Húsz éves voltam és egy éjjel

     tíz óra tájt, színház után

a nyári csillagokra nézve

     haladtam által a Dunán,

köröttem minden oly csodás volt,

a híd, hegy tűzzáporba lángolt,

     alant zokogtak a habok,

s egy téveteg hajó a vízben

     hintázva ballagott.

 

És én megálltam álmodozva

     a lüktető mélység felett,

fejem a hídkarfára nyomtam,

     szájam sirástól reszketett.

Szellő bujálkodott a habbal,

beszélt a víz susogva, halkal,

     titokzatos, bús volt az éj,

s a selymes és szagos víz árja

     hullámos, tiszta, mély.

 

Ma is emlékezem az éjre,

     üres vágyódással tele,

egy céltalan nap tompa éjén

     bámultam a vizekre le.

Jöttek hajók zord lángtaréjjal,

hullám feszült fel, mint setét fal,

     eltünt a hab, el a hajó,

sóhaj vonaglott a setétben:

     a perc oly illanó.

 

S miért, miért nem? sirni kezdtem,

     agyamba nyilalt, hogyha majd

egyszer letörve, elfakulva,

     az aggkor nyugalomra hajt,

gondolok-e a titkos éjre,

s elém tünik-e majd igézve

     e híd, e hab, e tűz-virág,

s az éj, amelyre a sugár szőtt

     vörös lángpántlikát?

 

S hogy érzem akkor ezt az éjet?

     megrogyva, búsan, társtalan?

S mint látom a híd-bolton álló

     huszéves ifjut, enmagam?

Sirok, avagy csak ámulok tán

a könnyü perc hamar lefolytán?

     Vagy tördelem eres kezem,

s a habzenére, lángözönre

     nem is emlékezem?

 

Ki tudja... Mostan is gyakorta

     úgy rémlik, mint egy költemény

az én sirásos, nyári éjem,

     az én könnyes álom-regém.

Olyan, mint egy ezüstös álom,

     mely ifjan hull a sírba le,

s ma sem tudom, hogy az az ifjú

     Én voltam-e?...