A varázsló

Előre kell bocsátanunk, hogy Cagliostro úgy került bele a Nyaklánc-perbe, mint Pilátus a Credóba. Ártatlansága a per folyamán kétségbevonhatatlanul kiderült. Mégis részletesen kell foglalkoznunk rejtelmes alakjával. Az egykorúak a legszorosabb összefüggést sejtették közte s a Nyaklánc-eset között és így is élt tovább a tudatban; ha Cagliostrót említjük, mindjárt a királyné nyakláncára gondol az ember, és ha a nyakláncot említjük, mindjárt Cagliostróra. Az ilyen legendaképződés gyakran filozófikusabb, mint a történelem: Cagliostro a Nyaklánc-per egyik hőse, ha nem is a tények szerint, annál inkább a lényeg szerint: rajta át, alakjának jelképes értelmén át érthetjük meg igazán az egész történet jelentőségét és világtörténelmi helyét.

Cagliostro életére vonatkozólag bőséges és igen megbízhatatlan forrásanyag áll rendelkezésünkre. Bőséges, mert a kortársak rengeteget írtak erről az emberről, aki a legnagyobb mértékben foglalkoztatta képzeletüket; és megbízhatatlan, mert a XVIII. század, amelyet a nők századának is neveznek, elképesztő módon szerette és kultiválta a rosszmájú pletykát és bár ez a század fejlesztette ki a kritikai érzéket az emberekben, a pletykákat mégis általában minden kritikai érzék nélkül fogadta és terjesztette, feltéve, hogy mulatságosak és rosszindulatúak voltak. Ilymódon az egykorú anyagban két ellentétes Cagliostro-arc áll előttünk: a fennmaradt írások túlnyomó többsége mint minden hájjal megkent szélhámost és sarlatánt, kuruzslót és hamisprófétát állítja elénk, a kortársak igyekeznek egymásra licitálni, hogy ki tud több rosszat elmondani róla; másfelől pedig saját írásaiban s híveinek feljegyzéseiben Cagliostro mint csodadoktor és igazi próféta jelenik meg. Az akták még nincsenek lezárva. A XIX. század általában a rosszindulatú beállítást fogadta el hitelesnek. Henri d'Almeras 1904-ben megjelent Cagliostro c. könyvében nagy gonddal egybegyüjtötte az adatokat, amelyekből minden idők egyik legnagyobb szélhámosának arcéle domborodik ki. Egy szélhámosé, aki csinytevései ellenére is rokonszenves marad, mondja d'Almeras, és Cagliostrót igen találóan az alchimista Figarónak nevezi.

De nemrégiben megjelent Dr. Marc Haven könyve, Le maître inconnu, Cagliostro, s ez még nagyobb adatbőséggel éppen az ellenkezőjét bizonyítja, rehabilitálja Cagliostrót és elfogadja annak, aminek hívei tartották, a titkos tudományok nagymesterének. Haven azonban maga is okkultista és célja az, hogy Cagliostro alakjában a mágikus tudományok becsületét védelmezze meg. Annyiban mindenesetre igaza van, hogy a kortársak, akik Cagliostróról írtak, sokszor nálánál is nagyobb gazemberek voltak. Ilymódon érthető, hogy Cagliostro előtörténetéről is két teljesen ellentmondó változat maradt fenn, az egyik, amelyet maga mondott el és a másik, amelyet ellenségei szerkesztettek össze. Különös személyisége iránt való udvariasságból hallgassuk meg először saját változatát. Ez a történet Cagliostro ügyvédjének, Thilorier-nek a Nyakláncper alkalmával, 1786-ban írt memoárjában található.

Származását és nevét, úgymond, nem ismeri, de azt gyanítja, hogy Málta szigetén született. Korai gyermekkorát viszont Medinában töltötte Acharat néven, Salaahym nagymufti árnyékában. Négy személy volt szolgálatára rendelve: egy fehér inas, két fekete inas és Altotas, a bölcs nevelő. Altotas már igen korán kifejlesztette tanítványa rendkívüli tehetségét. Acharat mint gyermek megismerte a növénytan és orvostudomány titkait, számos keleti nyelvet megtanult és betekintést nyert az egyiptomi piramisok rejtelmeibe. Altotas közölte vele, hogy szülei keresztények és nemesemberek. Tizenkétéves korában bölcs mesterével együtt elhagyta Medinát és Mekkába ment. Itt drága ruhába öltöztették és bemutatták a seriffnek. "E fejedelem láttára", mondja, "kifejezhetetlen zavar fogott el, szemem megtelt a legédesebb könnyekkel és láttam, hogy ő is alig tudja visszatartani könnyeit." Három évig maradt Mekkában s azalatt mindennap együtt volt a seriffel, aki végig a legnagyobb gyengédséggel és megilletődéssel nézett rá. Ez az, amit abban a korban a vér szavának neveztek. Ilymód sejteti Cagliostro, hogy a jeles seriffben apját kell tisztelnie - bár ez ellenkezik Altotas sejtetésével. De nemsokára ütött a válás fájdalmas órája. Acharat és feltételezhető atyja egymás karjába omlott. "Isten veled, te, a természet szerencsétlen gyermeke!" szólt a seriff könnyeit ontva.

Az ifjú és nevelője most Egyiptomba megy, ahol a papok bebocsátják olyan helyekre is, ahová közönséges utazó sosem hatolhat be, majd Rhodos szigetére és végül Máltába hajóznak. Itt meglepetésszerű metamorfózis vár rá: a bölcs Altotas leveti muzulmán ruháját és kiderül, hogy keresztény, sőt máltai lovag. Acharat pedig ezentúl Cagliostro grófnak nevezi magát. Pinto d'Alfonseca, a lovagrend nagymestere vendégül látja őket palotájában. De sajnos, a bölcs Altotas meghal és utolsó lehelletével e szavakat suttogja: - Fiam, tartsd mindig szemed előtt az Úr félelmét és szeresd felebarátodat; nemsokára megtudod, hogy igaz mindaz, amire tanítottalak. Cagliostro a nagymester ismételt kérésére sem áll be a máltai lovagrendbe, hanem elutazik, hogy az orvostudománynak szentelje életét. Beutazza az Archipelágus szigeteit, majd 1770-ben Rómába ér és itt feleségül vesz egy nemes kisasszonyt, Serafina Felicianit.

Eddig tart Cagliostro saját beszámolója. A másik változatot a legteljesebben a Compendio della vita e delle gesti di Giuseppe Balsamo c. könyv tartalmazza, e könyv 1791-ben jelent meg. Egyházi ember írta, a római inkvizició jegyzőkönyvei alapján. Minthogy szerzője Cagliostro személyében a szabadkőművességet akarja megbélyegezni, ez a könyv sem teljesen megbízható, de mindenesetre sokkal valószínűbben hangzik, mint Cagliostro memoárja. Eszerint Cagliostrót igazi nevén Giuseppe Balsamonak hívják. 1743 június 8-án született Palermóban, szűkös kispolgári viszonyok között. Cagliostrónak egy anyai nagybátyját hívták, később annak a nevét vette fel. A könyv szerzője és a kortársak egy része úgy tudta, hogy Cagliostro zsidó származású, legalább is apai ágon. Fennmaradt nagyszámú arcképe nem mond ellene ennek a feltevésnek. De természetesen ugyanannyi joggal mondhatjuk arcát olaszos jellegűnek is. Goethe, akit az egész Nyaklánc-per lázasan érdekelt, darabot is írt róla, mert megérezte, hogy a korszak lényegét hordozza magában. Palermóban járván felkereste Cagliostro hozzátartozóit, akik szívesen fogadták; Goethe nem említi, hogy zsidók volnának; igaz, hogy ő csak anyjával, nővérével s ennek gyermekeivel, tehát a nemzsidó ággal beszélt.Annyi kétségtelennek látszik, hogy Palermóban született és nevelkedett. Szicilia mindenesetre kitűnő környezet egy kezdő szélhámos számára. Itt élt abban az időben Európa leghiszékenyebb, legbabonásabb és legcsodaváróbb népe. És egy nép, amely nagyon nem szeretett dolgozni. Cagliostróban korán kifejlődött az a hajlam, hogy munka helyett inkább embertársainak hiszékenységéből, mintegy a vallásosság melléktermékeiből akarjon megélni.

Az egyházi szerző szerint korán el is kezdte pályafutását. Megszökött a caltagironei kolostorból, ahová beadták és ahol bizonyos elemi gyógyszerismeretet tanult. Azután a csinytevések hosszú sora következik, hamisít, megveri a rendőrt, meglopja saját családját. Korai kalandjai közül legsikerültebb a kincsásás története. Egy Murano vagy Marano nevű ékszerésszel elhiteti, hogy ismer egy barlangot, amelyben kincset rejtettek el. De a kincset, amint szokás, démonok őrzik. Előbb ezeket kell megengesztelni ráolvasással, tovább 200 uncia arannyal, amely a barlang bejáratánál helyezendő el. Egy éjszaka az ékszerész és Cagliostro kivonul a barlanghoz, az ékszerész leteszi az aranyat, Cagliostro pedig elkezd ráolvasni olasz, latin és főkép arab nyelven. De talán valami hiba csúszhatott a szövegbe, mert éppen ellenkező hatást ért el: előrohant négy fekete ördög és Maranót úgy megverték, hogy jajveszékelve rohant haza. Marano beperelte Cagliostrót, aki jobbnak látta elhagyni szülővárosát.

Most úgylátszik, csakugyan beutazta a Levantét, mégpedig csakugyan egy Altotas nevű egyén társaságában, majd csakugyan Máltába ért, ahol csakugyan a Lovagrend nagymestere, Pinto d'Alfonseca fogadta magához, hogy Cagliostro segítsen neki alchimista kísérleteiben. Vagy Cagliostro vett bele regényes önéletrajzába valóságos neveket és adatokat, vagy a róla író szerzetes fogadta el önéletrajzának egyes adatait. Máltából Rómába ment és itt csakugyan megnősült. Feleségül vette nem ugyan Serafina, hanem Lorenza Felicianit, aki ugyan nem nemes kisasszony, hanem egy egyszerű rézöntő leánya. Abban valamennyi forrás messzemenően egyetért, hogy Lorenza Feliciani nagyon szép volt, csupa gyermeki báj és kékszemű varázs. Nemcsak Casanova nyilatkozik róla a legnagyobb elragadtatással emlékirataiban (ez magában még nem sokat jelentene, mert Casanova általában a legnagyobb elragadtatással nyilatkozik minden nőről; a Don Juanok titka az, hogy minden nő tetszik nekik), hanem nála tartózkodóbb szakértők is. Az emberek távolról belészerettek, pedig a XVIII. század szerelem dolgában nem volt nagyon romantikus, hanem inkább tárgyilagos. Olyan emberek rajongtak érte, akik sohasem látták és két ember párbajozott amiatt, hogy vajjon a jobb vagy a bal orcáján van-e a gödröcskéje.

Amikor később a Nyaklánc-perrel kapcsolatban a Bastilleba zárták a szép Lorenzát, ügyvédje, Maître Polverit így beszélt róla a törvényszék előtt: "Angyal ez emberi alakban, akit azért küldtek a földre, hogy megossza és megédesítse a csodatévő férfiú napjait. Olyan szép, amilyen nő még sosem volt és azért nem mintája a gyengédségnek, a szelídségnek, a sorsba való belenyugvásnak, mert nem is gyanítja, hogy máskép is lehet viselkedni; természete elénk, szegény halandók elé a tökéletességnek oly eszményét tárja, amelyet imádhatunk, de meg nem érthetünk. S ez az angyal, akinek nem is áll módjában vétkeznie, most lakat alatt van. Ez oly kegyetlen értelmetlenség, amelynek rövidesen meg kell szünnie. Mi közösség is lehet egy ilyen természetű lény és a perrendtartás között?" Ezt a párisi parlament is belátta és szabadlábra helyeztette a szép Lorenzát. Lorenza végigkíséri Cagliostrót kalandos és nem mindennapi életében, hűségesen és néha kevésbbé hűségesen, de úgy, mint valami nagyon kedves fetis, amelyet az ember magával visz a zsebében, hogy szerencsét hozzon. Baba-angyal marad, akin nem fog az élet, mert úgysem érti, hogy miről van szó. Talán ennek is köszönheti óriási sikerét abban a francia társadalomban, ahol a nők túlságosan is értették, hogy miről van szó.

A rosszindulatúak természetesen úgy tudták, hogy Cagliostro, ha rosszul ment neki, kiárusította feleségét; némelyek szerint későbbi kétségbevonhatatlan vagyonát is Lorenza bőkezű pártfogóinak köszönhette. Lorenza számos törvényszéki vallomásában sokszor megemlíti egyik-másik úrról, hogy az tisztességtelen szándékkal közeledett hozzá, de ő általában megőrizte viszonylagos ártatlanságát és hűségét. Általában, mondjuk, mert egy esetben átpártolt egy Duplessis nevű ügyvédhez, aki egyideig mindkettőjüket eltartotta, majd megunta a dolgot és Cagliostrót, mint csalót becsukatta. Ekkor Lorenza is terhelő vallomást tett férje ellen, azt mondta róla, hogy "coquin", aki sohasem akart dolgozni. Majd Lorenzát férje kívánságára a Szent Pelágia börtönbe csukták. De később Lorenza visszavonta vallomását, Cagliostro is a magáét, az asszony kijött a börtönből és ismét úgy szerették egymást, mint azelőtt. Egy legenda arról beszél, hogy Lorenza egy udvarlóját azzal utasította vissza, hogy nem csalhatja meg a férjét, mert az láthatatlanná tud válni és egyszerre több helyen szokott jelen lenni.

Cagliostro mindenfelé megfordul; hol porosz katonatisztnek adja ki magát, hol mint rajzoló és díszlettervező keresi kenyerét, jár Madridban, elzarándokol Compostelába, visszatér Palermóba, ahol Marano, az ékszerész perbefogja, de egy hatalmas herceg, Lorenza tisztelője megveri a vádló ügyvédjét és ezzel a per véget ér, míg végre 1777-ben ismét Londonban bukkannak fel és itt kezdődik Cagliostro igazi története. Ha hihetünk rosszakaróinak, eddig csak kisszerű szélhámos volt, alvilági jelenség, az országúti társadalom nem éppen kiemelkedő tagja. De az utazások alakítják a jellemet. Cagliostro közben megérett, tapasztalatokkal gazdagodott, rájött, amint Almeras mondja, hogy port kell hinteni az emberek szemébe, de finomabb minőségű port, mint eddig.

A nagy fordulat azzal kezdődik, hogy Cagliostrót és feleségét 1777 április 12-én felveszik a londoni Reménységhez címzett szabadkőműves páholyba, amelynek főkép francia és olasz iparosok a tagjai. Ez az archimedesi pont, ahonnan Cagliostro kimozdítja a világot sarkaiból.

 

* * *

 

Amikor a következőkben a szabadkőművességről hallasz, kedves olvasó, kapcsold ki tudatodból mindazt, amit erről a rejtelmes intézményről tudsz vagy tudni vélsz. Ne gondolj a liberális-demokratikus hatalmakkal való összefüggésére, sem arra, hogy vajjon ők okozták-e a mult, a jelenlegi és a legközelebbi háborút. A XVIII. században a szabadkőművesség meglehetősen mást jelentett, mint később. Hogy erről meggyőzzünk, csak arra hivatkozunk, hogy a legtöbb szakértő véleménye szerint a francia szabadkőművesség kezdetekor erősen katolikus jellegű, törvényeik értelmében atheista nem is vehető fel a testvérek közé és minden hitbeli toleranciájuk ellenére a francia páholyok ebben az időben nem vesznek fel zsidót sem. Később azzal vádolták a szabadkőműveseket, hogy ők készítették elő a francia forradalmat, - hogy mennyiben igaz ez, határozottan nem tudhatjuk, de annyi kétségtelen, hogy a forradalom a páholyok működését felfüggesztette. A "Királyi Művészet" történetét a szabadkőművesek szívesen vezették vissza a legősibb bibliai időkre. James Anderson, a szabadkőművesség első történetírója, 1723-ban kiadott könyvében azt írja, hogy "Mózes Nagymester gyakran vezérelte be az izraelitákat egy szabályos és általános páholyba, mialatt a pusztában bolyongtak". Szabadkőműves nagymester volt Salamon király is, hiszen templomot épített és kevésbbé érthető okoknál fogva Nabukodonozor is.

Mások a szabadkőművességet a templomos lovagoktól származtatják, ismét mások pedig a XVII. századi titokzatos és voltaképen sosem létező Rózsakeresztesek konfraternitásától. A józanabbak beérik azzal, hogy a középkori Anglia kőműveseinek testületeiben, tehát egy céhszerű egyesülésben keresik a páholyok őseit. Ez eléggé valószínűnek hangzik, de még ez sem bizonyítható. Úgy gondolják, hogy a XVII. század folyamán a kőművesek engedélyezett alapszabályokkal bíró, bizonyos elzárkózottságban élő és akkor már erősen dekadenciában lévő testületeibe felvétették magukat egyes főurak és előkelő polgári emberek, hogy a testületek védettségét élvezve, nyugodtan kifejthessék egymás közt világnézetüket. Olyan emberek gyűltek volna így egybe, akik megcsömörlöttek a vallási háborúktól és a türelem, megértés és szabad vizsgálódás akkoriban korszerűtlen álláspontjára helyezkedtek. Egyes ilyen páholyok feljegyzései igen messzire nyúlnak vissza, az I. sz. edinburghi páholyé például állítólag 1599-ig. A legendák és feltevések homályából akkor bontakozik ki a szabadkőművesség, amikor megalakul 1717-ben Szent János napján (ő a szabadkőművesek védőszentje) az első angol nagypáholy és magában egyesíti az Angliában működő páholyok nagyrészét. Néhány év mulva már Franciaországban is feltűnnek a szabadkőművesek. Nem lehet nagyon tudni, mit csináltak ezek az első páholyok és milyen "ideológiai alapon" álltak. Annyi bizonyos, hogy összejöveteleik nagyobbára vacsorázás keretében játszódtak le, gyakran a vendéglős a nagymester és a páholyt saját tulajdonának tekinti, mintegy üzeme alkatrészének. Világfelfogásuk valószínűleg valami szelíd és "felvilágosult" epikureizmus lehetett.

A francia páholyok XVIII. századi története eléggé viszontagságos: a hatóságok már 1737-ben üldözni kezdik őket, 1738-ban pedig XII. Kelemen pápa exkommunikáló bullát ad ki ellenük; de sem az egyházi, sem a világi hatóságok nem lépnek fel szigorúan. 1737- ben egy skót nemesember, Ramsay, megreformálja a francia páholyokat és megállapítja az ú. n. Skót Rendszert, amely az eredeti három fokozatnál sokkal több fokozatot ismer és így jobban kielégíti az emberek hiúságát. Ramsay híres alapokmányából már jobban kidomborodik a szabadkőművesség eszmei alapja. Ramsay négy dolgot ír elő a testvérek számára: 1. philanthrópiát, emberszeretetet, amely nem néz nemzeti és felekezeti különbségekre, tehát az intézménynek bizonyos világpolgári jelleget ad; 2. tiszta erkölcsöket (homoszexuális egyén pl. nem vehető fel mindaddig, amíg meg nem változik és be nem bizonyítja, hogy kellő tisztelettel viseltetik a "szépnem" iránt); 3. teljes titoktartást; 4. és végűl "a szépművészetek szeretetét". A szépművészetekhez számítja a tudományokat is, bizonyos egyetemes tudás lebeg előtte legfőbb eszményként, azt várja, hogy a szabadkőművesek fogják megteremteni azt, ami néhány évtizeddel később a Grande Encyclopédie lett. 1738-ban a francia szabadkőművesek Louis de Bourbon-Condé-t, Clermont hercegét, a királyi család tagját választják meg nagymesternek. Clermont herceg tisztjét igazi Bourbon hanyagsággal töltötte be és helyettesítésével megbízta Lacorne táncmestert. Lacorne kétes egyénisége nem felelt meg a páholyok komolyabb elemeinek, szakadások és évtizedes veszekedések keletkeztek, a Nagypáholy ellensúlyozására megalakult a Grand Orient, amelynek nagymestere, a chartresi herceg, 1771-ben Clermont halálakor végre egyesítette a szétzüllött páholyokat. Ez a chartresi herceg pedig nem más, mint Philippe-Égalité, a későbbi forradalmár orléansi herceg, akit nagymester és forradalmár volta sem mentett meg a guillotinetól, és akitől származik a Bourbonok ifjabbik, orléansi uralkodóháza.

Mit csináltak a szabadkőművesek, amikor nem harcoltak egymás ellen, miből állt a szabadkőművesi munka? Összejöveteleket rendeztek, tagokat avattak, magasabb fokozatokba léptek szertartások kiséretében, vacsoráztak és jótékonykodtak, gyakorolták a philanthrópiát. Ebben az erősen színpadias korban, amikor egy új színésztársulat felléptével forradalmi megmozdulásokat lehetett leszerelni (1754-ben Manelli olasz színész és az új opera buffa megjelenésére kitör a harc az olasz és a francia zene hívei közt és ezért feledkeznek el a párisiak a jansenisták és az ultramontánok polgárháborúval fenyegető vallási ellentétéről), amikor minden a nagy nyilvánosság előtt játszódott le, természetesen a jótékonyságot is színpadi formák közt gyakorolták. 1782-ben egy Mme Menthe nevű gyümölcsöskofát jómódú nővére kitagadott az örökségből. Mme Menthe, bár neki magának tíz gyermeke élt, mégis magához vette gonosz nővére törvénytelen fiát. Nemsokára megszületett Mme Menthe 19-ik gyermeke (nyolc meghalt) és ebből az alkalomból az Őszinteségről nevezett szabadkőművespáholy nagy ünnepélyt rendezett. "Az összejövetelen", írja egy kortárs, "140-nél több igen előkelő személy vett részt, mindkét nemből. A szokásos szertartások után felemelkedett a függöny és a színpadon trónuson ülve látni lehetett a derék Mme Menthe-ot, körülötte tíz gyermeke és lábánál az, akit oly nagylelkűen magához fogadott; az egész részvétet érdemlő családot a páholy költségén ruházták fel. Az elnöklő marquis egy épp oly megrendítő, mint ékesszóló beszéd keretében megmagyarázta a szemünk elé táruló frappáns képet. A beszéd legmeghatóbb részénél X. comtesse polgári koronát helyezett Menthe asszonyság fejére; Y. marquise pedig egy eléggé jelentékeny összeget tartalmazó erszényt nyujtott át neki, Z. comtesse pedig egy kosárkát s benne az éppen világrahozott csecsemő kelengyéjét. Azt a gyermeket, akit Mme Menthe magához vett, a páholy örökbefogadta és vállalta, hogy felneveli és gondoskodik róla." A Goncourt fivérek közlik Marie Antoinette egy levelét, amelyet Lamballe hercegnének írt: "Nagy érdeklődéssel olvastam, hogy mi történik a szabadkőműves páholyokban, amelyekben elnökölt az év elején. Látom, hogy ott nem csinálnak mást, mint csinos dalokat énekelnek és azonkívül jótékonykodnak. Az Önök páholyai a mi nyomdokunkba lépnek, hiszen foglyokat szabadítanak ki és kiházasítják a leányokat, ami persze nem fog bennünket megakadályozni abban, hogy ne házasítsuk ki mi is a mieinket és ne helyezzük el a gyermekeket, akik listánkon szerepelnek."

A XVIII. század emberét elsősorban mégis a titokzatosság vonzotta a szabadkőművességhez. A szabadkőműveseknek feltétlen titoktartást kellett fogadniuk. A titok a legtöbb esetben teljesen jelentéktelen lehetett, bizonyos szabadkőművesi jelképek és szokások értelme és hasonló dolgok. Itt egy l'art pour l'art titoktartásról van szó. Az emberek mindig is szerették a titkokat. Ma is szeretik. De különösen erősen vonzhatta őket a XVIII. század Franciaországában, ahol az emberek állandóan nagy nyilvánosság előtt éltek, örökös pletykálkodásuk folytán mindent tudtak egymásról, az egész Franciaország egy nagy és kaján család volt; a kor stílusa, a rokokó, a meghittség művészete, a kicsi és szép intérieuröké és ilyen intérieurben élt az egész ország; a század nem ismeri a zárt ajtókat. Ebben az időben a titok, a zárt összejövetel bizonyára fontos lelki szükségletet elégített ki. A titkokat az ember kiváltképen kisfiú- és kamaszkorában szereti; ilyenkor találunk ki titkosírást, titkos nyelvet és a falra írható titkos jeleket. A titkot csak fiúpajtásainkkal oszthatjuk meg, nőkkel sohasem, még a mamával sem, különösen a mamával nem, mondanák a freudisták. A fiúk társadalmában atavisztikus módon egy ősi, primitív hagyomány támad fel abból a mélyrétegből, amelyet Jung kollektiv tudatalattinak nevez: a primitív népek "férfi-szövetségeinek" és "férfi-házainak" emléke. Az ősi időkben és helyenként még ma is, Afrika és Új-Guinea egyes vidékein a pubertásba lépő fiút kemény próbák után kegyetlen szertartásokkal avatják férfivá. Ettől az időtől kezdve független családjától, a többi fiatalemberrel együtt lakik a férfi-házban, minden klub ősében, ahová nőket csak kivételes alkalmakkor engednek be. A fiatalemberek külön kis társadalmat alkotnak, a felnőttekkel bizonyos dacos és kamaszos ellentétben állnak, és ebből a közösségből csak akkor lépnek ki, amikor maguk is családot alapítanak. Ilyen férfiházakból alakulnak ki a nagy afrikai néger bűnszövetségek, mint pl. a libériai párducembereké, akik egész országokat tartanak rettegésben. A magasabb civilizáció a családra épült és megszüntette a külön fiú-, ill. férfitársadalom intézményét. De nem irthatta ki azt a hajlamot, amely valamikor létrehozta: a férfi örök hajlamát, hogy lerázza magáról a nőt és a családot, visszameneküljön fiú-önmagához és független férfitársaihoz és velük valami nagy, merész, szép és céltalan kalandra szövetkezzék. Ez az örök hajlam teremtette meg a lovagrendeket, amelyekben a lovaggá avatás szertartása is őrzi még a régi pubertási szertartás emlékét. És avatás a központi része a szabadkőműves szertartásnak is, mert a szabadkőművesség is "férfiszövetség", csakhogy persze nagyon megszelídült, elpolgáriasodott formában. A titokzatossággal együtt ez lehetett másik legfőbb vonzóereje. 

A szabadkőműves titok arra csábított egyeseket, hogy álszabadkőműves páholyokat alapítsanak olyanok számára, akik szeretnének valamilyen titkos társaság tagjai lenni, de frivol természetüket elrettenti az igazi páholyok komoly vagy komolykodó erkölcsi célkitűzése. Ilyen lehetett Ausztriában a Mopszli-Rend, ahol a tagavatási szertartás abból állt, hogy a tagnak csókkal kellett illetnie egy mopszlikutyának nem a száját, hanem ellenkezőleg. De amikor a mindenre elszánt jelölt közel hajolt, kellemes meglepetés érte: a mopszli selyemből és bársonyból volt. Olaszországban a Dugó lovagjait és lovagnőit arra kötelezték, hogy a Nagymestert csókolják meg hasonló helyen, de itt is kiderült, hogy a nagymester nem is nagymester stb. A francia Ordre de la Félicité tagjai a szabadkőműves szimbolikával rokon jelképes utazásra indultak a Boldogság Szigetei felé; ennek az egyesületnek, valamint a Fendeurs Charbonniers és Chevaliers et Nymphes de la Rose rendjének erotikus céljai voltak, titkos orgiákra szövetkezhettek, ha ugyan egyáltalán léteztek ezek a társaságok és nemcsak a század pletykálkodási hajlama találta ki.

Goethét, amint már említettük, annyira foglalkoztatta a Nyakláncper, hogy színdarabot is írt róla, Der Gross-Kophta címen. Ebben a darabban mondja: "Die Menschen lieben die Dämmerung mehr als den hellen Tag, und eben in der Dämmerung erscheinen die Gespenster." Az emberek az alkonyatot jobban szeretik, mint a fényes nappalt és éppen alkonyatkor jelennek meg a kisértetek. A titokzatos homályban, amelyet a páholyok támasztottak, hogy kielégítsék az emberek örök vágyát a titok után, csakhamar meg is jelentek a kisértetek. A XVIII. századi szabadkőművesség az okkultizmus otthonává lett. A misztikusabb lelkek nem érték be az öncélú titokkal, a szép címekkel és jelképekkel, hanem külön páholyokba gyűltek össze, hogy az igazi titkot keressék, a természet és a természetfeletti világ rejtelmeit: az alchimiát és a spiritizmust műveljék. A sátánosság, a fekete mágia, az ördögidézés is ott kísért a XVIII. századi szabadkőművesség körül. Maga Philippe-Égalité, a Nagymester is híve a fekete mágiának és ha hihetünk a Marquise de Créquy visszaemlékezéseinek, a Sátánt is megidézte, aki sápadt, feketeszemű, meztelen férfi alakjában jelent meg, homlokától balsarkáig sebhely futott végig rajta, amelyen látni lehetett, hogy villámcsapás nyoma, és e vésztjósló szavakat hallatta: - Victoire et malheur! Victoire et malheur! - majd nyom nélkül eltűnt.

A XVIII. századi okkultizmus szálai mind egy nagy látnok, Emanuel Swedenborg alakjában futnak össze. Ő adott határozott formát és irányt a kor misztikus törekvéseinek és óriási hatása még ma sem szünt meg, mindmáig vannak Amerikában szekták, amelyek az ő útmutatása szerint irányítják hitéletüket. Emanuel Swedenborg (1688-1772) fiatalkorában mint természettudós és mérnök hazájában, Svédországban igen előkelő szerepet játszott, nemességet kapott és Európa legtöbb tudományos társasága tagjává választotta. 1745-ben Londonban szokott vendéglőjében vacsorázott egy külön szobában. A vacsora vége felé köd támadt a szobában és a padlón undok állatok csúsztak-másztak. De a köd eloszlott és Swedenborg egy férfit látott fénybe öltözve a szoba egyik sarkában. A férfi erős hangon így kiáltott rá: - Ne egyél olyan sokat! - Erre a látomás eltűnt, Swedenborg pedig hazatért. De másnap a férfi bibor öltözetben ismét megjelent és közölte Swedenborggal, hogy ő Isten. Ettől kezdve Swedenborg látnok lett. Minden hivataláról lemondott, hogy csak látomásainak élhessen. Másvilági tapasztalatairól könyveiben számolt be, amelyeket szellemek diktálásai alapján írt, hihetetlen termékenységgel.

A mai olvasót Swedenborg látomásaiban leginkább az lepi meg, milyen természetességgel, mennyire minden különösebb megilletődöttség nélkül mozog a nagy látnok a másvilág tájain. Amint leírja a mennyei városok fekvését, lakosaiknak megoszlását, életmódját, közli felfogásukat különböző theológiai és más kérdésekre vonatkozólag, szinte úgy érezzük, mintha egy Baedekert olvasnánk. Swedenborg, könyvei szerint, rengeteget utazott, olyan helyeken, ahol előtte élő ember alig járt és útközben rengeteg ismeretséget kötött angyalokkal, ördögökkel, és az angyalság és ördögség közötti társadalmi réteghez tartozó szellemekkel, akik "középen laknak ég és pokol között". Így többek közt beszélt Luther Mártonnal, aki, amikor megérkezett a másvilágra, eleinte épp olyan házban lakott, mint odahaza Eislebenben, trónon ült és buzgón hirdette tanait. De 1757-ben, amikor a szellemi világban óriási átalakulás ment végbe, elvették tőle házát és nem sokkal ezután Swedenborg és mások rábeszélésére Luther feladta azokat az eszméket, amelyek Swedenborg felfogásával össze nem egyeztethetők. Találkozott Melanchtonnal is, aki hosszú ideig ült előzőleg a másvilágon íróasztala mellett és mint a földön, ott is egyre arról írt, hogy a jócselekedetek nem számítanak, csak a hit. De amikor 1757-ben megépítették az új Eget, ő is helyreigazította eredeti felfogását. Most az Ég délkeleti részében lakik és amikor jár, lépései olyan zajt csapnak, mintha valaki vascipőben járna kőjárdán. Úgy tapasztalta, hogy a hollandusok általában igen előnyös helyzetben vannak a másvilágon; folytatják virágzó kereskedelmüket és igen jól keresnek; mert ők a kereskedelmet önmagáért űzik, nem pedig a pénzért. Könnyen meg lehet őket ismerni a nagy jómódról, amelyben élnek. A zsidóknak viszont rossz dolguk van a másvilágon, rettenetes piszokban és büdösségben élnek; egyébként ott is főként drágakőkereskedéssel foglalkoznak és egyiküknek-másikuknak nagyon sok a pénze. Időnként kikeresztelkedett zsidónak öltözött angyalok keresik fel őket térítési szándékkal, de nem sok eredménnyel. Aránylag igen jó a másvilági elhelyezkedésük az angoloknak, mert szeretik a függetlenséget, az őszinteséget és a gondolat szabadságát. A németeknek sokkal rosszabbul megy, mert a "németek külön kis államaikban zsarnoki uralom alatt élnek és nem örvendenek szólás- és írásszabadságnak, mint az angolok és a hollandusok; márpedig ahol ezt a szabadságot megbéklyózzák, ott a gondolatot is béklyóba verik".

Egyébként a másvilágnak nincsenek örök, áthághatatlan határai, mint Dante Látomásában. A másvilág Swedenborg szerint lélekállapot: az embereket nem Isten veti a pokolba vagy emeli a mennybe, hanem saját lelkük - és amikor lelkiállapotuk megváltozik, ennek megfelelően költöznek át egyik másvilági helyről a másikra. Hát akkor hogyan lehet az, hogy a pokol lakói, amikor látják, hogy helytelen hitük és lelkiállapotuk a pokolba vetette őket, nem változtatják meg rögtön felfogásukat és nem szereznek ilymódon belépti jegyet az örök üdvösségre? A felelet erre az, hogy Swedenborg szerint a pokol nem szenvedés; mindenki a maga módján üdvözül, a pokol lakói a pokol förtelmes büdösségében érzik jól és otthonosan magukat. Néha előfordul, hogy fellátogatnak a mennybe, de ott szorongás és kellemetlen idegenérzés fogja el őket és sietnek vissza meghitt poklukba. Mindebben sok a mélység és filozófia, még több a laposság és megdöbbentően egyoldalú theológiai érdeklődés, ebben a tekintetben Swedenborg még az előző századok elkésett gyermeke. Vannak kitünő hasonlatai, pl. az az ember, akinek értelme emelkedett, de akarata nem emelkedett fel értelmével együtt, olyan mint a parázna ember, aki egy ringyót rejteget pincéjében, először felmegy és bölcsen beszélget feleségével és vendégeivel a szűzességről, azután lemegy és a ringyóval szabadjára engedi szenvedélyét. De a hasonlatok ellenére is stílusa végtelenül száraz, hűvösen racionalista, bármilyen furcsán hangzik, hiányzik belőle a képzelet szárnyalása. Lehet, hogy nagy látnok volt, de nem volt költő. Swedenborg nem Dante, és jóllehet ő csakugyan látta lelki szemével a másvilág tájait, látomása sokkal kevésbbé szuggesztív, mint a Firenzei Költőé, aki csak képzeletben tévedt el "az emberélet útjának felén". És talán ebben áll hatásának titka. Swedenborg a nyárspolgár a másvilágon. Úgy aránylik Dantéhoz, az óriáshoz, mint a szabadkőműves "férfiszövetség" az afrikai párducemberekhez. Neki ne beszéljenek fellengzős dolgokat Mennyei Rózsáról és "a Féregről, aki fúrja a világot" - a dolog tulajdonképen olyan egyszerű, ha az ember józan ésszel fog hozzá. Aki érti a módját, bármikor érintkezhet a szellemekkel és a szellemek, ezt nem győzi eleget hangsúlyozni, épp olyanok, mint az élő emberek, van mindenük, ami az embernek, éppúgy esznek-isznak, házaséletet élnek, csak éppen szellemi körülmények között; szellemvoltukat nem szabad eltúlozni. A szellem is ember. Swedenborg hatásának titka az, hogy a szellemvilágot leszállította a mindennapi ember színvonalára, népszerűsítette a másvilágot. Dante látomásait nem mindenki tudja kibontakoztatni a zordon terzinák közül; a mágia riasztó légkörében nem mindenki tud lélekzetet venni - de Swedenborg másvilági kalauza segítségével oly nyugodtan utazhatunk Menny és Pokol titkai közt, mintha a Cook-iroda szervezne társasutazást a Mennyei Jeruzsálembe. Swedenborg az a látnok, akit Cagliostro kitünően felhasználhat, hogy művelten-együgyű híveinek lelki táplálékkal szolgálhasson. A nagy misztikusokat nem használhatná fel, Dzseláleddin Rumi vagy Meister Eckhardt tanaiból sem ő, sem hívei nem értenének egy szót sem. De nemcsak azért időztünk ilyen hosszasan Swedenborgnál, mert Cagliostro tőle tanult mindent, ami értelmes elméleti megnyilatkozásaiban; hanem elsősorban azért, mert érzésünk szerint itt, ezen a ponton közelíthetjük meg leginkább a lényeget, azt az eszmét vagy hangulatot, mely az egész kort és a Nyaklánc-pert mint a kor legjellegzetesebb, legdrámaibb, tehát legszimbolikusabb eseményét érthetővé teszi.

A XVIII. század második fele a szellemtörténet korjelző címszava szerint a preromantika kora. Vagyis ebben a korszakban születnek és virágoznak ki azok az eszmék és hangulatok, amelyek a XIX. század első felében, a romantika korában uralkodni fognak. De egyelőre úgy aránylanak a nagyromantikához, mint a gyermek az ifjúhoz és felnőtthöz. Bár a XVIII. század második felének embere egy késői civilizációban és egy végéhez közeledő, túlérett társadalmi rendben él, a legfontosabb dolgokban, az eszmék világában naiv és gyermekes. Gyermekes és idillikus; nincs még egy korszak, amely ennyire távol állana a tragédiától. Az előző évtizedek, XV. Lajos és a rokokó ideje, valami furcsa lázat és tragikus életérzést rejtegettek a vastag rizsporréteg alatt; de XVI. Lajos trónraléptekor mintha elfujták volna. Az emberek úgy érzik, egy új aranykor küszöbén állnak. A tudósok általában az egész század jellemző vonásának tartják az optimizmust. De ez az optimizmus XV. Lajos idejében még csak filozófiai meggyőződés - most válik életérzéssé. A preromantika valami csodát vár. Egy csodát, amelytől minden szép és boldog lesz és mégis minden marad a régi helyén. A preromantika embere épp olyan racionalista, mint a barokk és a rokokó embere; de - és ez az új benne - amellett hisz a csodában is; vagy legalább is szeretne hinni a csodában. Az irodalom ebben az időben fedezi fel, hogy szüksége van a "csodás elemre". Divatba jön Milton, divatba jönnek a kísértethistóriák (Voltaire még csak fényes nappal mert kísértetet felléptetni a színpadra) és a kor misztikus, okkultista és hasonló mozgalmai felfedezik, hogy nemcsak az irodalomnak van szüksége csodás elemre, hanem az életnek is.

De a csodavárás sokkal általánosabb emberi és történelmi jelenség, semhogy egy kor kizárólagos sajátjának lehetne feltüntetni. Az ó-egyház állandó csodavárásban élt és a csodák be is következtek; Kr. u. 1000-ben az egész emberiség vonagló izgalomban várta a legnagyobb csodát, a világ végét és a csoda nem következett be. A csodavárás nem jellemző a korra; csak az, hogy miféle csodát vár. A preromantika preromantikus csodát vár: idillikusat, szelídet, optimistát és egyszerűt. Ezért Swedenborg a prófétája, Swedenborg, aki vendéglői asztalnál ült és vacsorázott, amikor érte jött a Látomás; aki tudja, hogy 1757-ben minden nagyobb megrázkódtatás nélkül végbement az Utolsó Ítélet, új menny épült és új világrend keletkezett, - de közben mi sem változott, mindenki nyugodtan űzheti tovább foglalkozását, ha polgárember, ha pedig nemesember, élvezheti nyugodtan tovább a jövedelmét. Valami ilyen csodát várnak történetünk szereplői is valamennyien. Boehmer azt várja, hogy csodálatos ékszere valami csoda folytán a megfelelő csodálatos fejedelmi nyakra kerül és a nyak tulajdonosa csodálatos pontossággal kifizeti az 1,600.000 fontot. Jeanne de la Motte azt várja, hogy valami csoda visszasegíti Valois-ősei rangjához és előkelőségéhez, annyira várja a csodát, hogy kevesebbel nem érheti be. Rohan azt várja, hogy valami csoda megszerzi a számára a királyné kegyét, a "kegy" szó legbőségesebb értelmében és annyira várja ezt a csodát, hogy boldogtalanul lézeng Saverne káprázatos termeiben. Cagliostro számára ez a csodavárás jelenti a megélhetést, ő a többiek csodavárásának haszonélvezője. Marie Antoinette szórakozást-szórakozásra kergetve a nagy asszonyi csodát várja, amely minden szórakozást feleslegessé tesz. XVI. Lajos egy csodatevő pénzügyminisztert vár, aki eltünteti a deficitet, anélkül, hogy a nép nyúzásával emelné a bevételeket, vagy a királyi háztartás megszorításával csökkentené a kiadásokat. És egész Franciaország várja a legnagyobb csodát, a nép boldogságát. Tudja, hogy egy új kor fog elkövetkezni, hiszi, hogy a refomtervek rövidesen valóra válnak, de valahogy úgy képzeli ezt is, hogy majd színpadi felhők közül leereszkedik egy mennyei monarcha udvaroncaival körülvéve; az angyalok Gluck és Grétry indulóit fujják lágyszavú harsonákon, a király felemeli jogarát és mindenki boldog lesz Franciaországban. Lázálmaiban sem képzelné, hogy az új kor nem a magasságokból ereszkedik majd alá, hanem az alvilágból tör fel, a Saint-Antoine külvárosból és frigiai sapkát hord a fején. Az Úr azzal bünteti az elvakult embereket, hogy teljesíti kívánságaikat; még néhány év és a csoda bekövetkezik.

 

* * *

 

Eme tragikus jóslat után térjünk vissza ahhoz, aki történetünkben a burleszk elemet képviseli, az alchimista Figaróhoz. Cagliostro Londonban nemcsak a szabadkőművesség titkaiba hatolt be, hanem egy igen komplikált perbe is belekeveredett, amely egy nyaklánc körül forgott (a nagy dolgok előre vetik árnyékukat). Azzal védekezett, hogy a vádlók, akiktől a nyakláncot kicsalta, nem hagyták élni, ajándékokat erőszakoltak rá, hogy árulja el, milyen számokat húznak ki legközelebb a lutrin. De most már fogjuk rövidre barátunk pikareszk kalandjait, bár nagyon szorosan hozzátartoznak a kor stílusához (a XVIII. század a kalandorok és a kalandok fénykora), ne mondjuk el, hogyan szélhámoskodott nagy sikerrel Európa északi országaiban, Hágában, Lipcsében, majd Mittauban, az akkori önálló kurlandi hercegség fővárosában, majd pedig Szentpétervárott és Varsóban. Azok, akik néhány évvel ezelőtt látták Cagliostrót és feleségét, mint zarándokokat Spanyolországban, mint csavargó és éhenkórász talján házaspárt Páris és London külvárosaiban, nem ismernének most rájuk a titokzatos grófban és grófnéban.

Milyen nagyszerű kép, amint a kalandor megérkezik az idegen városba: fullajtárok lovagolnak négylovas hintaja előtt, inasok a hintón, a város legelőkelőbb fogadójában bérel szobákat és mindjárt vacsorára hívja meg ismerőseit. Nemsokára kialakul körötte a kis szekta, a beavatottak titkos társasága. Eljönnek a kiváncsiak és azok, akiket feleségének szépsége vonz; de legtöbben mégis a bölcset, a prófétát, a varázslót keresik benne. Mert Cagliostro most már mint távoli, rendkívül előkelő és rendkívül titokzatos szabadkőműves páholyok megbízottja utazza a világot, bizonyos kozmikus diplomáciai kiküldetésben; amint elejtett szavaiból sejteni lehet, a rejtelmes homályban, mondjuk a piramisok mélyén székelő nagymesterek küldték Európába, hogy helyreállítsa a szabadkőművesség legrégibb és egyedül üdvözítő rendjét, az "Egyiptomi Ritus"-t. Megbízója nem más, mint a Nagy Kophta (- Hogyan, báró, Ön még nem hallotta a Nagy Kophta nevét?), aki tudományát Illés prófétától örökölte, esetleg azonos is Illés prófétával és az is lehet, hogy Cagliostro gróf azonos a Nagy Kophtával. Mindezek igen nagy misztériumok, amelyeket egyelőre nem fedhet fel senkinek sem, de türelem, mindennek eljön majd az ideje, nincs is messze már, csak tessék betartani az előírásokat.

Közben a gróf beteget gyógyít, változó eredménnyel, akárcsak az igazi orvosok, de néhány meglepő gyógyítás sikerül neki; idősebb hölgyeknek visszaadja ráncnélküli egykori arcukat, idősebb uraknak az elveszített fiatalos férfierőt. A jövőbe lát: vízzel telt kancsókban parancsára megjelennek a szellemek. A médium ilyenkor egy kisfiú vagy egy ártatlan hajadon, az látja a látomást a vízben, Cagliostro pedig értelmezi. Rengeteg pénze van; hogy honnan, ez úgy látszik örökre Cagliostro titka marad. És így jut el Strassburgba. Ha nem hisszük el, hogy Cagliostrót csak az emberiség üdve vezette, hanem feltételezzük, hogy bizonyos önző és nem egészen tiszta szándékok irányították - aminthogy sajnos fel kell tételeznünk - akkor el kell ismernünk, hogy strassburgi viselkedése valóságos műalkotás, mestermunka a maga műfajában.

1780 szeptember 19-ikén érkezik meg. Csodadoktori híre már előtte járt. Nagy tömeg várja a Rajna mindkét partján. Mindenki tud róla valami érdekes történetet. Hatlovas hintón vonul be, feleségének szűzies mosolya mindenki meghat. Ő maga kicsi fürtökbe bodorított hajat visel, kék taft-ruhája csupa arany- és ezüst sujtás, tele van igazi és hamis ékszerekkel, eleganciája kissé bizarr, talján, gyanus, akárcsak nagyobb honfitársáé, Casanováé; és kalapja mellett becsületesen hordja még mindig a nagy fehér tollat, amelyet ebben az időben már csak kuruzslók és vásári kikiáltók hordanak. Mert Cagliostro nem az a szélhámos, aki úri megjelenésével, kifogástalanul ízléses ruhájával és modorával bűvöli el áldozatait - neki ilyen külsőségekre nincs szüksége, olyan fegyverek állnak a rendelkezésére, hogy nyugodtan megőrizheti annak a társadalmi csoportnak a habitusát, amelybe valóban tartozik: megmaradhat kóklernek, kintornásnak, majomidomítónak és mégis lába elé borulnak kicsik és nagyok. A szellem diadala. 

Nem is él rangja fölött. Strassburgban nyomatékosan egyszerű és igénytelen. Albérletben lakik egy dohánykereskedőnél, majd egy kanonok gazdasszonyánál. Az egyszerű emberek rajonganak érte és ő egyformán udvarias mindenkihez. Strassburgban is, mint az északi városokban, egyiptomi páholyt alapít; de szabadkőművességét elsősorban emberbaráti cselekedetekkel tanusítja. 200 fontot ad egy szegény olasznak, hogy kiszabaduljon az adósok börtönéből, azután új ruhával ajándékozza meg. Egész nap és sokszor még késő éjszaka is betegeket látogat, ingyen kezeli a város szegényeit és ingyen kezeli a gazdagokat is, akik lassankint egyre nagyobb tömegekben keresik fel. Megpróbálnak honoráriumot ráerőszakolni, de nem fogad el semmit. Ez a szélhámos annyira nagyvonalú, hogy úgy látszik hiszékeny is: jóideig nem veszi észre, hogy segédje nagy összegeket zsebel be helyette, de mikor rájön, kidobja, csunya perre is kerül sor kettejük közt.

Dr. Marc Haven számos esetet sorol fel és szavahihető tanukat idéz arra vonatkozóan, hogy Cagliostro milyen kitünő eredménnyel kezelte a betegeket. Számos receptje és gyógyító eljárása maradt fenn. Általában nem tudott sokkal többet és sokkal kevesebbet, mint a kor hivatásos orvosai, bár volt egy-két speciális gyógyszere is. Használja az alchimisták aurum potabile-ját, "iható aranyát", amely nitrátból, kénből és higanyból áll. Van egy "egyiptomi bora", amely főként öregurak számára való és egy "frissítő pora", amelyre nagyon büszke. Amikor Lavater, a különös bölcs, a fiziognómia és grafológia tudományának megalapítója, Goethe ifjúkori barátja felkeresi és megkérdi tőle, miben áll gyógyító ereje, Cagliostro titokzatos mosollyal azt feleli: - In herbis, in verbis, in lapidibus. Vagyis füvekkel, szavakkal, bűvöserejű kövekkel gyógyított, mint a középkori doktorok. A betegek mégis meggyógyultak. Ennek magyarázata nyilván az, hogy a betegek egy része általában meg szokott gyógyulni, orvosi beavatkozás mellett is, ez mindennapi tapasztalat. A másik okra pedig rámutat egy kortársnő, Oberkirch bárónő, akinek feljegyzései igen fontosak Cagliostro és Rohan viszonyára vonatkozólag. A bárónő szerint "Cagliostro csak olyanokat gyógyított meg, akik amúgy is jól érezték magukat, vagy legalább is olyanokat, akikben a képzelet elég erős volt ahhoz, hogy támogassa az orvosság hatását". Vagyis Cagliostro azt gyakorolta, amit ma pszichotherápiának neveznek; a beteget a lelkén, a képzeletén át gyógyította meg, rávezette a gyógyulás belső útjára. Mint minden szélhámos, bizonyára Cagliostro is kitünő lélekismerő volt; és hogy szuggesztív ereje nagy lehetett, afelől nincsen kétség. Különben is a régi századokban sokkal több idegbetegségnek voltak testi tünetei, mint napjainkban. Aki tehát a lelki defektust helyrehozta, megszüntette a lelki betegséggel járó külső kórképet is. Hogy szuggesztiv jelenség volt, azt Oberkirch bárónő is elismeri: "Nem volt határozottan szép" (orra a XVIII. század legszélesebb orra, mondja Carlyle), "de sohasem került még megfigyelésem alá az övénél figyelemreméltóbb fiziognómia. Kiváltképen tekintete sejtetett csaknem természetfeletti mélységet. Nem tudnám leírni szemének kifejezését; egyszerre láng és jég; vonzott és taszított; félelmet keltett és leküzdhetetlen kiváncsiságot ébresztett fel."

Lassankint a város legelőkelőbb rétege gyűlik össze körötte. Contades marsall, De la Salle marquis, Béguin királyi tanácsos, Dampierre báró, Lützelburg gróf, Zucmantel báró... Nem ismerjük túlságosan ezeket a neveket, de azt hisszük, Elzász arisztokráciájához tartozhattak. Sarazzin bankár, akit késői apasághoz segített, feleségével együtt állandóan mellette van, egyideig közös háztartásban is élnek. Ő gyógykezelte Mme de Boulainvillierst is, Jeanne de la Motte pártfogónőjét. És mindezt teljesen ingyen. A csodadoktor alakja köré természetesen rengeteg legenda fűződött, nem mindig jóakaratú (képzelhetjük, hogy a céhbeli orvosok miket beszéltek a váratlan vetélytársról!). Az egyik ilyen legenda, bár nagyon együgyű és teljesen alaptalan, oly kedves, hogy nem állhatjuk meg, el kell mesélnünk. Egy úriember azzal a kéréssel fordult Cagliostróhoz, adjon neki valami csodaszert, hogy felesége ne csalhassa meg. Cagliostro átadott neki egy üvegcsét.

- Mielőtt lefekszik, - mondta - igya meg ez üvegcse tartalmát. Ha felesége csakugyan hűtlen Önhöz, ön másnap reggelre macskává változik.

Az úriember hazament Párisba, elmondta a dolgot feleségének és kiitta az üvegcsében lévő folyadékot. Másnap az asszony belép férje szobájába és látja, hogy egy nagy fekete macska ül a vánkoson.

- Ó Istenem, - kiált fel zokogva az asszony - csak egyetlen egyszer csaltam meg szegényt a nyavalyás szomszéddal, akivel igazán nem volt érdemes, és íme, elvesztettem a legjobb embert, sosem látom többé viszont!

A férj erre előbujt az ágy alól és megbocsátott.

- Ez mind nagyon szép, - mondod most már türelmetlenül, kedves olvasóm - de hol van itt az üzlet? Ha ingyen gyógyította nemcsak a szegényeket, hanem a bankárokat és az elzászi főurakat is, akkor miből élt? Végül még kiderül, hogy becsapta a világot: nem is volt szélhámos, hanem bolond.

Türelem, kedves olvasó, bízz Cagliostróban. Cagliostro nagyvonalú ember; nem akar a betegen meggazdagodni, az orvosi mesterség mélyen rangja alatt áll; nagyobb célok hevítik, nemesebb vadra les. Az egész csodadoktorság csak arra való, hogy felhívja magára annak az egy embernek a figyelmét, akinek kedvéért Strassburgba jött. Szélhámosi zsenialitása legfőképen abban nyilatkozik meg, hogy kiszámította, ki az a grandseigneur, aki egész Európában a leginkább hajlamos arra, hogy teljesen kiszolgáltassa magát egy sarlatánnak. Ez az ember Rohan kardinális. Mint ahogy Boehmer kiszámította, hogy a csodálatos nyakéknek Marie Antoinette nyakára kell kerülnie, úgy számította ki Cagliostro, hogy a nagy egyiptomi maszlagot, a piramidális maszlagot Rohannak kell lenyelnie. És várt, várt türelemmel. Nem is kellett sokáig várnia. Két vagy három hónapja élt Strassburgban, amikor a kardinális, akit asztmás roham gyötört, bejött Saverneból a városba, hogy a csodadoktorhoz forduljon. Magához kérette a palotába.

Cagliostro tudta, hogy ütött az órája. Tudta, hogy most minden gesztus döntő fontosságú, az első benyomáson múlik minden. És ezt izente Rohannak:

- Ha a kardinális úr beteg, jöjjön el hozzám és meggyógyítom; ha jól érzi magát, neki nincs szüksége rám, sem nekem őrá.

Rohan nem szokott hozzá ehhez a modorhoz. Cagliostro megnyerte az első ütközetet, a kardinális eljött hozzá. Hogy milyen benyomást tett rá Cagliostro, arról beszámolt a titkárának, Georgel abbénak:

"E kevéssé közlékeny férfiú arcán oly impozáns méltóságot láttam, hogy valami vallásos megilletődés fogott el és első szavaimat a tisztelet diktálta. Beszélgetésünk eléggé rövid volt, de a legélénkebb vágyat keltette fel bennem, hogy közelebbről megismerkedjem vele."

Rohan tehát pontosan úgy reagált, mint ahogy Cagliostro nappali álmaiban elképzelhette. A csoda, amelyet várt, bekövetkezett. Cagliostro továbbra is tartózkodóan, csaknem ellenségesen viselkedett a kardinálissal szemben. De lassankint mégis felengedett és nemsokára így szólt a kardinálishoz:

- Az Ön lelke méltó az enyémhez és megérdemli, hogy megosszam Önnel minden titkomat.

Azt mondják, ez a nap volt Rohan életének legboldogabb napja. Szegény nagyúr! Tündéri nagynénik álltak bölcsője körül és megszereztek neki mindent, amire az emberek vágynak: fényt, gazdagságot; érzéke volt a tudomány és a művészet iránt, életét szépséggel és nyugodt előkelőséggel vette körül. De azok közé tartozott, akikben a Végtelen szomjúsága ég és azt nem olthatja semmi földi dolog. Ha nem a szkeptikus XVIII. század végén él, a vallásban megtalálja azt, amit hasztalan keresett és talán egy nagy, átszellemült főpap válik belőle. De így az lett a vége, hogy egy hamis próféta hozta kapcsolatba a Hamis Végtelennel. A régi századok úgy tudják, az idő végezetén megjelenik majd az Antikrisztus, aki mindazt meg fogja tenni, amit Krisztus, de mégis minden tette hamis lesz és aranya szétfoszlik majd híveinek ujjai közt; Rohan kora egy kissé az idők végezete és sorsa világvége-sors, forradalom előtti sors.

A hamis próféta pedig nemsokára beköltözött a püspöki palotába és a bíboros rendelkezésére bocsátotta fogatát. Nemsokára mindketten alchimista kísérletekbe merültek és a bíboros büszkén mutatott Oberkirch bárónőnek egy hatalmas gyémántot, amelyet Cagliostro gyártott neki, a szeme láttára. Aranyat is készített és másodpercnyi pontossággal megjósolta Mária Terézia halálát. Megidézte annak a nőnek a szellemét, akit Rohan egykor nagyon szeretett. Rohan dolgozószobájában felállíttatta Cagliostro mellszobrát ezzel a felírással: Divo Cagliostro, az isteni Cagliostrónak. Álljunk csak meg! lehet ez? A művelt Rohan, a Fény századának gyermeke, hitt még az aranycsinálásban? Igenis hitt és ebben kivételesen nem is volt hiszékenyebb kortársainál. Voltaképen a XVIII. század az alchímia fénykora. Párisban a Saint Marceau külvárosban tömegestül élnek a hivatásos alchimisták, részben szegény ördögök, részben azonban jómódú emberek, magas pártfogóik kegyéből. Casanova, ha máskép sehogysem megy neki, maga is szívesen áll be aranycsinálónak és éppen ezekben az években csal ki nagy összeget Birontól, Kurland hercegétől alchimista bűvészmutatványokkal. A magyarok közül ekkoriban kísérletezik a Bölcsek Kövével Báróczi Sándor, a testőríró, akinek művét olvasgatva sikongatott fel örömében Kazinczynk; és Kazinczy apósának, Török József grófnak egész vagyona alchimista kísérletekre megy rá, azért élnek Kazinczyék olyan szegénységben Széphalomban.

Az alchímiát ugyanis a XVII. és XVIII. század nemzetgazdaságtani doktrinája, az ú. n. merkantilizmus segíti ilyen nagy fellendülésre. A kor gazdasági gondolkodói azt tanítják - s az államok eszerint rendezkednek be -, hogy egy állam annál gazdagabb, minél több arany és ezüst van a birtokában. Ezért minden erejükből arra törekszenek, hogy emeljék áruik kivitelét és így az országba az áruk helyébe minél több nemesérc jöjjön be, viszont a behozatalt csökkentik és így megakadályozzák a nemesfémek kiözönlését. Arra senki sem gondol ezekben az időkben, hogy a felhalmozott arany- és ezüstkincs, ha a behozatali tilalom következtében nem lehet rajta nyersanyagot vagy árut vásárolni, halott dolog, csak jelképes gazdagság, nincs valósága, az ország és népe nem élvezheti így azokat az előnyöket, amelyeket az igazi gazdagság teremt. És nem gondolnak arra sem, hogy ha a nemesfém mennyisége növekedik, értéke és vásárlóereje csökken, az árak pedig emelkednek. Ma minden kisgyermek magától rájön, hogy az alchímiának nincs semmi értelme: mert ha az aranyat tetszés szerinti mennyiségben lehetne előállítani, akkor elvesztené minden értékét. De, amint már mondtuk, e régi századok emberéből a számunkra már el sem képzelhető mértékben hiányzott a gazdasági gondolkodás és erre a legegyszerűbb következtetésre sem jöttek rá.

Éppen ezért érez néha a történelemmel foglalkozó ember nagy kétséget nemcsak a történelmi materializmussal szemben, hanem általában az egész modern történettudománnyal szemben is, amely oly középponti fontosságot tulajdonít a gazdasági mozzanatoknak. Ha az emberek ily kevéssé voltak fogékonyak a gazdasági élet törvényei iránt, akkor azok a törvények valószínűleg sokkal kevésbbé befolyásolták az ő cselekedeteiket, mint a mai emberét - vagy legalább is hatásuk nem volt olyan egyszerű és közvetlen, mint ma. Nem a valóságos gazdasági törvények hatottak ugyanis, hanem inkább a gazdasági tévedések és babonák; éppen ezért igen veszedelmes a mai gazdasági élet indítékaiból visszakövetkeztetni mult századok történelmére és azt képzelni, a régi háborúk is nyersanyagért vagy piacért folytak.

Almerasnak, Cagliostro életrajzírójának számítása szerint Cagliostro 1780 és 1785 közt 2-300.000 fontot húzhatott ki a bíborosból, részben készpénz, részben pedig ékszerek alakjában.

 

-  folytatjuk  -