelnek a park pázsitján, a királyné időnkint maga feji meg két kedvenc tehenét. Van azonkívül malom, magtár, baromfiudvar, kis ház a kertésznek. A Hameaux valóságos kis gazdaság, nem puszta játék, mint ahogy a Goncourtok gondolták. A Kis Trianon legfőbb ismerőjének, Pierre de Nolhacnak kutatásai alapján le kell mondanunk arról a szép legendáról, hogy a királyné a majorságban tizenkét szegény családot telepített le, továbbá egy szentéletű remetét, aki lelki gondjukat viselte. Hasonlóképen szertefoszlik az a legenda is, amely szerint a királyi család időnkint falusi életet játszott a majorságban, s ilyenkor a király volt a molnár, Marie Antoinette a majorosnő, Artois gróf az erdőkerülő, Provence grófja a tanítómester, Polignac herceg bíró uram és Rohan bíbornok a plébános. Már csak azért sem lehetett ez igaz, mert mire a majorság elkészült, Rohan már a Bastille foglya volt.

De azt nem lehet kétségbevonni, hogy Marie Antoinette a majorság megépítésével kora "népies" áramlatának hódolt. Amikor a Dauphine bevonult Châlonsba, a Párisból jött színészek Collé Une partie de chasse de Henri IV. című színdarabját játszották el a tiszteletére. A színdarab arról szól, hogy IV. Henrik, a franciák Mátyás királya, egy vadászat alkalmával eltéved az erdőben, falusi emberekhez kerül, nem fedi fel kilétét és hatalmas étvággyal élvezi a falusi vendégszeretetet. A parasztok a király egészségére akarnak inni; IV. Henrik vonakodik, mire alaposan megleckéztetik, akárcsak Mátyás királyt az ősz Peterdy, Vörösmarty Szép Ilonkájában. Majd udvaroncok jönnek, leleplezik a királyt, aki minden lányt férjhez ad ahhoz, akihez kell. Collé színdarabja egyáltalán nem elszigetelt jelenség. Ha lapozgatjuk Grimm Correspondance Littéraire-jének az 1780-as évek irodalmi és színházi eseményeiről beszámoló köteteit, azt találjuk, hogy nagyon sok akkoriban előadott színdarab ilyen népies jellegű, a falusi nép romlatlan erkölcseit dicséri, szembeállítva az udvar és a város romlottságával. Ez az áramlat is Angliából jött. A franciáknál természetesen pathétikus aláfestést adott neki Rousseau "Vissza a természethez!" jelszava.

Hogy Marie Antoinette ily tudatosan felfedezte a nép erényeit, kitünik abból a leveléből is, amelynek elejét a szabadkőművesek emberbaráti tevékenységével kapcsolatban idéztük. A levél további folyamán ezt mondja: "... ezekben az osztályokban rejtett erények vannak, becsületes lelkek, akik a keresztényi erények legmagasabb fokát érik el; igyekezzünk kitüntetni ezeket". Szeretne népies, egyszerű, patriárkális uralkodó lenni, mint amilyenek ősei, a lotharingiai hercegek lehettek, akikről a következőket meséli Mme Campannak: ha a lotharingiai hercegnek pénzre volt szüksége, elment a templomba, szentbeszéd után meglengette kalapját, annak a jeléül, hogy szót kér, azután bejelentette, hogy mennyi pénz kellene és alattvalói ott a templomban mindjárt össze is adakozták a szükséges összeget. Szép, preromantikus álom uralkodó és nép viszonyáról!

Mindebből kitűnik, hogy Marie Antoinette a maga módján éppen olyan preromantikus lélek, mint imádója, Rohan. Ami Rohannak a csodavárás, a misztika, az a királynénak a természethez, az egyszerűséghez, a néphez való visszatérés. Unja a királynő embertelenül magas szerepét, emberi életformák és kapcsolatok után vágyódik. E könyv folyamán sokszor megismételjük: az Ancien Régime nem annyira bűneibe bukott bele, mint inkább erényeibe. A bűnök, a "visszaélések" XVI. Lajos korában semmivel sem voltak nagyobbak, mint a francia királyság bármelyik századában, sőt egyre kisebbedtek - a különbség az erényekben volt: a philanthrópiában, a népiességben. Ha egy társadalom vezető rétege megérteni, sajnálni kezdi az alsóbb osztályokat, idealizálja költészetében, reformterveket vitat meg, hogyan lehetne sorsukon javítani: a történelem tanusága szerint ez nagyon szép, nagyon nemes vonás, de egyrészt nem használ sokat az alsóbb osztályoknak, másrészt végzetesen rossz jel a vezető rétegre nézve. Annak a jele, hogy a vezető réteg elvesztette önmagában való hitét, elvesztette hitét kegyelemszerű kiválasztottságában. És ez annyit jelent, hogy elvesztette létjogosultságát.

A középkori főnemes sokkal jobban megértette a népet, mint a XVIII. századi, mert ott élt a nép közt, birtokán; és a gyakorlatban sokkal többet is tett a népért. De sosem beszélt erről, nem is gondolkozott rajta. Úgy tudta, isteni rendelés, hogy legyenek urak és legyenek szegények, és isteni parancsot teljesít akkor is, amikor segít a népen: ezzel nem a népnek tartozik, hanem Istennek és tulajdon lelkének. És soha eszébe nem jutott a s'encanailler, elvegyülni a nép közé, nem ismerte a XVIII. század furcsa nosztalgiáját lefelé, a gyökerek, a kezdetek, az egyszerűség felé, a rousseaui életérzést, amely egy választott, "kitenyésztett" rassz öngyilkosságának jele. Amíg a rassz hisz önmagában, addig testileg idegenkedik minden keveredéstől. És ugyanez áll Marie Antoinettera is. Nagyon szép, nagyon emberi, nagyon értékes vonás, hogy szerette a népet, a természetet, mindazt a romantikus eszményt, amely a forradalommal majd diadalra jut; hogy gyűlölte a merev spanyol formákat és ember kívánt lenni emberek között - minden rokonszenvünk az övé, de: a királynénak nem az a dolga, hogy ember legyen.

Neki igenis az lett volna a kötelessége, hogy "in blasser, erdenferner Festlichkeit", sápadt, földtől távoli ünnepiességben, alattvalói számára meg nem közelíthető életmagasságban, a szabályok műalkotásszerű megtartásával mozogjon Versailles embertelenül gyönyörű és ragyogó termeiben és amit a király, a férfi sohasem tehet meg olyan teljes mértékben, mint a szépséges királyné: puszta létével éreztesse az alattvalók milliói számára a királyiság természetfeletti nagyszerűségét. Éreztesse, hogy végtelen magasban a fejük felett csillagszilárd hatalmak élnek és őrködnek létüknek éjszakáján. Népén is ezzel segített volna a legtöbbet. Hogy ebbe érzékeny lelke tönkrement volna? Minden hivatásnak vannak mártírjai.

Marie Antoinette nem ezt tette és ennek oka az, hogy mint a körülötte csillogó udvari nép, ő is elvesztette hitét hivatásában, a királyság intézményében - és ezzel elvesztette létjogosultságát is. Királynéra, aki már nem érti, mit jelent az, királynénak lenni, aki a személyének kijáró hódolatot többre becsüli annál, amely a korona fényének jár, nincsen szükség. Marie Antoinette nem teljesítette magas hivatásával járó kötelességét - bukása sub specie aeternitatis egyáltalán nem volt igazságtalan.

 

* * *

 

A preromantika a barátság fénykora. A középkori lovagnak volt fegyvertársa, akiért kiállt karddal és tettel, életre-halálra szóló hűségben - de nem voltak "lelki kapcsolatai". A humanizmus antik minták hatása alatt megteremtette a szellemi barátságot, a magasabbrendű együttlét formáit, a hajnalbanyúló bölcs beszélgetéseket, válogatott ételek és jó bor mellett, a művészies levelezést; de az érzelmi barátság csak a XVIII. században születik meg. A késő rokokó asszonyai a kor általános és gyötrő lelki szárazsága elől, amelyen mit sem segített a korszerű szerelem, ez az ügyes és ravasz társasjáték, a barátságba menekültek. A barátnők mindig együtt vannak; ha egyiküket előveszi a vapeur, ápolják egymást; titkokat suttognak egymás fülébe; meghívást csak akkor fogadnak el, ha mindkettőjüket meghívják, a szalonban karonfogva járnak vagy egymást átkarolva ülnek a pamlagon. A költőkkel himnuszokat iratnak a Barátsághoz, a parkban felépíttetik a Barátság Templomát. A barátság is, mint minden más ebben a korban, színpadias és bolondos divattá lesz: a nők egymás haját hordják a fejükön, néha egész kollekciót barátnőik hajfürtjeiből, vagy barátnőjük arcképét beledolgozva a tornyos frizurába; hajgyűrűk, haj-órák, haj-láncok, haj-nyakékek, haj-karperecek, haj-dobozok jönnek divatba. Angyali barátnőjük képe ott fityeg a karperecen. "J'ai un sentiment pour elle, elle a un attrait pour moi..." mondják. (L. Goncourt: La Femme au dixhuitième siècle.)

Fiatalkorában Marie Antoinette is teljes mértékben hódolt ennek a divatos szenvedélynek. Barátság után való vágyát valószínűleg megnöveli az is, hogy férjével éveken át semmiféle valóságos kapcsolata nincsen, csakugyan egyedül van, csakugyan megértésre van szüksége. Szenvedélyes barátságairól a világtörténelem beszél. A forradalomban oly borzalmas véget érő Lamballe hercegné, első nagy barátnője, a Carignan-házból, a szavojai uralkodócsalád oldalágából való és így Provence és Artois gróf feleségének, tehát a királyné sógornőinek unokanővére, korán elhalt férje pedig Penthièvre hercegnek, XIV. Lajos és Mme de Montespan unokájának fia. De igen előkelő volta sem gátolja meg a hercegnét, hogy ne szenvedjen az udvaroncok közös betegségében: mind akarnak valamit a királytól és a királynétól, és ha azt megkapták, még többet akarnak. A hercegné az ellenpárt nagy felháborodására surintendante de la maison de la reine, a királyné házának főfelügyelőnője lesz; barátságuk nemsokára hirtelen elhidegül. A hercegnét Jules de Polignac gróf fiatal felesége váltja fel a királyné szívében; még szenvedélyesebb barátság. Jules grófné, ahogy nevezik, maga szerény és őszintén szereti a királynét, illetve hűvös természetével őszintén hagyja magát szeretni - de vak eszköz rokonsága kezében. Jules de Polignac rövidesen herceg lesz és néhány év mulva a családnak majdnem 500.000 font évi jövedelme van.

A Goncourtok szerint a királynénak valóban égető szüksége volt a Polignacokra és a körülöttük kialakuló társaságra, mint pártra, a Nagynénikkel és az udvari arisztokrácia többi tagjával szemben, hogy ne legyen egészen egyedül és kiszolgáltatva. De ez fordítva is igaz: az udvar ellenszenvét Marie Antoinette leginkább azzal vonta magára, hogy minden kegyét egy kicsiny klikknek osztogatta, más mindenkit mellőzött, lehetőleg nem is tartózkodott Versaillesben, hogy a többiekkel ne kelljen szóba állania. 1777 körül a versaillesi udvari bálok egészen néptelenek, alig 8-10 pár kering az óriási termekben, a királyné nagy bosszúságára. A sértett főnemesség bojkottálja a királynét s az magára marad barátaival. Népszerűtlenségének ez a baráti klikk kétségkívül egyik oka; idővel szemére hányják a pénzeket, amelyeket barátai számára utaltatott ki és a rágalmazók piszkos gyanusításokkal illetik azt az érzést is, amely Marie Antoinette-et barátnőihez fűzte. A vádaskodás magából az udvarból indult ki. Oka a féltékenység. De legyen szabad megkockáztatnunk itt azt a történetírók által nem támogatott feltevésünket, hogy nemcsak a féltékenység volt az oka, hanem ehhez hozzájárult az udvar alacsonyabbrendűségi érzése is a királyné körével szemben. Nehéz ezt bizonyítani. A legtöbb történetíró úgy mutatja be a királyné társaságát, mint felületes, csak a szórakozásnak élő divatfiak és divathölgyek sivár körét. II. József is így ítélte már meg, amint húgához írt oktató és megrovó hangú leveleiből kitűnik. De nem lehetetlen, hogy II. József tévedett és a történetírók átvették a kortársak elfogultságát. Polignac herceg, M. de Châlons, Guines herceg, Coigny herceg és Coigny gróf és a többiek valamennyien szellemes és okos emberek voltak és vannak a társaságnak kétségbevonhatatlanul intellektuális tagjai is.

Így mindenekelőtt a társaság hallgatag, kissé démonikus, elkényeztetett kedvence, Vaudreuil gróf, a "varázsló", ahogy a társaságban nevezik, Polignac hercegné barátja. Vaudreuil korának egyik legnagyobb műértője, a festők és írók hatalmas pártfogója. És nem lehet véletlen, hogy kik azok az írók, akiket leginkább pártfogol és akik rajta keresztül az irodalom iránt meglehetősen érzéketlen Marie Antoinette pártfogásában is részesülnek: Beaumarchais és Chamfort, a kor legszellemesebb, legcinikusabb, legkiábrándultabb írói. Két író, akiben nyoma sincs már az udvari irodalomnak, két író, aki a legszabadelvűbb rendszerben sem lehetne hivatalos nagyság. Maga Vaudreuil is ilyen ember lehetett; halkan mulatott mindenen, kivéve amikor rossz idegei gyötörték és dührohamokat kapott; ilyenkor a királynét sem kímélte és eltörte annak kedvenc biliárddákóját. Hozzátehetjük, hogy Vaudreuil arca csúnya, himlőhelyes. Nyilván nem külső megjelenéséért szerették. "Csak két férfit ismerek", mondta egy kortárs-hercegnő, "aki tud a nőkkel beszélni: Lekaint, a színészt és M. de Vaudreuilt".

A társaságban igen népszerű egy parvenü: Adhémar gróf, aki romantikus hangzású nevét maga bányászta ki ősi oklevelekből és engedélyt kapott, hogy hordhassa. Szegény és szerény ember, a társaság azért becsüli, mert mindent tud. Azt a szerepet játszotta ebben a királyi körben, amit máshol az abbé: a könyvek világát képviselte, azonkívül szépen énekelt is. A királyné belső környezetéhez tartozott Ligne herceg, korának egyik legszellemesebb embere, akit Goethe is igen-igen sokra becsült. Az Ancien Régime világfias fölényének egyik leghíresebb képviselője. De Marie Antoinette önmaga is természettől fogva gunyoros és kritikus hajlamú. Egy rosszmájú megjegyzésért épp oly kevéssé megy a szomszédba, mint bátyja, II. József. És fölényes iróniáját, romboló szellemét csak megerősítette neveltetése is.

A fiatal Dauphine lelkéért két rossz angyal küzdött, Mme de Marsan, a testetöltött hagyomány és a démoni Vermond abbé, a testetöltött formarombolás. Vermond különös, a maga korában azonban jellegzetes politikai elveket vall: klerikális, de minden vallásosság nélkül. Úgy gondolja, hogy a hatalom és a fegyelem nagy meglazulása korában annak a testületnek kell átvennie a vezetést, amely még őrzi az uralkodás művészetének két évezredes titkát: az Egyháznak. Mint Thomas Mann Naphtája, a katolicizmusban a hatalom nagy hagyományát tisztelte. "Benne is megvolt", mondja Goncourt, "korának becsvágya és gőgje: gőgje, hogy ne legyen senki, és becsvágya, hogy mégis mindent ő csináljon." Titokzatos, cím- és formanélküli mindenhatóság: ez volt az álma. E szerep egy kissé hasonlít arra, amelyre Rohan vágyik. Marie Antoinette nagy ragaszkodása Vermond iránt bizonyára azt a reményt ébresztette fel Rohanban, hogy idővel őhozzá is így ragaszkodhat. Vermond tanította meg Schönbrunnban a kis főhercegnőt arra, hogy milyenek a franciák. Bizonyára megtanította, hogy fölényesek, bíráló szelleműek és nem szeretik az unalmas dolgokat. Versaillesban viszont mindig arról beszélt, mennyivel különb minden Bécsben; a parvenű és a "filozófus" keserű ellenszenvével viseltet minden formaság, minden észszerűtlen hagyomány, az egész régi Franciaország ellen.

Úgy képzeljük, hogy a Marie Antoinette körül kialakult csoport, amelynek Vermond az irányítója és Vaudreuil a mintaképe, állandó szellemi fölényben volt a többiekkel szemben. Talán nem valóságos szellemi fölényben, nem a nagyobb tudás és a tágabb világkép fölényében, de mindenesetre abban a könnyű fölényben, amelyet a divatosság, a nagyobb beszédkészség és a korszerűbb tájékozottság ad meg. Abban a fölényben, amelyben a nagyvárosi ember van a vidéki fölött, a "modern ember" az ósdi fölött. Márpedig igaza van Lord Chesterfieldnek, a XVIII. századi udvari élet legnagyobb elméleti írójának, aki ezt írja egyik levelében: "Igen sok szellemesség kell ahhoz, hogy az ember elviselje másnak a nagyfokú szellemességét. Minél szellemesebb vagy, annál több jóindulatot és udvariasságot kell tanúsítanod, hogy az emberek megbocsássák felsőbbségedet. - Nem könnyű dolog!" Marie Antoinette környezete úgy látszik nem értett ehhez.

És számítsuk még hozzá azt, hogy Marie Antoinette és baráti köre nagyobbára fiatal nőkből és férfiakból állt, míg az ellenséges klikkben idősebb hölgyek és urak vitték a szót. A fiatalság, különösen ha csoportban van és ha nem kell tartania semmiféle megtorlástól, mindig is gúnyos és fölényes az idősebbekkel szemben, kétségbe vonja azoknak szellemi képességeit, mulat szokásaikon és ha lehet, még túlozza, sőt meg is játssza a két csoport között lévő különbséget.

Marie Antoinette baráti körében az udvari fiatalság áll szemben a tekintélyes nagyasszonyok, a rendkívül vén miniszterek (Maurepas), a királyi nagynénik, a vallási szempontból bigottak, politikai szempontból konzervatívak, szociális szempontból kérlelhetetlenek és a szellem szempontjából unalmasak nagy többségével. Elkerülhetetlen, hogy e kis csoport ne érezze fölényben magát és könnyelműen ne éreztesse is fölényét és a többség ne szenvedjen e fölény miatt. Úgy képzeljük, az az alacsonyabbrendűségi érzés, amely ilymód támadt a klikkből kiszorult udvari népben, a Marie Antoinette elleni gyűlölet egyik legfontosabb gyökere.

Történetünk korában a baráti kör már nagyobbára szétoszlott. Marie Antoinette legszívesebben külföldiekkel van együtt és mikor valaki figyelmezteti az ezzel járó veszedelmekre, szomorúan azt feleli:

- Igaza van, de ezek legalább nem kérnek tőlem semmit.

(Magyar szempontból érdekes, hogy Marie Antoinette külföldi barátai közé tartozott a már említett Esterházy Bálint gróf is. Esterházy 1740-ben született, unokája Esterházy Antalnak, II. Rákóczi Ferenc generálisának és bujdosótársának. Apja, Esterházy Bálint József Rodostóból visszatért Franciaországba, itt katonáskodott, francia nőt vett el és fiatalon meghalt. A mi Esterházynk Choiseul herceg híve, ő viszi el Marie Antoinette főhercegnőnek vőlegénye arcképét Schönbrunnba. Mária Terézia nem volt megelégedve Esterházy bécsi viselkedésével, mert állítólag 100.000 forintot költött más ember feleségére és párbajozott is miatta. Általában nagy párbajhős volt, Versaillesben is párbajozott, amikor úgy érezte, hogy Marie Antoinette valakit nála jobban kitüntet. Amikor később Esterházy huszárezredét a hadügyminiszter a francia királyság legrosszabb helyére akarta tenni, Marie Antoinette közbelépett híve érdekében. 1780-ban tábornok lett. Artois gróf bizalmas barátja volt. A forradalomban az ő huszárjai fedezték a királyi hercegek menekülését. Később emigrált, Volhyniában telepedett le és ott is halt meg.) Mindebből Rohan azt tanulhatta: a királynénak baráti szívekre van szüksége és nagyon is hajlamos arra, hogy bizalmába fogadjon eleven, okos, fölényes nőket. Például Jeanne de la Motte-ot.

 

* * *

 

Amikor Rohan kezd belebonyolódni Jeanne intrikáiba, tulajdonképpen nem hiszékenyebb, mint a franciák kilencven százaléka. Elhiszi a királynéról, hogy ő is olyan, mint századának többi fiatal, szép és előkelő asszonya és nem veszi túlságosan komolyan a házasság szentségét. Ebben az időben Marie Antoinette személye körül már egész erotikus legendakör alakult ki. Ennek a legendának kialakulása bizonyos fokig független attól, hogy volt-e valami alapja vagy sem; akár volt, akár nem, a legendának ki kellett alakulnia. Minden közösségnek vannak bizonyos közösségi lelki igényei: szüksége van férfiakra, akikért kollektíve lelkesedhet, innen a hős-tisztelet, a történelem legfőbb mozgatóinak egyike, és szüksége van nőkre, akiket kollektíve megkívánhat. Korunkban a nagy moziszínésznők ezek a nők; apáink idejében az operaénekesnők, táncosnők és cirkuszi műlovarnők voltak. A moziszínésznőt erotikus legenda veszi körül és a propaganda a legnagyobb gonddal ügyel ennek a legendának ápolására és fenntartására.

A XVII. és XVIII. században, a monarchiák fénykorában a királyhoz tartozó nő állt annyira az érdeklődés középpontjában, mint később a színésznők: a királyné vagy a király maîtresse-e. Helyzetük annyiban is hasonlított a színésznőéhez, hogy életük a nagy nyilvánosság előtt játszódott le és lényege a reprezentálás, a szerepjátszás volt. A nagy színésznő és a régi királyné: a kollektív nő, a nő, akibe a közösség belevetíti mindazt, amit a nőről álmodott. Ez a kollektív nő felfokozott fontossághoz jut a XVIII. században. Ez a század, amint már sokszor hallottuk, a nők százada. A szellemi élet hölgyek szalonjaiban, hölgyek beleszólásával játszódik le, az akadémiai tagság, a színdarabok sikere a hölgyek kegyétől függ. A gazdasági életben a pénzemberek azért gyűjtik a nagy vagyonokat, hogy lányaikat főrangúakhoz adhassák férjhez. És nők uralkodnak népeken és birodalmakon: Mária Terézia, Nagy Katalin, Farnese Erzsébet spanyol királyné, Mme de Pompadour és Mme Du Barry. Mintha a földközi-tengeri kultúra legősibb, matriarchális hagyományai törnének újra fel a vérből és a kollektív tudatalattiból; mintha újra eljönne az az idő, amikor az asszony minden a törzsben, övé a vagyon és a hatalom, s a férfi "feleséghez megy", beköltözik az asszony törzséhez, ahol kedves, becézett, de többé-kevésbé felesleges here marad. A XIX. században azután kiegyenlítődés áll be, ez az egyenjogúsítás kora. A XX. században pedig bekövetkezik a reakció, ma megint erősen patriarchális korban élünk, a politikában is az ősi férfi-szövetségesekhez hasonlító, többé-kevésbé fegyveres alakulatok ragadják magukhoz és gyakorolják férfierőszakkal a hatalmat. Hogy mi az oka annak, hogy a történelemben férfi és női korszakok váltakoznak, a tudomány egyelőre még nem tudja megmagyarázni; el lehet képzelni, hogy a változást nem történelmi, hanem biológiai okok idézik elő.

A nők századában elkerülhetetlen, hogy a kimagasló nőalakok körül ne keletkezzék erotikus legenda. Nemcsak Mme de Pompadour és Nagy Katalin körül, akik a legendához bőséges anyagot szolgáltattak, hanem még a szentéletű Mária Terézia körül is, aki pedig teljesen felolvadt uralkodónői, feleségi és anyai kötelességének teljesítésében: a magyar nép ajkán mindmáig számos borsos történet él a királynőről és a magyar huszárról.Mindez, amit mondtunk, fokozott mértékben áll Franciaországra. A nők itt érik el a legnagyobb hatalmi pozíciót és itt a legerősebb, a francia hagyománynál és alkatnál fogva, az erotikus mozzanat. A század franciája még uralkodójában is elsősorban szerelmes férfit lát és aszerint értékeli. XV. Lajos a népszerűségét nem politikai tehetetlensége miatt veszíti el, hanem Mme Du Barry miatt - mégpedig nem annyira azért, mert maîtresset tart, hanem azért, mert maîtresse-ét nem tudja jobban megválogatni, olyan nőt választ magának, akivel egy rendesebb alattvalója nem állna szóba. És hogy XVI. Lajos is elveszti kezdeti népszerűségét, abban megint annak van nagy szerepe, hogy nincsenek megelégedve feleségével, Marie Antoinette-tel, továbbá, mert úgy érzik, nem viselkedik odahaza eléggé férfiasan és nem felel meg a francia férfieszménynek, nem hasonlít a gáláns IV. Henrik királyra. Ez jellegzetesen francia vonás; az angolok például csak legfranciásabb korszakukban, II. Károly uralkodása alatt érdeklődtek a király kegyencnői iránt; a XVIII. században az angolok annyira nem törődtek királyuk szeretőivel, hogy azok neve nem is került bele a történelmi tudatba. Ami nem erkölcsösség kérdése: az angolok akkoriban ezerszerte erkölcsösebbek voltak a franciáknál, mégsem háborodtak fel a király viszonyain, eléggé utálták királyaikat attól függetlenül is. Nem, ez inkább a franciák erotikus természetével és főképp nyárspolgári hajlamával függ össze. A nép alapkaraktere nem változik és a franciák többsége valószínűleg már az udvari századokban is éppoly nyárspolgárias volt, mint később. Nyárspolgári jellemvonás ugyanis az a kéjes és kielégíthetetlen csámcsogás az uralkodó személyek szerelmi élete körül, amely Marie Antoinette életét tönkretette. Amikor felháborodtak Marie Antoinette állítólagos erkölcstelenségén, lelkük mélyén azon háborodtak fel, hogy nem velük erkölcstelenkedett és egyúttal az erkölcstelenség részletes kiszínezésében bizonyos erotikus kárpótlást is találtak.

Hozzájárul még ehhez a századnak már említett hihetetlen pletykálkodó hajlama, amely azzal függ össze, hogy az emberek nem hisznek már a nagy dolgokban, nincs érzékük a távolság iránt, szeretnek mindent meghitt és leleplező közelségből látni: a lakájok százada. De mindez csak elmélet, mondod, kedves olvasóm, azért mégsem mozog a haraszt, és valami alapjának mégis kellett lennie. Ezért nem kerülhetjük el, hogy ne vegyük szemügyre az erotikus legenda anyagát, amikor is természetesen ügyelnünk kell, nehogy az legyen a látszata, mintha magunk is a nyárspolgári csámcsogás bűnébe esnénk. Essünk túl mindjárt a legkényesebben.

Marie Antoinette 1770-ban ment férjhez, de csak 1777-ben lett XVI. Lajos felesége. Egy reggel így szólt Mme Campanhoz:

- Végre Franciaország királynője vagyok.

A következő évben megszületett első gyermeke, Madame Royale, akit Rohan keresztel meg; majd 1781-ben a Dauphin, aki 1789-ben hal meg; és 1785-ben a normandiai herceg, a későbbi XVII. Lajos, a Temple szerencsétlen gyermekfoglya, akinek további sorsa a misztérium homályába vész. "Ha Marie Antoinette előbb megismeri az anyaság boldogságát, - mondja a kitűnő Casimir Stryienski - nem szokja meg, hogy felületes szórakozásokban keressen orvosságot tétlen unalmára, nincs ideje meghallgatnia a hízelgőket és az önző tanácsadókat, nincs ideje intrikákba bocsátkozni: akkor talán magától elhallgat a rágalom, vagy legalább is nem fog életén, amelyet betöltenek a gyermekek nevetéséből és sírásából fakadó örömök és bánatok."

Ma már meglehetősen közismert dolog, hogy mi okozta a hét év késedelmet; hiszen Stefan Zweig kissé vulgáris pszichoanalízissel erre az adatra alapítja Marie Antoinette egész sorsát. XVI. Lajost bizonyos veleszületett jelentéktelen fizikai rendellenesség akadályozta. Sok évig tartó habozás után - II. József is azért jött Franciaországba, hogy sógora lelkére beszéljen - végre mégis rászánta magát a szükséges kisebbfajta műtétre. Marie Antoinette tehát hét esztendeig asszony is volt, meg nem is. E hét esztendős bizonytalanság az övénél kevésbé törékeny idegrendszert is megviselt volna. Mindenesetre nagyon sokat megmagyaráz: szórakozási vágyát, szeszélyességét és azt a furcsa, erotikus atmoszférát, amelyet maga körül teremt, a ki nem elégített nők nyugtalanító légkörét. Vajon Marie Antoinette úgy is vigasztalódott, mint ahogy helyzetében a legtöbb francia nő vigasztalódott volna? Az egykorúak mindenesetre számos vigasztalót hoztak kombinációba.

Legelőször azt, aki a legközelebb állt: sógorát, Artois grófot. XV. Lajos három férfi-unokája közül csak Károly, Artois grófja hasonlít a régi francia királyokra. XVI. Lajos félénk és nyomott kedélyű ember, Provence grófja pedig okos, ravasz, kétszínű. Artois azonban kellemes, csinos, életvidám ember, rangos szeretőket tart, irtózatos adósságokat csinál. Könnyelmű és érzékies, igazi Bourbon. Az a szomorú sors vár rá, hogy X. Károly néven ő lesz az utolsó a francia trónon a Bourbon-ház idősebb ágából. A könnyelmű fiatalemberből kemény király lesz, ő az a Bourbon, aki az emigráció idejében semmit sem tanult és semmit sem felejtett, királyiságából semmit sem enged, inkább elveszíti trónusát. Amikor rendíthetetlen híve, Chateaubriand sok-sok évvel a trónvesztés után felkeresi Prágában az agg X. Károlyt, úgy találja, hogy még mindig ugyanaz, aki volt, és ha elölről kezdené, megint csak ugyanazt tenné, amit tett.

A királyné és Artois közt eleinte csakugyan őszinte baráti kapcsolat állhatott fenn. Hiszen a királyi család fiatal tagjai XV. Lajos életében együtt étkeztek, együtt jártak mindenhová, egymás közt szórakoztak; Artois még kötélen táncolni is megtanult, mert Marie Antoinette nagyon tisztelt egy kitűnő kötéltáncost. Szórakozáskereső, vidám vérmérsékletük is közel hozta őket egymáshoz. A királyné talán szívesen hallgatta Artois vallomásait bőséges szerelmi tapasztalatairól, mert minden ilyen történet nagyon érdekelte. A rágalom hamar felkapta kettőjüket, már 1779-ben közkézen forgott egy kimondhatatlanul trágár költemény ezzel a címmel: Les Amours de Charlot et de Toinette.

Erősen kombinációba hozták Marie Antoinettet egy bizonyos Édouard Dillon nevű fiatal és feltűnően csinos udvaronccal. A legenda úgy tudja, hogy egy udvari bálon Marie Antoinette azt mondta:

- M. Dillon, tegye csak ide a kezét, hogy dobog a szívem!

Mire a király flegmatikusan megszólalt:

- Madame, M. Dillon elhiszi Önnek becsületszóra is.

Egyesek szerint Marie Antoinette a nem egészen fiatal, 40 és 50 közötti Coigny herceget tüntette ki kegyeivel. Így tudja Tilly, aki pedig nem rosszindulatú a királynéval szemben, továbbá Lord Holland: ez utóbbi szerint Madame Campan, aki emlékirataiban Marie Antoinettet mint a nemes tartózkodás példaképét rajzolja meg, fiatalkorában nem volt ilyen diszkrét és Talleyrand előtt nem titkolta, hogy ő közvetített a királyné és Coigny herceg közt. De vajjon Talleyrand az az ember, akinek mindent el lehet hinni?

Unalmas volna felsorolni mindazokat, akiket a királynéval összefüggésbe hoztak. Hiszen 1792-ben egy röpirat a következő címmel hirdeti önmagát: "Akiknek fejére díjat kell tűzni. Továbbá listája mindazon személyeknek, akikkel a királyné bűnös viszonyt folytatott." A lista hosszú és vegyes. A főrangúak mellett szerepelnek névtelenek is: egy testőr; egy hadügyminisztériumi hivatalnok; Guibert, egy színész fia. És végül a röpirat is megunja a felsorolást és sommásan megállapítja: toutes les Tribades de Paris. "Pamphlet imbécillement enragé" - írja E. de Goncourt a birtokában lévő példányra. A listán inkább nők szerepelnek, mint férfiak. A legmeglepőbb bejegyzések: Jeanne de la Motte; Rohan bíboros; Mme de Marsan, akit a királyné mindenkinél jobban utál; és Campan, a jeles Mme Campan jámbor férje.

Van egy önjelölt is, Lauzun herceg, e donjuani idők legnagyobb Don Juanja, a századvég cinizmusának legfőbb képviselője. "Mme de Lauzun végeredményben nem hozott nekem többet 150.000 font évjáradéknál" - így okolja meg, hogy miért hanyagolja el feleségét, a bájos Amélie de Bouflers-t. - "Ezekben a szavakban - mondja Sainte Beuve - benne van az egész eltűnt Ancien Régime és az egész igazolása annak a forradalomnak, amely végeredményben és a hasonló szörnyűségekre való tekintettel mégiscsak jogos volt." Lauzun volt az, aki éppen reggelizett, amikor értejöttek, hogy kivégezzék, a forradalom alatt.

- Úgy-e megengedik, hogy megegyem még egy tucat osztrigát - mondta.

Lauzun azt írja emlékirataiban, hogy a királyné halálosan szerelmes volt belé; elkérte tőle kócsagtollát és azontúl ő hordta feltűnően; nem engedte Lauzunt eltávozni a közeléből; és egyízben, amikor kettesben maradtak, Lauzun keblére borult és szép XVIII. századi kifejezésekkel felkínálta magát. De Lauzun elhárította magától e kitüntetést, mert nem akarta cserbenhagyni kedvesét, Czartoriska hercegnőt, meg férfias lelke nem is vágyott a királyné kegyencének kétes szerepére. De azért sejtetni engedte, hogy szíve később mégis meglágyult. Mígnem azután egy évre Kelet-Indiába ment katonáskodni és mire visszajött, a királyné elidegenedett tőle és az egész udvar gúnyos hidegséggel fogadta.

Lauzun emlékiratának nagy hatása volt a restauráció korában és Mme Campan keserűen tiltakozik Lauzun rágalmai ellen. A kócsagtollból annyi igaz, hogy Lauzun addig erőszakoskodott, amíg a királyné elfogadta tőle ajándékba Guéménée hercegné közvetítésével. Nemsokára azután Mme Campan a szomszéd szobából hallotta, amint Marie Antoinette azt mondja Lauzunnek: - Távozzék, Uram! - és Lauzun leforrázva hagyta el a termet; Marie Antoinette pedig megparancsolta, hogy többet ne engedjék vissza. Egyébként azóta erősen kétségbe vonják Lauzun emlékiratainak hitelességét, lehet, hogy nem is a nagy Don Juan írta, hanem egy hitvány bértollnok.

Mindennél a meglehetősen levegőben lógó pletykánál és feltevésnél sokkal súlyosabban esik a latba Besenval báró feljegyzése. A svejci Besenval a királyné legbelsőbb környezetéhez, a Polignac-ok köréhez tartozott. Ő volt az udvarnál a Naturbursch, a nyers, őszinte hegylakó, keresetlen szavakkal megmondta a véleményét, de az udvaronc biztonságával tudta, meddig szabad elmennie. Történt egyszer, hogy Artois gróf és Bourbon herceg összeveszett valamin és az udvarban arról beszéltek, hogy párbajozni fognak. Marie Antoinette pedig rendkívül kíváncsi természet volt, hálószobája ablakából lorgnettején át leste, kik sétálnak a parkban és állandóan megkérdezte, ki volt a színházban olyan estéken, amikor ő nem ment el és csak akkor nyugodott meg, ha biztosították, hogy "nem volt ott egy macska sem". Rendkívül kíváncsi volt a párbaj részleteire is és Besenvaltól akarta megtudni. Ezért Campan igen sok titkolódzás közt elvezette a bárót a palota felső részébe, egy lakosztályba, amelyet az még sosem látott. A lakosztály egy kis előszobából és egy hálószobából állt. Ide vezette be Campan a bárót s azt mondta, várja meg a királynét. Ez a hálószoba tulajdonképpen a dame d'honneur lakása volt arra az esetre, ha a királyné beteg. És íme a hálószoba az őszhajú Besenvalt arra ihlette, hogy térdre boruljon a királyné előtt és felajánlja neki szívét.

- Keljen fel, Uram - mondta a királyné -, férjem sosem fogja ezt megtudni, különben örökre kegyvesztett lenne.

Besenval továbbra is az udvarnál maradt.

A történetből természetesen az derül ki, hogy Besenval is csak önjelölt volt, annyira, hogy a hosszú listákon nem is igen szerepel. Viselkedését megmagyarázza a határtalan férfi-ostobaság és -hiúság, amely e szerelmes század elkényeztetett lovagjaiban még erősebb lehetett. Mégis szöget kell hogy üssön az ember fejébe, hogy Besenval, aki okos ember és nagyon közelről ismeri a királynét, ősz haja ellenére azt hiszi, hogy a királyné gáláns szándékkal hívta őt a kis szobába. És ha mindezt alaptalan pletykának minősítenők is, ha el is hisszük Ligne hercegnek, hogy e rágalmak alapja "a királynéi kacérság, amellyel mindenkinek tetszeni akart", hogy "a királyné állítólagos galantériája csak felfokozott barátságérzés volt", ha el is fogadjuk hitelesnek azt a nagyon nemes és magasztos arcélt, amelyet Mme Campan és nyomában a XIX. századi irodalom rajzolt róla - még akkor sem vonhatjuk kétségbe a királyné szerelmét Axel Fersen iránt. Ez a szerelem ugyanis egyáltalán nem rontja meg az idealizált arckép gyönyörű vonalvezetését, sőt mintegy kiegészíti, illik hozzá, a nemes lélekhez a nemes szenvedély, a gáláns kor hideg és frivol szerelmi játékai közt az egyetlen komoly, mélységes és igazán romantikus érzelem.

A mult század közepén kiadták - igaz, hogy a szemérmes és diszkrét XIX. század szellemének megfelelően megcsonkítva - a leveleket, amelyeket Marie Antoinette írt Fersenhez. "E kiadás - mondja Stefan Zweig - az eddig könnyelműnek hitt asszony jellemrajzát megváltoztatja; mély dráma tárul fel, veszélyes és hatalmas, félig a királyi udvar, félig már a vesztőhely árnyékában lejátszódó idill, egyike azoknak a megrázó regényeknek, amelyeket valószínűtlenségükben csak a történelem tud létrehozni: két ember, akit forró szerelem köt össze és akik kötelességből és óvatosságból kénytelenek mélyen elrejteni titkukat, mindig újból elszakadnak és vágyódnak egymás után, rettentő távolságban lévő világukból, az egyik Franciaország királynéja, a másik egy kis északi nemes. És a két embersors mögött egy összeomló világ, az apokaliptikus idő..." E nagy szerelem fontosabb fejezetei a mi történetünk után játszódtak le, a királyné nagy elszigeteltségében, amely a Nyaklánc-pert követte; de a kezdete nagyon messzire nyúlik vissza és erről Rohan is tudhatott.

Axel Fersen svéd gróf 19 éves korában európai grand tourja alkalmából 1774-ben érkezett Párisba. A Dauphine álarcosan ismerkedik meg vele egy bálon és a fiatalember csak később tudja meg, hogy kivel beszélgetett oly hosszasan. 1778-ban visszatér Párisba és Marie Antoinette régi ismerősként üdvözli. Az ifjú közben az akkori Európa legszebb embere lett: magas, karcsú, szőke, olyan, mint az északi mondák egy fiatal hőse. Külsejében és belsejében világok választják el a Lauzunöktől, a rouéktól, azoktól a férfiaktól, akiket a francia hölgyek bálványoznak. Félénk és büszke, tisztalelkű, hallgatag és diszkrét, érzelmes és ugyanakkor egy kissé szárazon rendszerető is, északi ember. Marie Antoinetteből hiába formált franciát Vermond abbé és a francia udvar; a fajta titokzatos hívószava a szőke germán nőt a szőke északi férfi felé vonzza, az Észak érzelmi gazdagsága és lelki tisztasága felé. Míg körülöttük a franciák a Liaisons dangereuses lapjaiból lépnek ki az életbe, ők ketten Werther kortársai. Bár mind a ketten északi szeméremmel titkolják érzelmeiket, talán még egymás előtt is, az udvar szeme rajtuk van. Creutz, a svéd követ, bizonyos hazafias büszkeséggel értesíti királyát, III. Gusztávot fiatal honfitársa sikeréről. Az embernek Verlaine egy versszaka jut az eszébe, a Fêtes galantes kötetből, amely a XVIII. század könnyű lelkének legszebb formába rögzítése:

Ce fut le temps sous de clairs ciels,

(Vous en souvenez-vous, Madame?)

Des baisers superficiels

Et des sentiments à fleur d'âme.

És amikor már többé nem tagadhatják egymás előtt, mit jelentenek egymás számára, a becsületes és józan Fersen jobbnak látja, hogy egy óceán legyen kettejük közt és Amerikába megy, mint La Fayette szárnysegédje, a szabadságért küzdeni. De 1783-ban visszatér. Tudott-e Rohan a szerelemről, amely a királynét az északi grófhoz fűzte? Lehet, hogy nem. Fersen nem francia, nem kérkedik hódításával és független, gazdag idegen lévén, nem kér a királynétól semmit. Az udvart ritkán látogatja, valószínűleg titkon találkoznak a Kis Trianonban vagy az Hameaux-ban. De ha tud is valamit Rohan a dologról, akkor is sokkal franciább, semhogy megérthesse. Nem értheti meg, hogy ebből a szerelemből nem lehet reményt meríteni arra, hogy a királyné, miután egy férfinak már engedett, másnak is fog, - hogy ellenkezőleg, ez a szerelem minden erkölcsi elvnél, minden házassági eskünél és minden királynéi méltóságnál biztosabban távoltartja Marie Antoinettet valamennyi férfitól, aki nem Axel Fersen.

Eddig a "külső érvekről" beszéltünk; hátravannak a "belső érvek", amelyeket Rohan ismerhetett és amelyek támogathatták hiedelmében. A látszat mindenesetre azt mutatja, hogy Marie Antoinette is osztja korának frivol ízlését, a finoman vagy esetleg kevésbé finoman előadott trágárságok szeretetét. A XVIII. század fedezte fel Pompeiit és alkalmazta a pompeii művészet motívumait. Ez nem véletlen: Pompeii óta nem volt korszaka az európai kultúrának, amelyben az erotikum oly vezető szerepet játszott volna, mint a rokokóban. E kor könyvei, színdarabjai, festményei mai fogalmaink szerint sokszor hajmeresztőek; különösen megdöbbentőek azok a színdarabok, pl. Collé művei, amelyeket előkelő házak magánszínpadán adtak elő a főrangú hölgyek szórakoztatására; lehet, hogy Marie Antoinette is részt vett ilyeneken. A társalgás Marie Antoinette környezetében is olyan, mint a többi szalonban és az emberek hamar rájönnek, hogy a királyné előtt nyugodtan mondhatnak akármit, sőt örömet szereznek neki ezzel. Talán nem titok Rohan előtt az sem, mennyire szereti Marie Antoinette a sikamlós olvasmányokat; boudoirjában gyönyörű kötésben állnak Faublas lovag kalandjai és hasonló könyvek, amelyeket a következő, szemérmes században említeni sem szabad. Talán azt is tudja, hogy a szépen kötött imakönyv, amelyet misén oly buzgón olvas, belül nem is imakönyv, hanem szórakoztató regény. De különben is a XVIII. században azt találnák rendkívülinek, csaknem illetlennek, ha a házastársak forrón szeretnék egymást. A házastársak közti szerelem akkor már nem is polgári, hanem népi jelenség; magasabb körökben, ha előfordul is, titkolják. A férjek hallgatólag tudomásul veszik feleségük viszonyait. A házasságtörés, mondja Mornet, az arisztokratikus társadalom nagy kompromisszuma a leányokra kényszerített házasság és a "szív szavának meghallgatása" közt.

Ismeretes az anekdota a grófról, aki benyit feleségéhez és azt félre nem érthető helyzetben találja egy úrral.

- Az Istenért, Madame - kiált fel a férj -, hogy lehet ily elővigyázatlan, nyitott ajtók mellett...! Képzelje el, ha más lépett volna be helyettem!

Chamfort anekdotái közt sok foglalkozik azzal, mennyire elavult a féltékenység. Valakivel azt mondatja egy féltékeny férjnek:

- Ön féltékeny? Nagyon is elbizakodott, uram. N'est pas cocu qui veut, nem elég akarni, hogy az embert felszarvazzák, ahhoz érteni is kell. Érteni kell egy nagy ház vezetéséhez, udvariasnak, nyájasnak kell lenni. Egy ilyen embert, mint amilyen Ön most, ugyan ki szarvazna fel?

- Kár hogy mainapság nem sokat törődnek a felszarvazott férjekkel - mondja egy másik alakja. - Azelőtt ez társadalmi rang volt, mint ma a játékos; ma már semmi.

Egy nap - meséli ugyancsak Chamfort - M. de Nesle, akinek felesége Soubise herceg szeretője volt, Soubise jelenlétében így szólt feleségéhez:

- Madame, hallom, hogy már a parókakészítőjével is viszonya van; ez nem helyes.

Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, kiment és Soubise megpofozta Madame-ot.

Egy másik férj azt mondja feleségének:

- Madame, tudom, hogy ennek az úrnak jogai vannak Ön fölött és abba nem is szólok bele, hogy mit tesz Önnel, amikor én nem vagyok itt, de azt már mégsem tűrhetem, hogy az én jelenlétemben sértegesse Önt - evvel engem sért meg.

Egy úr tudta, hogy feleségének több mindenkivel viszonya van, de azért időnkint ő is élt férji jogával. Egy nap a hölgy hevesen tiltakozott:

- Most nem lehet, most X. urat szeretem.

- Hát aztán? Hát amikor Y. és Z. urat szerette?

- Az csak szeszély volt, de ez igazi szenvedély.

- Az más - mondta a férj és visszavonult.

Marmontel, a kor egyik közkedvelt írója, azt írja novelláiban, amelyeket Kazinczy Ferencünk Szívderítő Regék címen fordított magyarra (Kazinczy fordításában idézem):

"A szerelemnek szabadság a' lelke. Szabadság nélkül a' választott kedves annyi volna mint férj." Vagyis semmi.

Ugyancsak Marmontel írja és Kazinczy fordítja: "Tudd-meg, barátom, az asszonyok, ha változnak, negédségből 's ujság-kívánásból változnak."

Vajon a fiatal királyné, Franciaország legdivatosabb asszonya, más lesz, mint a többi divatos asszony, és szíve nem fog idővel negédségből 's újság-kívánásból Rohan felé fordulni? Qui vivra, verra, - mondja Louis de Rohan herceg.

 

 

- folytatjuk -