Vénusz lugasa

Jeanne de Valois és férje, a jeles gróf, nem élhetett örökké Saverne mesekastélyában; mindenféle vendégségnek vége szokott lenni. Sajgó szívvel tértek vissza Lunévillebe, de a helyőrségi élet szürkesége Saverne után még kevésbbé ízlett nekik. Jeannet hajtotta a nagy nyugtalanság, La Motte-ot pedig a kényelmesebb élet vágya, egy szép nap otthagyták Lunévillet és Párizsba költöztek szerencsét próbálni. Szerencsére nagy szükségük volt. Egyetlen pártfogójuk, Mme de Boulainvilliers meghalt. A kardinális küldött időnkint néhány aranyat és rendesen megkapták a kegydíjat, amelyet Mme de Boulainvilliers kieszközölt a számukra, de mi ez Jeanne és férje igényeihez képest? Elkezdődik a sajátos nyomorgás, amelyet jól ismer az, aki járatos a XVIII. század nagy realista regényeiben, olvasta Lesage-ot, Fieldinget, Smollettet. Veszekedés a háziúrral, a fogadóssal, üldöző hitelezők, fejük felett függő kard, hogy egy nap becsukják őket az adósok börtönébe.

1782-ben mégis kibérelnek egy házat a Rue Neuve St. Gilles-ben, a Marais-negyed öreg palotái közt. A Marais-negyed a Valois-királyok alatt az arisztokrácia lakóhelye, itt áll a csodálatos Place Royale, ma Place des Vosges néven Párizs legérdekesebb építészeti emléke. Amikor az ember egy ház boltívei alatt belép a teljesen lezárt, egyforma házakkal szegélyezett térre, mintha a tenger alatt volna, külön világban, ahol megállt az idő. Rohan palotája is ebben a negyedben állt és mellette a Soubise-eké. Manapság ezt a városrészt keleteurópai bevándorlók lakják, a legszegényebb és a leghemzsegőbb fajta, iszonyú zsúfoltságban és nyomorban. A városrészekkel is úgy van, mint a divatokkal: egyre alacsonyabb társadalmi rétegekhez kerülnek. Az egykori büszke magyar nemesi bajuszt ma csak idősebb vidéki asztalosok hordják és IV. Henrik udvaroncainak palotájában ma nyolcgyermekes métèque szabó- és szűcssegédek laknak. Mint minden, a nagyváros is a mulandóság jelképe. Mégis miből élt Jeanne és férje? Egyrészt a szélhámosok alapvető tulajdonságából, előkelő fellépésükből. Még mindig találnak jámbor lelkeket, akik hiteleznek nekik. Külön üzletág és időnkint eléggé jövedelmező, hogy hitelbe vásárolnak ruhaanyagot vagy mást és azonnal el is zálogosítják. Siralmas leveleikre olykor kisebb adományokat kapnak főrangú emberektől. Hűséges, ancien régime-beli cselédeik is támogatják őket, Jeanne Rosalie nevű szobalányának anyja hosszabb időn át ad enni nekik. De ne gondoljuk, hogy Jeanne tétlenül nyomorog és Rohan módjára csodától várja sorsa jobbrafordulását. Csodától, igen, de ezt a csodát elő akarja idézni. Terve az, hogy királyi kegy útján visszakapja őseinek birtokát vagy állítólagos birtokát. Regényes fantáziájában kidolgozta, milyen igazságtalanul fosztották meg e földektől dicső őseit. De most itt a pillanat, hogy a király mindent jóvátegyen: a birtokok ugyanis visszaszálltak a királyi fiskusra. A király egy jóságos gesztussal egyik napról a másikra visszaadhatja a Valois-knak, távoli rokonainak.

A király abban az időben sokkal nagyobb dolgokat is megtett híveiért. Nem kell hozzá más, mint az, hogy valaki, akinek befolyása van az udvarnál, pártfogásába vegye Jeanne kérését. Protekció mindig is volt a világon - de a XVIII. században ez a dolgok egyetlen, hivatalosan elismert és szankcionált mozgatója: úgy hívják, az udvar kegye. Az udvar kegyét kell megnyerni. De Jeanne kénytelen azt tapasztalni, hogy ez nem is olyan egyszerű. Párizsi lakásán kívül Versaillesban is van szállása és felváltva hol itt, hol ott él. E versaillesi szállás részben azt a célt szolgálja, hogy elhitesse párizsi hitelezőivel és azokkal, akik esetleg hiteleznének, hogy bejáratos az udvarba; másrészt, hogy ott legyen a helyszínen, lesse a rést, amelyen át befurakodhat oda, ahová vágya hajtja, az udvar mindenható világába.

Egy nap Madame-nak, vagyis Elisabeth hercegnőnek, a király nővérének előszobájában elájul és magához térve értésére adja a körülállóknak, a nélkülözések tették ennyire tönkre őt, a Valois-sarjat. A jószívű Madame eljár az érdekében és kegydíját felemelik - de a kis összeg Jeanne-on mit sem segít. Minthogy az elájulás egyszer ilyen jól bevált, megpróbálja még egyszer, ezúttal Artois grófnénak, a király sógornőjének az előszobájában, de minden eredmény nélkül. Majd még egy harmadik, az előzőknél bátrabb ájulást visz véghez: a versaillesi palota híres Tükörfolyosóján ájul el, amikor Marie Antoinettenak éppen végig kell rajta mennie. De olyan csődület támad körülötte, hogy a királyné észre sem veszi.

Jeanne és férje mindennel megpróbálkozik, csak egy dolog nem jut az eszükbe: az, hogy dolgozzanak. Mentségükre szolgáljon, hogy ez a lehetőség náluknál százszor becsületesebb nemesemberek agyában sem merült fel akkoriban. A nemesember, ha tönkrement, a királyi gondviselés napsugarára számított, mint ahogy később a "történelmi osztályok" az államnál vagy a vármegyénél kerestek elhelyezkedést, ha elfutott alóluk a föld és a vagyon. Ha pedig annyira süllyedtek, hogy abba a mélységbe már nem hatolhatott le a királyi tekintet, akkor jött a szélhámosság, a rang látszatával való visszaélés, a férfi hamiskártyás vagy selyemfiú lett, a nő kiárusította magát - de dolgozni nem dolgozott, mert ezzel megsértette volna a dolgok örök rendjét, amely a munkát a polgárság és a parasztság osztályrészéül jelölte ki. Ez a felfogás nehezen egyeztethető össze a mi világképünkkel, pedig fonáksága éppen abból következik, ami oly nagyszerű és szép a régi világban: hogy minden öröktől kiszabott helyén áll és mozog, mint a csillagok. Az ember ebben a világban nem választhatja tetszése szerint életformáját, mert születése véglegesen kijelöli azt és aki saját életformájából kiesik, nem cserélhet életformát, hanem a semmibe zuhan. A nemesember, aki inkább szélhámos lesz, semminthogy dolgozzék (egyébként mit is dolgozhatna, rangjánál fogva nem ért semmihez), viselkedésével az arisztokratikus világrendet tartja tiszteletben, olyan negatív módon, mint ahogy a képmutató tiszteli az erkölcsi világrendet, mert ha nem tisztelné, akkor nem akarná, hogy erényesnek tartsák, hanem nyiltan vállalná ocsmányságait. Ezért oly rengeteg a szélhámos a XVIII. században, a nemesség alkonyatán.

Jeanne a cifra nyomorúság emez esztendei alatt mégis kitanult egy mesterséget, amely nagyon is összeegyeztethető nemesi rangjával és amellett nem kis tehetséget kíván: faiseuse d'affaires lett, Pesten úgy mondjuk: kijáró. A dolgok természetéből következik, hogy ez virágzó üzletág a protekció fénykorában. Jeanne is, mint nagyon sok kartársa és kartársnője, elhiteti polgárokkal és üzletemberekkel, hogy összeköttetései révén mindenfélét ki tud eszközölni az udvarnál. Mercier írja: "Néhány év óta a nők nyilvánosan játsszák az entremetteuse d'affaires szerepét. Naponta húsz levelet írnak, megújítják kérelmüket, ostromolják a minisztereket, agyonfárasztják a fogalmazókat; irodájuk, regiszterük van; és hogy mozgásba hozzák a szerencse kerekét, elhelyezik rá szeretőjüket, kedvencüket, férjüket és végül is azokat, akik fizetnek." Bizonyára voltak kijárónők, akik csakugyan nagyszerű eredményeket értek el és ez növelte az egész iparág tekintélyét - de Jeanne csak ál-faiseuse, hiszen az udvarnál egy királyi inason kívül egy lelket sem ismer és amikor kimegy Versaillesba, ott bezárkózik fogadójába, hogy azt higgyék, az udvarnál van. (Azt mondják, nem egyedül zárkózik be, hanem a fogadósné fiával; ez az egyetlen ellenszolgáltatás, amelyet szállásáért nyujt.) De még ez az ál-faiseuseség is úgy látszik igen jövedelmező lehetett. Mert nemsokára azt látjuk, hogy a Rue St. Gilles-i háztartás kivirágzik; állandó vendégei vannak, nem is egészen utolsó emberek: ott találunk egy igazi grófot, aki később a Nyakláncper miatt kénytelen leköszönni tiszti rangjáról, Beugnot-t, a fiatal ügyvédet, aki később értékes feljegyzéseket hagy hátra, Loth ferences atyát, aki mindennap misét mond a grófnénak és főkép Rétaux de Villette urat. Rétaux de Villette jóvágású 30 év körüli úriember, La Motte volt ezredtársa. Legfontosabb tulajdonsága az, hogy fínom, nőies írása van. Nemsokára megtudjuk, milyen fontos tulajdonság ez.

A háztartás most már egészen nagyszabású: inasok, szakács, kocsis, zsoké, házmesterpár, szobalány, felolvasónő (egy szegény rokon), azután Père Loth, aki egyszemélyben majordomo, gyóntató és szalon-abbé, szép fekete csipkés köpenyben; katonatiszt, akivel a grófné trictracot játszhat, titkár (Rétaux), házibarát (ez is Rétaux) - mi kell még? De a nyomor csak látszólag szünt meg. Valójában csak az a különbség, hogy az adósságok most nagyobbak és a fenyegető veszedelem most sokkal súlyosabb. Itt már nem segítenek kis fogások, csak egy nagy, egy zseniális terv. Már most úgy képzeljük, Jeanne éppúgy a királyné megszállottja volt, mint Rohan kardinális. Zsenialitás nincsen megszállottság nélkül. Jeannehoz is eljutott természetesen a királyné nagy barátságainak híre, Lamballe hercegné, Polignac hercegné ragyogása. Hátha őt is barátságába fogadná a csodálatos asszony? Elcsavart, perverz lelkének sokkal jobban megfelelhetett egy ilyen irányú erotikus fantázia, mint a "gazdag barát" hétköznapias képzete. A király kegyencnőjének lenni nagyszerű dolog és száz éven át erről ábrándozik minden francia nő abból a típusból, amely Hollywoodról ábrándoznék. De a királyné kegyencnőjének lenni százszor érdekesebb. Valois-fantáziái közben bizonyára számtalanszor kiszínezte magának: a királyné egy nap felfedezi; - Kedves cousine - mondja -, szükségem van valakire, akinek kiönthetem szívemet, akivel olyan lehetek, mint ember az emberrel - és kézenfogva bevezeti a Kis Trianon bársonyos rejtelmeibe. Jeanne lelkében régen elmosódtak valóság és álom határai; a hétköznapi valóság mellett koldus gyermekkora óta ott él egy másik, ragyogóbb, valóságfeletti valóság, a Valois-valóság. Ki tudja, hol kezdődik az, ami igaz? És lassankint maga is elhiszi, hogy a királyné bizalmasa. El kellett hinnie: ha nem hiszi el, nem tudja ilyen elhitetően hazudni. A Valois-valóság, érzi, van valamikép - és rajta áll, hogy ide tudja hozni Párizsba, a Rue St. Gilles-be.

A királyné barátságai más nők fejét is elcsavarták már. Jeanne előtt már két szélhámosnő garázdálkodott a városban azzal, hogy a királyné bizalmasa. Az egyik Mme de Cahouet de Villiers (Mme Campan Villers-nek mondja), barátjának, a király pénzügyi intendánsának segítségével megszerezte a királyné néhány aláírását, kitűnően megtanulta utánozni és Mlle Bertintől igen értékes ruhákat csalt így ki; majd önmagának a királyné nevében levelet írt, amelyben a királyné arra kéri, szerezzen neki titokban egy 200.000 frankos kölcsönt. Béranger, a fermier général, kölcsön is adta az összeget; később a dolog kiderült, az asszonyt a Szent Pelágia-börtönbe zárták és férjének ki kellett fizetnie a "királyné adósságát". 1782-ben egy másik hölgy azt terjeszti, hogy jóbarátságban van a királynéval, Mme de Lamballe-lal és Mme de Polignac-kal. Ő nem írja alá a királyné nevét, ellenben a királyné pecsétjével rendelkezik, amelyet Polignac herceg asztaláról lopott el. A legkülönösebb a dologban az, hogy ezt a nőt is de la Motte-nak hívják, férje révén Jeanne férjének rokona. Amikor kiszabadul a Bastilleból, ahová szélhámosságai miatt becsukták, a két La Motte-hölgy ápolja is a rokonságot. A második esetről tehát tudott Jeanne, az elsőről pedig tudhatott; ötlete, hogy a királyné barátnőjének adja ki magát, nem eredeti. De ugyanaz a helyzete, a zseniális ember helyzete, mint Shakespeareé kortársai közt: Shakespeare is mindent másoktól tanult, akik megelőzték, a tárgyat, a stílust, a módszert - és műve mégis világok magasságában áll a többieké fölött. Eszünkbe jut Jeanne kortársának, Chamfortnak egy kitűnő mondása: "Semmiféle erény nem emelheti fel a nőt magasabb társadalmi osztályba; csak a bűn teheti azt meg."

Hogyan kezdődött a dolog, nem tudjuk. Nem ismerjük az ihlet nagy pillanatát; a művész is többnyire homályba borítja az ihlet körülményeit. Azt sem tudjuk, miféle ügyes előjátékok után fogott hozzá; azt sem, hogyan vette fel a kapcsolatot a kardinálissal. Csak a már működésben lévő és feltartóztathatatlan folyamat áll előttünk. Georgel abbé szerint Rohan volt az, aki bizalmasan elpanaszolta Jeanne-nak, mennyire bántja a királyné magatartása. "Ez a bizalom - mondja az abbé - fakasztotta ki azt a félrevezetési tervet, amelyhez hasonló kevés akad az emberi butaság évkönyveiben."

Jeanne de la Motte elmesélte a kardinálisnak, milyen jóbarátságban van a királynéval. Mint bizalmas emberének megmutatott időnkint Rohannak fehér víznyomásos papírra írt, világoskék szegélyű leveleket, balsarkukban Franciaország lilioma. A leveleket Marie Antoinette írta cousinejának, Jeanne de Valois-nak. Bizonyára ügyesen úgy intézte a dolgot, hogy végül maga a kardinális kérte meg, szóljon egy jó szót érdekében a királynénak. Jeanne nemsokára hírül hozta, hogy a királyné előtt beszélt Rohanról. A királyné szótlanul hallgatta, de nem barátságtalanul. Jeanne úgy érzi, hogy a helyzet nem reménytelen. Majd mind kellemesebb hírekkel érkezik titokzatos versaillesi útjairól. A királyné egyre inkább bizalmába fogadja. És lassankint revizió alá veszi a kardinálisról alkotott véleményét is. Kezd átlátni Mercy-Argenteau gróf aljas intrikáin, amelyek Rohant oly ellenszenves színben tüntették fel. Meghatja az a nagylelkűség, ahogy Rohan viselkedett bajbajutott unokaöccsével, Guéménée herceggel; kezdi belátni, hogy a bíborosnak alapjában véve jó a szíve. És májusban, miután szentül megfogadta Rohannak, hogy minden befolyását latbaveti érdekében, Jeanne ragyogó arccal ujságolhatja, hogy most már rövidesen visszatér Rohanhoz a királyné kegye.

Rohan mindent elhisz, ő kritikus századának legkritikátlanabb gyermeke. Jeanne felbátorodik a sikeren és azt mondja Rohannak, figyelje meg, a királyné, amint a legközelebb elmegy majd mellette Versaillesban a Tükörfolyosón, inteni fog feléje a fejével. (Hasonlókép hitette el velem apám gyermekkoromban, hogy Ferenc József nekem köszön a Fürdő-utcában.) És Rohan ezt is elhiszi. Valami barátságosabb árnyalatot vél felismerni a királyné fejhajtásában, ami pedig nem neki szól, hanem mindenkinek, aki ott áll. Jeanne ekkor továbbmegy egy lépéssel. A királyné nevében felszólítja Rohant, írjon egy folyamodványt, amelyben igazolja magát mindazokkal a vádakkal szemben, amelyekkel illették. Rohan a legnagyobb gonddal szerkeszti meg az iratot, hússzor is eltépi, míg végűl átadja Jeanne-nak. A válasz nem késik soká. "Nagyon örülök - írja a királyné -, hogy nem kell Önt továbbra is bűnösnek tartanom; a kért kihallgatást egyelőre még nem adhatom meg. Majd értesítem, mihelyt a körülmények megengedik. Legyen diszkrét." Ez a királyné első levele Rohanhoz. "Ez a néhány szó - írja később Georgel abbé - oly elragadtatásba ejtette a kardinálist, amelyet nehéz kifejezni. Mme de la Motte-ot ettől kezdve védőangyalának tekintette, aki a boldogság útját egyengeti. Ettől a pillanattól fogva a grófné mindent megkaphatott tőle, amit csak kívánt."

A kardinális, Jeanne rábeszélésére, válaszol, hogy kifejezze örömét. Mire a királynétól ismét válasz érkezik, sűrű levélváltás indul meg. A levelek nem maradtak ránk, miért nem, majd később kiderül. De Georgel abbé, aki olvasta e leveleket, tanusítja, hogy a királyné leveleiben bizonyos fokozatosságot lehetett észrevenni. Hangjuk egyre szívélyesebb, egyre többet ígérő lett. Érezni lehetett, hogy Jeanne szép szavai és Rohan szép levelei megteszik a hatásukat, a királyné szíve mindinkább felenged tisztelője iránt. Az Hotel de Strasbourgban, a kardinális palotájában mindegyre tanácskozásra ülnek össze Rohan emberei, Cagliostro és a svejci Planta báró. Az egész palotát bizakodó tavaszias várakozás tölti el. Talán nyíltan nem mondják ki, de cinkos mosolyukkal gratulálnak Rohannak: hiszen ezekben a levelekben többről van szó, mint a királyné jóindulatáról. A királyné személyesen szeretné közölni Rohannal, hogy visszafogadta kegyébe, addig is, amíg nyilvánosságra nem hozhatja. Majd egyszer, az éjszaka csendjében...

A napok lázas izgalomban telnek. Franciaországban mind bizonytalanabb lesz a talaj az emberek lába alatt. Calonne, a pénzügyminiszter, nagyon kedves és szellemes ember, de hiába, egyre tágabbra nyílik a szörnyeteg torka, amely mindent elnyeléssel fenyeget, a deficité. A nyár riasztó, pestises hőséggel ül Párizsra; ilyenkor jobb lenne Saverneban... De Rohan csak vár az Hotel de Strasbourgban, vár és érzi, hogy delelőjéhez közeledik csillaga. És végre elérkezik a várva-várt éjszaka. A királyné megizeni: holnap éjjel legyen a versaillesi parkban, a Bosquet de Vénus-ben. Holnap 1784 augusztus 11-e lesz. A Bosquet de Vénus-ben, Vénusz lugasában... Már a név is milyen sokat ígérő!

Rohan másnap este a versaillesi parkban van. Nagy fekete köpeny borítja, mint az összeesküvőket, nagykarimájú kalapját mélyen behúzza a szemébe és így csavarog a park elhagyatott útjain. Néha egy-egy elkésett szerelmes párral találkozik; néha egy-egy madár kiáltása riasztja fel. Ha volnának már romantikus drámák, azok hősei jutnának eszébe - de még nincsenek. Rohan az előfutár. Későre jár, az éjszaka nagyon sötét. Rohan a nagy lépcsősor mellé húzódik, ott van a Bosquet de Vénus. Azért hívják így, mert egy Vénusz-szobrot készülnek itt felállítani. A Vénusz-szobrot sosem állítják fel és a lugast később Bosquet de la Reine-nek nevezik, a mai éjszaka emlékezetére. A lugasban különösen sötét van. Az óriási kastély ablakaiban nem ég már a lámpa, hallgatnak Versailles halhatatlan szökőkutai, egymáshoz hajolva suttognak a fák, a bokrok között kísértetiesen fehérlenek az antik istenek szobrai. Léptek hallatszanak. Hárman közelednek a lugashoz: két hölgy és egy úr. Az úrban Rohan felismeri La Motte grófot, az egyik hölgyben Jeanne de Valois-t és a másik hölgy...

A grófi pár kívül marad és a másik hölgy tétova léptekkel belép a lugasba. Rohan most már megismeri: ez az arc, amelynek inkább csak körvonalait sejti, ez a járás... a ruhát is ismeri, a gaulle-t, a bő köpenyt, hiszen ebben festette le utoljára Mme Vigée-Lebrun, a kép ott függött a Salonban. Rohan mélyen meghajol és megcsókolja a királyné ruhája szegélyét. Gesztusa nem üres gesztus; ez az egyetlen mód kifejezni azt, amit érez. A hölgy halkan, nagyon halkan mormol valamit. De Rohan azért megérti vagy legalább is azt hiszi, hogy megérti:

- Remélhet; a múltat elfelejtjük - ezt mormolja a királyné. És kezéből egy rózsa hull le.

"Monseigneur, térdre!" kiált oda Carlyle Rohannak, egy félszázad távolából. "Sosem rongáltak még jobb alkalomkor piros nadrágot!" Rohan letérdel. Ekkor egy árny jelenik meg:

- Gyorsan, gyorsan, el innen! - suttogja drámai rekedtséggel -, Madame és Artois grófné közeledik.

La Motte belép a lugasba és elragadja a királynét, a kardinálisba pedig Jeanne karol bele és elvezeti. Rohan mélyen a szemébe húzza kalapját. Lelkét édes eksztázis tölti el és nem is jut eszébe azon gondolkozni, mit kereshet Madame, a király nővére, és Artois grófné, a király sógornője az éjszakai park sötétjében.

A kedves olvasóval közöljük, a drámai rekedt hang tulajdonosa Rétaux de Villette, Jeanne bizalmasa, valószínűleg a szó valamennyi értelmében. Ez a Rétaux írta a királyné leveleit is, fínom, nőies kézírásával, Jeanne diktálására. Később azt vallja, inclination, vonzalom volt a levelekben, majd visszavonja és csak annyit ismer be, hogy a levelek hangneme agréable volt. De ki volt a királyné?

* * *

La Motte gyakran sétált a Palais Royalnak, az orléansi herceg palotájának kertjében; az épület éppen ebben az időben nyerte azt a formáját, amely ma is látható, de a kert a palota épülése közben is nyitva állt a közönség számára. Ott sétáltak akkoriban a La Mottehoz hasonló "egyszerűbb grófok", hamiskártyások, rémhírterjesztők, selyemfiúk, az az arisztokratikus alvilág, amelynek fejedelme a palota tulajdonosa, Philippe-Égalité volt. Persze nemcsak ők sétáltak ott. "A föld kerekségén nincsen párja ennek a helynek", írja Mercier. "Látogassa meg Londont, Amsterdamot, Madridot, Bécset, nem fog hasonlót látni, egy fogoly itt élhetne anélkül, hogy unatkoznék és csak évek mulva kezdene szabadságra gondolni. Párizs fővárosának nevezik. Itt mindent meg lehet találni; ha egy húsz éves fiatalember, akinek 50.000 font évjáradéka van, idejön, nem tud többé elszabadulni ebből a tündérkertből." Itt, a kert fái alatt jön össze a század valamennyi gyermeke, akinek az a szenvedélye, hogy a legkönnyebb hangon beszéljen a legsúlyosabb kérdésekről, vallásról, politikáról, a királyság jövőjéről, az eljövendő nagy változásokról. Itt születik meg a közvélemény. Itt születik meg a forradalom.

Európa valamikor sokat köszönhetett a Palais Royalnak. Kedves olvasó, valamikor te is jártál ott vagy remélhetőleg járni fogsz. Nézd majd meg Camille Desmoulins szobrát. Éppen felugrik egy székre. Nagy hajjal, szelesen, bolondosan. Körülötte ott lebeg még valami az emberiség fiatalkorából.

A Palais Royal csupa kávéház volt; részben az árkádok alatt itták az okosak italát, mint Velencében a Szent Márk-téren, amelyre sok tekintetben emlékeztet, részben pedig a kerti kioszkokban. A kávéházakban volt a tőzsde, az üzleti élet itt dobogott és tombolt, mielőtt külön palotát, szentélyt építettek neki. A XVIII. században a spekuláns még tarka demokráciában keveredett el a selyemfiúkkal, az élőszóbeli újságírókkal vagyis inkább újságmondókkal és az utcalányokkal, még bohém volt, a pénz még nem adott neki kövér méltóságot. Idejártak a külföldiek is. A külföldiek általában a bohémvilághoz tartoznak, földrajzi osztályonkívüliségük következtében. (Az angolok már akkor is Párizsba jártak át egy kis erkölcstelenségért.) 1785 augusztusában öt színház játszik a Palais Royalban: Les Ombres Chinoises, Les Pygmées Français, Les Vrais Fantoccini Italiens, Les Variétés Amusantes, Les Petits Comédiens de M. de Beaujolais. Az árkádok alatt ékszerészboltok és nőknek való holmit árusító üzletek fényes sokadalma áll és ezek előtt vonulnak fel, mintegy közszemlére kitéve, a "lányok". Les filles, a francia, amint tudjuk, ilyen kedves szóval illeti azokat, akiknek életpályája garancia arra, hogy már nem lányok. Történetünk idején a Palais Royal a "lányok" leghíresebb gyülekezőhelye nemcsak Párizsban, hanem az egész világon is. A Palais Royal állandó nőlátogatói között volt egy fiatal lány, akit Marie-Nicole Leguaynak hívtak. Foglalkozására nézve ő is divatüzletben dolgozott, mint pályája kezdetén Jeanne; szabadidejében pedig a Palais Royalban sétált. Itt akadt rá La Motte.

La Mottenak bizonyára mindjárt feltűnt a kis Nicole Leguay egyetlen érdekes vonása: hogy nagyon hasonlított Marie Antoinette királynéra. Ebben valamennyi egykorú forrás megegyezik. Ezt tanusítja a Funck-Brentano gyüjteményében fennmaradt arckép is: ugyanaz a kerek, energiátlan áll, a kissé biggyedt alsóajak, a lágy vonások, a nagy, szép haj. La Motte úgy állott meg előtte, mint Isten angyala előtt. Azután leszólította. Azután hazakísérte és kettejük története úgy folytatódott, mint a többi száz meg száz ismeretség, amelyet aznap este kötöttek a Palais Royalban. La Motte egyelőre mélyen hallgatott szándékáról.

Majd egy idő mulva meghívta a leányt házába, ahol a grófné kitüntető barátsággal fogadta. Mindjárt megfelelő nevet is adott neki, hogy egyenrangúként szerepelhessen a díszes környezetben: neve ettől kezdve D'Oliva bárónő, - az Oliva név a Valois név betűiből áll, mutatja Jeanne furcsa megszállottságát. A fiatal nőt egészen elbűvöli a grófné, kiváltképen amikor ő is értesül arról, kivel áll szemben: Marie Antoinette bizalmas barátnőjével. Oliva bárónő különben is végtelenül jóindulatú lélek. Hogyan is mondana nemet, amikor a grófné egy nap megkéri, tegyen meg neki egy szívességet; igazán csekélység, de a királynénak nagyon nagy szolgálatot tesz vele. És természetesen számíthat a királyné hálájára. 15.000 fontot fog kapni és egy ajándékot, szívecském, ajándékot, amely legalább is annyit ér, de hogy mi lesz, azt most még nem mondhatom meg. És igazán semmiség, amit ezért meg kell tennie: Versaillesban átadni egy előkelő úrnak egy levelet és egy szál rózsát.

"Nem volt nehéz rávennem Oliva kisasszonyt", vallja később Jeanne, "mert rendkívül buta."

* * *

"Ó Ixion de Rohan, e világ legboldogabb halandója!" kiált fel Carlyle. Ixionhoz hasonlította a bíborost, a mithikus görög királyhoz, aki szerelmes volt Hérába, az Ég királynéjába és a kaján istenek egy Hérának látszó felleget öleltettek meg vele. Ha voltak Rohan életében boldog napok, ezek lehettek, amelyek a lugasbeli jelenetet követték. Micsoda élmény ez misztikumot és csodát sóvárgó lelke számára: a park, az éjszaka, a homályban a királynénak majdnem csak sejtett megjelenése, a lágy szavak, a földrehulló rózsa és az a titokzatosság, amely az egészet körülveszi: miért volt olyan zavarban a királyné? Mi rejlik emögött? Talán érzelmeit szégyelte az éjszakában? És talán jobb is, hogy eltűnt, mint egy látomás - ha még egy percig ott marad, valósággá válik és a kardinális megcsömörlött már a valóságtól, amely túlságosan sokat ajándékozott neki.

Jeanne voltaképen jóságos gonosz volt, mint a Faust- és egyéb mondabeli ördögök, mert megadta a kardinálisnak azt, amire szíve vágyott: többet, mint Jeanne, senki halandó nem adhatott neki. Ezzel úgy látszik Jeanne is tisztában lehetett, mert rövidesen hozzálátott az inkasszáláshoz. A királyné nevében értesítette Rohant, hogy az nagyon jónéven venné, ha Rohan 50.000 fontot kölcsönözne neki; egy elszegényedett nemesi családon kell sürgősen segítenie és pillanatnyilag nem áll elég pénz a rendelkezésére. Rohan boldog, hogy a királyné annyira bizalmába fogadta, hogy pénzt kér tőle. Gyorsan ő is kölcsönkér 50.000 fontot egy uzsorástól, mivel pillanatnyilag neki sincs készpénze...

Jeanne izgatottan várja a pénz érkezését. A pénz késik. Rohan talán mégsem... talán mégsem olyan hiszékeny, mint ahogy gondolja? Hiába lett volna minden, a bárónő, a lugas, az éjszaka? De íme megérkezik a pénz, Planta báró hozza. Az óvatos Jeanne most a királyné nevében felszólítja Rohant, térjen vissza egy időre Saverneba és onnan küldjön még 50.000 fontot. A kardinális engedelmeskedik. Pénz állt tehát a La Motte-házhoz, amint azt bizonyára számos cigányasszony megjósolta Jeanne-nak. De Jeanne nem volna az, aki, ha nem találná módját annak, hogy mindjárt sokkal többet költsön el, mint amennyije van: két házat is vesz rögtön, egyet odahaza Bar-sur-Aubeban, meg egy nyaralót; Oliva bárónőnek kifizet 4000 fontot, azután kidobja, és rengeteg adósságot csinál. Mi azt hisszük, ez az 50.000 font meg a 100.000 frank, amelyet a királyné nevében még kölcsönkér Rohantól, nem volt öncél, csak kísérleti ballon, csak arra volt kíváncsi, vajjon ad-e a kardinális rajta keresztül pénzt a királynénak. Az igazi, nagy, végzetes üzlet még hátra van.