Körül a tenger végtelen,

csobog, susog a hallgatag hab.

Jaj-szavak búgnak itt is, ott is,

de tompa mind és fátyolos

és egyre halkabb, egyre halkabb.

A templomtornyok imbolyognak,

tejszínű, ködös, sűrü pára

száll be a házak ablakán

s álmosan készül el a város

a reménytelen éjszakára.

Egy-két alak megy még az uccán,

lépése álom, mese, múlt -

Egyre fáradtabb, csöndesebb lesz

s aztán egyszerre nem is látszik,

ködbe merült, álomba hullt.

Sápadt, szép kicsi leányarcok,

mosolyai egy-egy betegnek -

zsibbadtan, ólmosan szétfolynak

s mint titokzatos boszorkányfüst,

réveteg-lágyan ellebegnek.

Az utolsó fény is ellobban

és vissza nem tér már soha...

Tengerrel, köddel, éjszakával

összecsitulva elmerült az

emlékezések városa.