Fülembe cseng egy kábító, komor szó,

csillagtalan, homályos éjidőn.

Agyam szorít, mint egy fehér koporsó,

vérem kavarg habozva, rémítőn.

Égő szememmel a magasba nézek,

görcsös gomolyba hullámzik velőm,

és érzem, álmodom csak az egészet,

azt is, hogy itt nyögök most szenvedőn.

Fejem, mint egy halott tagját fogom,

tapintom a szám, ajkam, homlokom,

s mint vészharang ver dobbanó szivem.

Gyertyát gyujtok, s szobám sötétjiben

kacagva, sírva ködgomolyba tűnő

vészfellegen ül egy bús, kékszemű nő.