A nagyúr

A nagy antik történetírók, kiváltképen Titus Livius, minden fontosabb esemény előtt elmondták az előjeleket, amelyek az események bekövetkezését hirdették. Ezt részben vallásuk kívánta így, amely jóformán nem is állt egyébből, mint abból, hogy hittek az előjelekben, részben pedig úgylátszik művészi hangulatkeltésből tették. A felvilágosult olvasó bizonyára nem hisz már az efféle babonákban, nem hiszünk bennük természetesen magunk sem - de a dolgok valamennyien összefüggnek egymással, az kétségtelen, és az ókoriak mégis okos emberek voltak... hadd mondjunk el tehát egy-két előjelet. Goethe fiatalkorának legtitánibb éveit élte Strassburgban, amikor a 14 éves Marie Antoinette Párisba való útja közben e városba érkezett. Itt, Franciaország és a Német-Római Birodalom határán, semleges területen, a Rajna egyik szigetén adták át a franciáknak a Dauphinet. (Dauphine a Dauphin felesége. Dauphin pedig a francia trónörökös, mert a Dauphiné tartomány örökös ura - mint ahogy az angol trónörökös walesi herceg.) A házasságkötés Bécsben történt, az Augusztínusok templomában, per procurationem, vagyis a távollévő férjet Ferdinánd főherceg helyettesítette. A szigeten díszes pavillont építettek. Goethe a fogadást megelőző napokon megvesztegette az őröket és barátaival meglátogatta a termeket, hogy megcsodálják a kifüggesztett gobelineket. A legtöbb nagyon tetszett nekik, kiváltkép azok, amelyek Rafael kartonjai után készültek; de a főterem főgobelinje Goethéből megnevezhetetlen irtózást váltott ki. Ez a szőnyeg ugyanis mitológiai jelenetet ábrázolt; Jázon, Medea és Kreuza történetét. "A trónus baloldalán," írja Goethe a Dichtung Und Wahrheitban, "a legszörnyűbb halállal viaskodó menyasszonyt lehetett látni, jobbra az atya (Jázon) borzadozott lábánál fekvő meggyilkolt gyermekei fölött, mialatt a fúria (Medea) sárkányfogatán a levegőbe emelkedett..."

"Micsoda - kiáltottam fel, a jelenlévőkre való tekintet nélkül - milyen meggondolatlanság ez? Hogyan szabad egy ifjú királynénak példaként a legszörnyűbb esküvőt idézni a szeme elé, amikor először lép be országába? Hát a francia építészek, díszítők, kárpitosok között nincsen egy sem, aki érti, hogy a képek jelentenek is valamit, hogy a képek hatnak az értelemre és az érzelemre, benyomásokat váltanak ki, sejtelmeket ébresztenek fel?" Úgylátszik nem volt egy sem. Goethét megnyugtatták társai, hogy rajta kívül senkinek sem jut eszébe ilyesmi. "A fiatal hölgy szép és előkelő, éppoly derűs, mint amilyen impozáns, arcára azóta is kitűnően emlékszem," folytatja Goethe idősebb korának udvari modorában. "Üveghintajában mindnyájan nagyon jól láthattuk; kisérőnőivel bizalmas beszélgetésben mintha a menet elé özönlő tömegen tréfálkozott volna." Tehát már akkor is azt a benyomást keltette, hogy mulat az embereken. Goethe azután megemlíti, hogy az első rossz óment nemsokára egy sokkal szörnyűbb követte: amikor a Dauphine megérkezett Versaillesba, Párisban tüzijátékot rendeztek a tiszteletére s ez tüzet támasztott, a tömeg nem tudott kijutni az eltorlaszolt utcákból, gázolták és gyilkolták egymást, a katasztrófának 33 halottja és több száz sebesültje volt. De nem említi a harmadik óment, a legkülönösebbet: a bevonulás másnapján a strassburgi székesegyház kapujában a püspök koadjutora fogadta, majd ő misézett: Louis de Rohan herceg, aki később többet ártott neki, mint bárki a világon.

A Rohan-család az előkelőség századaiban is Franciaország legelőkelőbb családai közé tartozott. Mint "külföldi fejedelmek" rangban mindjárt a királyi család után következtek, a lotharingiai hercegekkel együtt. Büszke jelmondatuk így hangzott: Roi ne puis, prince ne désire, Rohan suis - király nem lehetek, herceg lenni nem kívánok, Rohan vagyok. Egy Rohan hercegnét, meséli Chamfort, megkérdeztek, mikorra várható a családi esemény. - Hizelgek magamnak azzal, hogy két hét mulva lesz részem ebben a megtiszteltetésben, - felelte a hercegné. T. i. abban a megtiszteltetésben, hogy egy Rohant hozhat a világra. Sajátságos módon ennek a családnak nem volt egyetlen egy tagja sem, aki mint államférfi, hadvezér vagy más téren nagy ember megokolta volna a család hatalmas önérzetét. A Rohanok ebben is olyanok voltak, mint ahogy az ember az Ancien Régime nagyurait elképzeli: sosem tettek semmi mást, csak származtak; nem röstelték a fáradságot megszületni, amint Figaro mondja. A furcsa az, hogy még származásuk sem vész el a népvándorlás korának legendatermő távlataiban. A bretagnei uralkodók ivadékainak vallották magukat; ősük, Guéthénoc, a bretagnei herceg fiatalabb fia, 1021-ben kapta Porrhoël grófságot. A Rohan nevet kb. 1100 óta használták. De végtére is Bretagne kicsi, félvad, istenhátamögötti tartomány volt, mielőtt Anna, az utolsó, "facipős" kis bretagnei hercegnő férjhez nem ment VIII. Károly francia királyhoz, hozományul víve az egész félszigetet. Ekkor kerültek a Rohanok is Franciaországba.

A család protestáns ága, a Rohan-Gié-k, adott néhány makacs és bátor tiltakozót a vallásháborúk korában, de ez az ág 1540-ben kihalt. A XVIII. században a család két főágból állt: a Rohan-Soubise-ekből és a Rohan-Guéménée-kből. Leghíresebb tagja a Maréchal de Soubise volt, az udvaronc, akiből Pompadour kegye tehetségtelen hadvezért csinált; ő és egy osztrák herceg vitte véghez azt a megdöbbentő műveletet, hogy hatvanezer emberével elvesztette Nagy Frigyes húszezer katonája ellen a rossbachi ütközetet, a Hétéves Háború döntő csatáját. A család másik ága, a Guéménée-család főkép arról nevezetes, hogy csak csillagászati számokban kifejezhető jövedelme ellenére 1781-ben csődbe ment 33 millió font adóssággal, magával rántva számtalan kisembert, breton matrózokat, akik évjáradék reményében hiteleztek nekik; kénytelenek voltak lemondani udvari méltóságaikról is, mivel maradék vagyonukból nem tarthatták fenn az udvari életszínvonalat. Csődjük alaposan hozzájárult az arisztokrácia tekintélyének megtépázásához. A strassburgi püspökség úgyszólván öröklődött a családban; félszázaddal Marie Antoinette bevonulása előtt egy másik Rohan fogadott a strassburgi székesegyház kapujában egy másik idegen királyleányt, Maria Leszczynskát, aki XV. Lajos boldogtalan felesége lett.

Louis de Rohan herceg 1734-ben született. 1760-ban nagybátyjának, a strassburgi püspöknek koadjutora lett és ugyanakkor Canope püspöke in partibus infidelium, vagyis címzetes ura egy olyan egyházmegyének, amely már ezer és sokszáz éve a pogányok kezében van. Az Egyház legfőbb méltóságai közt mindíg is sok volt a főrangú - de a XVIII. századi Franciaországban az udvari arisztokrácia egészen kisajátította az érseki és püspöki székeket. Rohannak nemcsak nagybátyja püspök; unokafivére, Ferdinand de Rohan, Cambrai érseke. A La Rochefoucauld hercegi család egymagában három püspöki széket tölt be: Rouent, Beauvaist, Saintes-et. Az udvari előkelőségek mint egyházfejedelmek sem sokat változtattak magukon és életformájukon - ez az egyik oka annak, hogy az Egyház olyan gyenge a XVIII. századi Franciaországban. A főpapságot a rendkívül szűkösen javadalmazott alsó papságtól olyan szakadék választotta el, mint az arisztokráciát a nemzettől és a forradalom kitörésének egy válságos pillanatában a döntést az hozta meg, hogy az alsó papság képviselői a polgárság mellé álltak. Louis de Rohan nemcsak egyházi méltóság: 1761 óta a Francia Akadémia tagja is, a Halhatatlanok közé tartozik. 1789-ben az Akadémia 38 tagja közül (két hely betöltetlen) hét főnemes, öt pedig főpap; hiába, előkelő évek ezek. Régebben, XIV. Lajos korában, a püspökök és az akadémikusok még többnyire polgári származásúak; az Ancien Régime a végén a legarisztokratikusabb.

Milyen ember volt Louis de Rohan herceg? A kortársak tanusága szerint végtelenül fínom és jómodorú, szellemes társalgó, az Akadémiára sem hozott szégyent, jó szónok is volt. Nemcsak gavallér, hanem jó ember is, hívei számos diszkrét és megható jótékonykodását jegyezték fel; korának fia, "érzékeny szív" ő is, mint királya, XVI. Lajos. De ezek eléggé semmitmondó adatok és nem mondanak sokkal többet a herceg ránkmaradt arcképei sem: fínom, kissé kifejezéstelen vonások, bizonyos elkényeztetett, "késői sarj" gyengeséget árulnak el. Olyan ember lehetett, akiről nagyon nehéz megmondani, hogy milyen. Az az ember, akire azt mondhatják: ha nem születik hercegnek, semmiben sem különbözik a többi embertől. De ez felületes megállapítás - mert Rohan igenis hercegnek született, Rohan-volta úgy hozzátartozott lényéhez, mint valami szervi betegség, jellemét és sorsát úgy determinálta, mint ahogy a tüdőbaj vagy a neuraszténia determinálja az ember jellemét. Ha meg akarjuk ismerni, nem is egyéni vonásaiból kell kiindulnunk, hanem inkább társadalmi helyzetéből.

Rohan grandseigneur volt, nagyúr, a grandseigneurök fénykorában, akkor, amikor nagyúrnak lenni még nem különcség, hanem uralkodó életforma; amikor egész Európa úgyszólván azért él, hogy a grandseigneurök életmagasságát biztosítsa. A nyugati kultúra arisztokratikus: megszületésétől, a XI. század végétől kezdve a francia forradalomig ennek a kultúrának lényeg szerint való célja az, hogy kevésszámú választott életében megvalósítsa a Szép Élet álmát: azt az életet, amely olyan tiszta, rendezett és gyönyörű forma, mint a géniusz-teremtette műalkotás - és éppannyira független a mindennap és a sors esetlegességeitől. E kultúra megvalósítója az udvar, eszménye az életfölötti élet. Ezt az eszményt szolgálja lovagság, pompa, etikett; ezt a célt szolgálja ki a művészet és költészet is. De mindez eléggé elvont. Hogy miben állt Rohan nagyúrvolta, szemléltesse inkább néhány életrajzi és számszerű adat.

Marie Antoinette Franciaországba való érkezése után Rohan nem sokáig maradt koadjutor. Hatalmas nagynénjei, Mme de Guéménée és Mme de Marsan, a királyi hercegek nevelőnője (gouvernante; természetesen nem szabad a "nevelőnő"-t mai értelemben vennünk) kieszközölték Du Barry asszony és teremtménye, D'Aiguillon herceg miniszter segítségével, hogy az öregedő XV. Lajos elküldte Bécsbe követnek. Minthogy Franciaország és Ausztria ebben az időben szövetségesek, hűséges, de gyanakvó szövetségesek, Európa legfontosabb diplomáciai állása a bécsi francia és a versaillesi osztrák követé. Az osztrák követ, Mercy-Argenteau gróf, Páris egyik legelső embere; hatalma akkora, mint egy miniszternek, ő irányítja az ifjú Marie Antoinette-et, az ő szeretője az Opera legünnepeltebb szépsége... Ami ő Párisban, az akar lenni Rohan Bécsben, amely város mindjárt Páris után következik a savoir-vivre, az élet művészete szempontjából. És most jönnek a szemléletes adatok. Rohan magával visz Bécsbe (a káprázatos tárgyi felszerelést a rövidség okából elhagyjuk) 50 paripát megfelelő személyzettel; 6 nemes apródot Elzász és Bretagne legelső családaiból, melléjük egy nevelőt, aki fegyverforgatásra és egy tanárt, aki latinra oktatja őket; személyes szolgálatára két nemesembert, "pour les honneurs de la chambre", az egyik máltai lovag, a másik lovassági kapitány; hat komornyikot, egy maître d'hotelt, egy háztartásfőnököt; két hajdut; négy futárt, ruhájuk fejenként 4000 fontba kerül és "a napfényben úgy ragyog, mint egy tündérmese"; 12 inast; két "svejcit", az egyik, a soványabb, a belső ajtónálló, a másik, aki rendkívül kövér, a kapus; 6 zenészt az asztali zene számára, egy házgondnokot, egy kincstartót, négy nemes követségi tisztviselőt; követségi titkárként Georgel abbét, a jezsuitát és mellé négy segédtitkárt. Mindezeket maga öltözteti mesébe illő pompával és természetesen maga tartja el és fizeti.

Megérkezik Bécsbe és rövidesen elkápráztatja a Császárvárost. Mindenki róla beszél, a hölgyek mind érte rajonganak. Amin nem is lehet csodálkozni. Óriási vadászatokat rendez; álarcosbáljai látványosságok; Badenben népünnepélyen vendégeli meg úgyszólván egész Alsó-Ausztriát. Vacsoráin száz-százötven osztrák főúr étkezik, a diplomáciai szokástól eltérően nem hosszú asztalnál, hanem kis asztaloknál, ahol mindenki fesztelenül érezheti magát; utána kártya, hangverseny, tánc és flirt a Lichtenstein-palota csodálatos termeiben és kivilágított kertjében. Akárcsak Versaillesban. Ez az érem egyik oldala. Az érem másik oldala, hogy Rohannak nincsen pénze. Sem neki, sem a Rohan-ház két ágának. Állítólag királyi engedélyt kapott, hogy egymillió font zálogkölcsönt vegyen fel birtokaira. De ez sem tartott sokáig. Embereit nem tudta rendesen fizetni, mire azok visszaélve a követségek franchise-ával, területenkívüliségével, virágzó csempészetre adták magukat. Ezt olyan francia nyiltsággal űzték, hogy Mária Terézia, nem akarván megbántani a versaillesi udvart, eltörölte az egész diplomáciai kar franchise-át. Ezt meséli Mme Campan; de Mme Campan Marie Antoinette première femme de chambre-ja volt (természetesen nem lehet magyarra "szobalány"-nak fordítani ezt az előkelő udvari tisztet; Mme Campan olyan szobalány, mint amilyen guvernáns Marsan hercegné). Híres emlékiratát 1820 körül írta; ez a mű a legfőbb forrásunk nekünk is, mint mindenkinek, aki Marie Antoinetteről és koráról ír. Csakhogy Mme Campan könyvét azért írta, hogy megmentse úrnője emlékét; Rohant éppen ezért a legfeketébb színekkel rajzolta.

A fatális tény, hogy Rohannak nem volt pénze, még így is kétségbevonhatatlan. Kitűnik majd a Nyaklánc történetéből is. Hogy lehet az, hogy nem volt pénze? Hiszen csak a strassburgi püspökség és apátságai évi 60.000 fontot jövedelmeztek papiroson, a valóságban pedig 400.000 fontot. Az akkori font értéke Funck-Brentano szerint tíz franknak felel meg, a frank e háború előtti értékét véve, tehát a békebeli pengő egyharmadát. Minthogy Rohant úgy tekintettük, mint társadalmi osztályának jellegzetes képviselőjét, talán nem lesz érdektelen, ha kiírunk egy-két adatot a hozzá hasonló grandseigneurök jövedelmére vonatkozólag Funck-Brentano L'ancien régime c. könyvéből, amely egyébként magyarul is megjelent Udvari Világ címen. "M. de Sartine, a rendőrfőkapitány 200.000 fontot kap (2 millió frankot), hogy kifizethesse adóssága egy részét. Lamoignon, a pecsétőr kis ajándékként kap 200.000 fontot. És akkor Lamoignon még fínom volt, mert utóda, Miromesnil 600.000 fontot kap (6 milliót), hogy "berendezkedhessék". D'Aiguillon herceg, amikor kibukik a miniszterségből, 1774-ben kártérítésképen 500.000 fontot kap (5 milliót). Maréchal de Muy hadügyminiszter özvegye 30.000 font évi kegydíjat, Saint-Germain gróf, amikor felmentik a hadügyi államtitkárság alól, 40.000 font nyugdíjat és 155.000 font kárpótlást kap. (Szorozd meg mindíg tízzel!)" "Marie Antoinette Polignac hercegnek 1,200.000 fontot adat, Salm herceg 500.000 fontot kap. Calonne, mialatt Franciaország pénzügyeit vezeti, 56 millió fontot fizet ki Provence grófnak, a király idősebb fivérének és 25 milliót Artois grófnak, a fiatalabbnak. Ordítani kell!" (C'est à hurler. Ezt nem mi mondjuk, ezt a komoly öreg Funck-Brentano mondja, aki pedig konzervatív érzésű férfiú.) "Condé herceg 12 millió fontot kap egyszerre kézhez és évi 600.000 font (vagyis 6 millió) járadékot." Ugyanezeket az adatokat megtaláljuk Taine L'ancien régime-jében is, annál is inkább, mert Funck-Brentano úgy látszik innen írta ki azokat. Mind Taine, mind Funck-Brentano rengeteg egyéb adatot sorol fel.

Csakugyan ordítani kell, vagyis inkább maguk az adatok kiáltanak égre. Mi volt ez? Micsoda furcsa őrület szállta meg a francia királyok szívét, hogy ilyen mesebeli összegeket ajándékoztak szét, többnyire minden ellenszolgáltatás nélkül, leginkább csak az előkelő származás jutalmazására? Természetesen nem volt őrület ez, hanem egy történelmi helyzet elkerülhetetlen következménye. Franciaország, éppúgy mint Európa többi állama, a középkorban a hűbéri főnemesség kezébe került. A francia királyok évszázadokon át arra törekedtek, hogy az országot központosítsák vagyis hogy kiragadják a főnemesség kezéből és maguk vegyék át. Amint ismeretes, ezt a célt XIV. Lajos végleg el is érte és minden nagyzolás nélkül mondhatta: "Az állam én vagyok." A hűbéri nemességet udvari nemességgé alakította át; a főurak nem tartózkodhattak többé birtokaikon, hanem ott kellett élniük a király mellett, aki sasszemmel vette észre távollétüket és kegyvesztéssel büntette. A népet ezentúl nem a főurak sarcolták, hanem a királyi intendánsok és fermier généralok, a pénz ezentúl a királyi kincstárba folyt be. A főnemességet kárpótolni kellett ezért: évdíjakkal, ajándékokkal, hallatlan javadalmazású udvari tisztségekkel, egyházi és katonai állásokkal. Később már talán nem is lett volna szükség erre, a főnemesség kezéből kiesett minden független hatalom, nem tudtak volna már fellázadni a király ellen (de támogatni sem tudták többé, ez is egyik fontos oka a forradalom rohamos diadalának). Csakhogy ekkor már a meglévő dolgok ereje diktálja, hogy a főnemességet a királynak kell eltartania. Az észszerű és megokolt "kárpótlásból" így válik XVI. Lajos korára érve "visszaélés", esztelennek látszó és igazságtalan pazarlás, amely joggal váltja ki a gondolkozók bírálatát és a nép forradalmi dühét. Más kérdés, mit csináltak a nagyurak ezzel a töméntelen sok pénzzel? Mai fogalmak szerint el sem tudnák költeni. Ma egy amerikai milliárdos ennyi pénzt a legnagyobb igyekezettel sem tudna elverni. De az amerikai milliárdosok és általában azok, akiknek ma rengeteg pénzük van, nem grandseigneurök. A gazdasági életben szerzett vagyon tulajdonosa legmámorosabb pillanataiban is megőriz valami gazdasági szellemet és ha meg is őrül, még abban is van mindíg valami rendszer. Az Ancien Régime nagyuraiban azonban józan pillanataikban sem volt semmi gazdasági érzék és semmi rendszer. Hogy mire ment el a pénzük XVI. Lajos korában, azt Taine említett művéből vett néhány szemelvénnyel igyekszünk megmagyarázni. "Mesdames, vagyis XV. Lajos három öregkisasszony leánya évente 215.068 frank ára gyertyát éget, a királyné 157.109 frank árát. Versaillesban még mutogatják azt az utcát, amely hajdan kis boltokkal volt tele, ide jártak a királyi inasok és egész Versaillest táplálták a királyi asztalról maradt deszerttel, amelyet itten adtak el. A király a hivatalos becslés szerint évente 2190 frank ára mandulatejet és limonádét iszik; a "nappali és éjszakai nagy erőleves", amelyet olykor elfogyaszt a kétéves Madame Royale (XVI. Lajos és Marie Antoinette leánya), évente 5201 fontba kerül." Marie Antoinette dauphine-korában a femme de chambre-ok elszámolásba tesznek a Dauphine számára "hetente négy pár cipőt, naponta három rőf szalagot, amellyel megköti fésülőköpenyét, naponta két rőf tafotát, amellyel befödik a kosarat, ahová a Dauphine kesztyűjét és legyezőjét helyezik", mert a szabály szerint nem szabad egyenesen kezébe adni, hanem kosárkában kell átnyujtani. Természetesen nem fizetnek pontosan a szállítóknak. Turgot pénzügyminisztersége alatt a király 800.000 fonttal tartozik borkereskedőjének, három és fél millióval élelmiszer-szállítójának. (Szorozd meg tízzel, mondaná Funck-Brentano!)

Következnek az adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy az arisztokrácia nem marad el költekezésben és adósságban a királyi ház mögött. "A Maréchal de Soubise (Rohan rokona) egy nap vendégül látta a királyt vacsorára és éjszakára falusi kastélyában; ez 200.000 fontjába került. Mme de Matignon megalkuszik évi 24.000 fontban, hogy mindennap új hajviselettel díszítsék fel. Rohan kardinálisnak van egy tűvel varrott csipkéből készült miseinge, amelyet 100.000 fontnál többre becsülnek, konyhaedényei tömör ezüstből készültek. - Semmi sem természetesebb ennél, ha tekintetbe vesszük, hogyan gondolkoztak akkoriban a pénzről; megtakarítani, félretenni: mintha folyó helyett haszontalan mocsár volna, amelynek rossz a szaga. Inkább kidobták az ablakon. Így tett a Maréchal de Richelieu, amikor unokájának egy telt erszényt adott és a kisfiú, minthogy nem tudta mire költeni, telten hozta vissza. Ezúttal a pénz legalább nagy szerencse volt az utcaseprőnek, aki éppen arra jött és felvette. De ha nem jön arra járókelő, bedobják a folyóba is." "Mme de B.", folytatja Taine, "sejttette egyszer Conti herceggel, hogy örülne egy gyűrűbe foglalt miniatürnek, amely kanárimadarát ábrázolná. A herceg felajánlotta szolgálatait; a hölgy el is fogadta, de azzal a feltétellel, hogy a miniatür nagyon egyszerű lesz és nem lesz rajta brilliáns. Csakugyan egyszerű arany karika foglalta be, de a képet üveg gyanánt egy vékonyra csiszolt nagy gyémánt fedte. Mme de B. visszaküldte a gyémántot, mire Conti herceg porrá törette és ezzel porozta be a levelet, amelyet e tárgyban a hölgynek írt. Ez a porhintés négy vagy ötezer fontba került, de az ember sejtheti a levélke tartalmát és hangját. A legmagasabb galantériával együttjár a szélsőséges bőkezűség, és annál inkább nagyvilági ember valaki, minél kevésbbé pénzember." Ezek a döbbenetes számok bizonyos tünődéseket váltanak ki az emberből.

Mindenekelőtt: lehet, hogy Funck-Brentanónak nincs igaza a "szorozd meg tízzel" alapelvvel. A pénz mégsem ért ennyit. Hogy egy akkori pénzösszeg ma minek felelne meg, azt igen nehéz megállapítani. Azt hisszük, Funck-Brentano nem a pénz vásárlóerejét vette alapul, mert akkor azt kellett volna találnia, hogy a font sokkal kevesebb vásárlóerővel rendelkezett, mint a háború előtti frank tízszerese. Ime egy-két adat, amely tárgyunkkal összefüggő olvasmányaink közben magától jött elénk: a Comédie Française 1784 hideg telén felajánlotta egy esti bevételét az inségeseknek (La Harpe Coriolan-jának premierje volt): a bevétel 10.330 fontra rugott. Már most egy kb. akkora befogadóképességű pesti színház bevétele táblás ház esetén 7000 pengő körül jár. Vagy pl. tudjuk, mennyibe kerültek Marie Antoinette kalapjai, amelyeket a híres Mlle Bertinnél vásárolt: 48, 72, 90, esetleg 280 fontba. A háború előtti Párisban a női kalap ára 30 franktól 1200-ig terjedt, tehát a legdrágább sem került a tízszeresébe. Vagy: XVI. Lajos, amint erről később még szó esik, pontosan feljegyezte apró kiadásait. Ezekből a feljegyzésekből tudjuk, hogy 100 drb lekvárnak való sárgabarackért 12 fontot fizetett, 6 font (3 kiló) cseresznyéért és két kosár szamócáért 3 fontot, a fa behordásáért 1 font 10 solt, 1 font borsért (a bors természetesen akkoriban sokkal drágább volt, mint nálunk békeidőben) 4 fontot. Ezek az adatok alapján azt hisszük, nem járunk nagyon messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, a font vásárlóértéke egészen durván véve annyi lehetett, mint ma a pengőé. Az összegek ezáltal megcsökkennek, de még így is irtózatosak. Az ember elcsodálkozik, honnan tudtak ekkora összegeket ércpénzzel kifizetni? Mert Law rendszerének a század elején bekövetkezett bukása óta a franciák nagyon óvakodtak a papirpénztől. 1776-ban megalapították ugyan a Caisse d'Escompte-ot, amely bankjegyeket bocsátott ki és ezeket a bankjegyeket általában jobban szerették a nem mindíg megbízható ércpénznél, - de a Caisse d'Escompte csak igen korlátolt mennyiségben bocsátott ki bankjegyeket, a mi történetünk idején, 1783-ban mindössze 40 millió font értékű bankjegy van forgalomban.

Itt felmerül tehát egy másik töprengés: vajjon az arisztokrácia csakugyan mindíg kézhez kapta jövedelmét? Láttuk, hogy XVI. Lajos mekkora összegekkel tartozott borkereskedőjének és élelemszállítójának. Lehet, hogy olykor a kincstár is adós maradt; Rohannak és kartársainak állandó pénzszűkét esetleg az is okozta, hogy járandóságukat vagy annak egy részét csak elvben kapták meg. De még akkor is rengeteg pénzt kellett kézhez kapniuk, és itt merül fel a harmadik kérdés: hová lett ez a sok pénz? Láttuk, micsoda árakat számítottak fel a királynak és a főrangúaknak a szállítók, vagy pedig azok, akik nevükben a szállítókkal elszámoltak, mandulatejért, limonádéért, miegyébért. A számokból arra kell következtetnünk, hogy két társadalmi rétegnek akkor nagyon jól mehetett: egyrészt az udvar és az arisztokrácia számára dolgozó iparosoknak és kereskedőknek, másrészt pedig az udvari és főúri intendánsok és segédszemélyeik hadának, valamint a lakájság különböző fokozatainak. A lakájokra vonatkozólag találunk is egy-két érdekes megjegyzést régi-párisi baedekerünkben, Mercier könyvében: "Egy magasállású ember belső inasa olykor 40.000 font évi jövedelmet élvez; neki magának is van inasa, aki ismét inast tart. Az alantas dolga kikefélni Monseigneur ruháját és rendben tartani parókáját; a főinas már negyedik kézből kapja és nincs más dolga, mint az, hogy elhelyezze a miniszteri fejen, amelyben az állam nagy sorskérdései pihennek. Eme magasztos funkció teljesítése után rajta a sor, őt öltöztetik fel emberei; hangos szóval hívja, kiszidja őket, vendégeket fogad, protezsál és megparancsolja, hogy fogjanak be hintajába. Az inas inasának már nincs ugyan hintaja, de azért neki is egészen jól megy." "A nagyúri lakáj cizellált aranyórát hord, csipkét, gyémántcsattot, és egy kis divatárukereskedőnő a szeretője." "E haszontalan és csak parádéra való cselédek serege a legveszedelmesebb korrupció egy városra nézve, és minthogy számuk egyre növekszik, attól lehet tartani, hogy egyszer még valami nagy szerencsétlenséget hoznak a közösségre." Egy új társadalmi réteg alakul itt ki, a hátsóudvarokon és alagsorokban: Figaro osztálya. Ez az értelmes, jómódú, felvágott nyelvű réteg sokkal közelebbről ismeri az arisztokráciát, semhogy annak nagy tekintélye lehetne előtte, és amellett egyoldalúan ismeri, csak a gyenge oldaláról, senki sem nagy ember a lakája szemében, mondta Hegel. Másrészt: a főurak pazarlásain, közvetve vagy közvetlenül, a polgárság gazdagodott. A kiváltságosok ujjai közt minden pénz elfolyt, de megrekedt a polgárság rezervoárjaiban, növelve azt a jólétet, amelyről könyvünk elején beszéltünk és amely furcsa módon a nagy korfordulat egyik legfontosabb alapja.

De térjünk vissza Bécsbe. Grandseigneurök itt is akadnak, a gavallérosság rohani mértéke mégis mindenkit elkápráztat és bűvkörébe vonz és úgy látszik senkit sem aggasztanak azok a pénzügyi kételyek, amelyek bennünket még másfélszáz év távolából sem hagynak megnyugodni. Rohan mindenkit meghódít, még a gúnyosan fölényes II. József császárt és a nagyon bölcs és nagyon óvatos öreg kancellárt, Kaunitzot is. Mindenkit meghódít, csak azt az egyet nem, aki egyedül fontos: magát Mária Teréziát nem. Mária Teréziának valószínűleg éppen az nem tetszik, ami a többieket elragadja, és itt látszik, hogy Rohan mennyire nem lélekismerő. A császárné bizonyára nem veszi jónéven, hogy egy idegen pompájával elhomályosítja a királyi házat - a Habsburgok ezt érthető módon sohasem szerették, Katona József Bánk Bánját is azért tiltotta be a cenzúra, mert benne Bánk alakja elhomályosítja a királyi házat. És hogyan értené meg a francia viszonyokhoz szokott püspöki koadjutor, hogy Mária Terézia vallásosságát mélyen sérti egyházi méltóságához egyáltalán nem illő életmódja; a császárnő bizonyára benne látja mintegy megtestesülve azt a francia frivolitást és erkölcstelenséget, amelytől oly erősen idegenkedik. Talán nem is Rohant útálja annyira, mint azt a világot, amely Rohan mögött áll, a nagy kísértést, amelytől meg akarja óvni népeit. A császárnő megtesz mindent, hogy visszahivassa Rohant, aki udvarában, úgy érzi, nemcsak Franciaország követe, hanem az alvilági hatalmaké is. Mozgósítja versaillesi követét, Mercy-Argenteaut, és mozgósítja lányát, a Dauphinet is.

Marie Antoinette tragédiájának egyik oka éppen ez az állandó anyai mozgósítás. A császárné lányát ugyanolyan diplomáciai eszköznek tekintette, mint Mercyt, és ezt a felfogást örökölte fia, II. József is. Marie Antoinettehez pedig minden élőlény közül anyja állott legközelebb és tőle telhetőleg igyekezett engedelmeskedni. A bölcs császárné nem tudta vagy nem akarta tudni, hogy jóllehet Franciaország és Ausztria szövetségesek, az évezredes francia-német ellentét mégis sokkal mélyebb gyökerű, semhogy valaki egyszemélyben jó francia és jó német lehessen, mint ahogy ő írta leányának: "Légy jó német - ugye, ez a legjobb módja annak, hogy jó francia légy". Leányát feláldozta politikájának. Nem mindig azok a gyermekek érzik a legerősebb kötöttséget anyjuk iránt, akiket anyjuk túlságos szeretettel vett körül, nélkülözhetetlenné téve magát - néha az ellenkezőjére látunk példát: van, aki örökre kötve marad anyjához, mert örökké meg akarja hódítani. Mária Terézia nem vette körül gyermekeit túláradó anyai szeretettel; nem is igen ért rá. Ő is, mint a többi Habsburg uralkodó, kérlelhetetlen hivatásának szentelte minden pillanatát. A Habsburgok úgy uralkodtak, mint ahogy a vérbeli író ír, a vérbeli festő fest: még éjszaka is, amikor felriad két álom közt. Gyengédségre a Habsburgoknak több évszázadra visszamenőleg nem maradt idejük. Uralkodási módszerük is szöges ellentéte a lusta és élveteg Bourbonokénak, akik közé sodródott Marie Antoinette, a vén Habsburg-fa legtörékenyebb virága.

Természetesen mást képzelünk el, amikor a bécsi Kapucinusok sírboltjában Mária Terézia hatalmas barokk síremlékét látjuk: a királynő úgy trónol ivadékai, a megszámlálhatatlan kis főherceg között, mint valami ősi termékenység-istennő, egy Magna Mater, az anyaság szimboluma. De hogy a gyakorlatban milyen lehetett, elárulják Marie Antoinette szavai, amelyeket Mme Campan, a kiváló írói tehetségű első femme de chambre (nem szobalány, hangsúlyozzuk!), jegyzett fel: "Amikor megtudták, hogy egy nevezetes idegen (un étranger de marque) érkezik Bécsbe, a császárné körülvette magát családjával, asztalához ültette gyermekeit és azt a látszatot keltette fel, mintha személyesen ügyelne fel gyermekei neveltetésére." Pedig erről szó sem volt. Marie Antoinette tehát hűségesen átvette az ellenszenvet, amelyet anyja érzett Rohannal szemben. Ő Rohant csak egyszer látta: Strassburgban. Talán már akkor is ellenszenves volt neki a fiatal főpap; igaza lehet Carlylenak: "Talán már magából Louis hercegnek, a reménybeli bíborosnak arcából és tekintetéből kiolvasta szép fiatal lelke, öntudatlanul, a zilált rouéságot (a feneketlen iszap-vulkánságot), amelytől ösztönösen visszaborzadt".

Carlyle volt Goethe után a második, aki, már kellő történelmi távolságból, a mult század elején, irodalmi formát adott a Nyakláncpernek, híres essayjében. Tömény, fanyar és nagyszerű mondatait gyakran fogjuk idézni a következőkben. Carlyle a fentidézett sorokban a roué szót használja; még mindig használják, de Rohan idejében jött ez a szó divatba. Eredetileg olyan embert jelent, akit a hóhér keresztbe tört. Majd, amikor divatos lett, olyan embert, aki megérdemelné, hogy kerékbe törjék. Nem is csak a szó, hanem maga a tény is divatba jött: nagyon sokan ambícionálták, hogy rouénak tartsák őket. Erre vonatkozólag Mercier-nknek fontos mondanivalói vannak, ha úgy tetszik, hallgassuk meg: "Mi az: un aimable roué, kérdezhetné egy idegen, aki azt hiszi, hogy tud franciául. Olyan nagyvilági ember, akinek nincsenek sem erényei, sem elvei; de bűneinek megejtő külsőt ad, megnemesíti azokat kellemmel és szellemmel... Ha a külföldi csodálkozik azon, hogy ilyen szó polgárjogot kaphatott nyelvünkben, hát tudja meg, hogy a hóhérok ocsmány tréfái sokáig forogtak és forognak még most is közszájon. Harminc éve felakasztottak egy abbét bankóhamisítás miatt. A bitófa lábánál a szerencsétlen belekapaszkodott a létrába. - Gyerünk, gyerünk, Monsieur l'abbé, ne legyen olyan gyerek -, mondta a hóhér. Egy részeg kijön egy kocsmából a Place de Grève-en. Éppen akkor végeztek ki valakit; az áldozat még üvöltött a keréken, kínjában szitkozódott és káromkodott; a részeg fejét a vérpad felé emelve magára veszi a sértéseket és így kiált fel: - Nem elég, ha az embert kerékbe törik, udvariasnak is kell lenni. - E mondásnak nagy sikere volt az előkelő körökben".

Rohan ügyét a két királynénál Mme Du Barry indiszkréciója rontotta végleg el. Poroszország és Oroszország akkoriban osztotta fel Lengyelországot; Mária Terézia, bár nagyon elítélte az egész akciót, minthogy változtatni nem tudott rajta, Ausztria számára is részt követelt a felosztott Lengyelországból. Rohan, akit kortársai nem ok nélkül tartottak szellemes embernek, ez alkalomból így írt D'Aiguillon hercegnek: "Mária Terézia egyik kezében zsebkendőt tart, hogy letörölje könnyeit, a másikban pedig kardot, hogy ő legyen a harmadik osztakozó". A miniszter elvitte a levelet Du Barry grófnénak, az pedig kéjjel olvasta fel vacsora közben vendégeinek, akik siettek másnap visszamondani Marie Antoinettenek. De a balkezes Rohan, ugyanakkor, amikor Bécset fúrja Versaillesban, nem mulasztja el azt sem, hogy Versaillest fúrja Bécsben. Mária Terézia fülébe jutnak azok a Marie Antoinettere vonatkozó híresztelések, amelyeket Rohan terjeszt. Annyira aggasztják anyai szivét, hogy elküldi Neni bárót, nézzen utána, mi igaz ezekből a pletykákból; a báró pedig megállapítja, hogy Rohan a Marie Antoinette-tel szemben rosszindulatú Du Barry-Marsan-Guéménée klikk szóbeszédeiből meríti alaptalan értesüléseit. Ilymód nem egészen érthetetlen, ha Maria Antoinette is teljes erejéből azon van, hogy a kétfelé tapintatlan követet minél előbb visszahivassa Bécsből. De Rohant megvédik hatalmas nagynénjei; amíg XV. Lajos él és Mme Du Barry az, aki, addig Rohant nem lehet megmozdítani.

1774 áprilisában XV. Lajos feketehimlőbe esik. Du Barry elköltözik Rueilbe, a király mellett csak lányai maradnak. Az udvar Versaillesban tartózkodik, türelmetlenül várja, mikor gyullad ki a király ablakában a gyertya, jelezve, hogy vége a szörnyű halálküzdelemnek, elhagyhatják a pestises bűzű kastélyt és átköltözhetnek Choisyba. Végre 1774 május 10-én a gyertya kigyullad. A királyi hulla ott feküdt felfakadva, félig már az enyészetben, rettenetes bűzt árasztva maga körül. Villequier herceg, premier gentilhomme de la chambre felszólítja Andouillét, a sebészt, hogy teljesítse kötelességét és balzsamozza be a holttestet. Andouillé tudja, hogy akkor menthetetlenül megkapná ő is a ragályt és ezt feleli: - Helyes; de az Ön kötelessége, Herceg, hogy fogja azalatt a király fejét. - Villequier erre eltekint a bebalzsamozástól. "A Dauphin a Dauphinenál volt", írja Mme Campan. "Együtt várták XV. Lajos halálának hírét. Ekkor egy szörnyű zaj hallatszott, absolument hasonlatos a mennydörgéshez, a lakosztály első szobája felől: az udvaroncok tömege volt ez, amely elhagyta az elhunyt uralkodó előszobáját, hogy üdvözölje XVI. Lajos új hatalmát. A különös zajra Marie Antoinette és férje ráeszmélt, hogy ezentúl ők uralkodnak és spontán mozdulattal, amely megindította a körülöttük lévőket, mindketten térdre borultak s könnyeket ontva így kiáltottak fel: - Istenem, vezess bennünket, óvj bennünket, nagyon fiatalok vagyunk még az uralkodásra."

Marie Antoinette tehát Franciaország trónjára lépett. Rohant még abban az évben visszahívták Bécsből. A visszavonulás nem volt díszes. Mária Terézia nem is fogadta a távozó követet. Rohan barátainak elküldte keskeny elefántcsontlapra vésett arcképét és oly népszerű volt, hogy sokan gyűrűbe foglalták e képet és gyönggyel és gyémánttal vették körül. Még Kaunitz kancellár is hordta e gyűrűt, a császárné nagy felháborodására. Rohant a bécsi francia követségben Breteuil báró váltotta fel. Rohan nem bocsátotta meg Breteuilnek, hogy ő lett az utóda, Breteuil pedig még kevésbbé bocsátotta meg Rohannak az antipátiát - gyűlölete az adott pillanatban végzetes lesz Rohan számára. Franciaországban Rohant még nagyobb kellemetlenségek várják. A király hűvösen fogadja, a királyné pedig egyáltalán nem hajlandó fogadni, csak üzen neki, hogy küldje el azt a levelet, amelyet Mária Teréziától hozott a számára. Rohan kegyvesztett lett. Az Ancien Régimeben a kegyvesztettség rendszerint nem volt végzetes anyagi értelemben. Rohant sem kell az éhhaláltól féltenünk; sőt kegyvesztettsége alatt éri el a legirígyeltebb méltóságokat. 1777-ben megürül a grand aumônier, a király nagy-alamizsnásának helye, amelyet már régen Rohannak ígértek. A nagy-alamizsnás a király chapelle-jének, házi papságának feje, tehát úgyszólván a legmagasabb udvari méltóság. XVI. Lajos természetesen vonakodik, hogy Rohannak adja és Marie Antoinette hevesen tiltakozik ellene. De a hatalmas nagynénik megint győznek - valóságos tündérmesei nagynénik ezek - Rohan herceg nagy-alamizsnás lesz; de a királyné továbbra sem áll szóba vele. Azután meghal Rohan nagybátyja és megkapja a strassburgi püspökséget, Franciaország leggazdagabb egyházmegyéjét; majd Poniatowski Szaniszló lengyel király közbenjárására a bíbornoki kalapot; Rohan most már birodalmi herceg, Elzász grófja, Saint-Vaast apátja, ami talán még Strassburgnál is nagyobb jövedelemmel jár (300.000 font), a Sorbonne provizora, a Quinze-Vingts királyi kórház supérieur généralja és a Szentlélek-lovagrend parancsnoka. De a királyné még mindig nem áll szóba vele.

Te, kedves olvasóm, hasonló körülmények közt talán túl is tennéd magad a királynéi kegy elvesztésén, mondván, hogy e kegyvesztésnek inkább csak elméleti jelentősége van, mivelhogy a gyakorlatban több kegyet elviselni is nehéz volna. De te, kedves olvasóm, gyakorlatiasan gondolkozol, frankban, pengőben és méltóságosi és kegyelmesi címekben és el sem tudod képzelni, mi volt az udvari századok emberének az uralkodó kegye és annak elvesztése. Banális nagyon, de mégis csak azt kell mondanunk, a királyi kegy a napsugár, amely éltette az udvaroncokat, nélküle elhervadtak, a királyi kegy a levegő, nélküle megfulladtak, a királyi kegy metafizikum, általa kapcsolódott az udvari ember az örök dolgokba, és nélküle az élet értelmetlenné vált, mint a hívő számára, ha elveszti Istenét. A kegyvesztésbe Rohanénál nagyobb szívek is megrepedtek: gondolj Racinera! Rohan mindenkit és mindent megmozgat: 1777-ben Franciaországba jön II. József és ő is közbejár hugánál Rohan érdekében; nem nagyon szerencsés közbenjáró, mert Marie Antoinette amúgy sem szívesen hallgat bátyjára, idegesíti annak állandóan leckéztető hangja: - Anyámnak készséggel szót fogadok, de bátyámnak megmondom a véleményem, - jelenti ki. Különben is az a két férfi, akire Marie Antoinette leginkább hallgat, Mercy gróf és Vermond abbé, egykori tanára, a császárné megbízásából gondosan őrködik, nehogy Rohan valamikép a királyné kegyeibe férkőzzék. "Más embert is elűztek már az udvartól," mondja Carlyle, "és kiki képessége szerint viselte sorsát. Choiseul éppen ezekben az években úgy vonult vissza, mint egy pártus, mosolyogva vagy mordulva, és magával vitte a fél udvari népet. Wolsey, bár egykor ő is azt mondta: Ego et Rex meus, úgy hírlik, kényszerzubbony nélkül tért vissza kolostorába és ott olvasóját pergetve készült egy még hosszabb utazásra. A dallamos lelkű, nagyon is lágy húrozatú Racine, amikor királya hátat fordított neki, szelíd jajszót hallatott és engedelmesen meghalt. De Rohan esete más. Benne nem volt annyi lojalitás, hogy meghaljon: sem annyi önállóság, hogy éljen; sem annyi hit, hogy olvasóját pergesse". Rohan tovább élt, hogy költőien mondjuk, mint egy téli fa, és várt valami mesebeli tavaszt. Mert - és ez tulajdonképen eléggé meglepő - Rohan ambiciózus. Rang és vagyon nem elégíti ki; hatalomra vágyik. Ez azért olyan meglepő, mert nyilván nem az a természet, akinek a hatalom az eleme, aki mások sorsának irányitásában találja meg boldogságát. Ha ilyen ember, jobban kihasználja bécsi követségét és mint püspök erősebben érezteti hatalmát alárendeltjeivel. De nem tudunk arról, hogy mint püspök egyáltalán tett volna valamit.

Akkor honnan ered ez a gyötrő ambició? Az emberek mind egy szerepet élnek vagy akarnak élni. Egyszerűbb síkon ez a szerepjátszás is egyszerű: a nők úgy mosolyognak és fésülködnek, mint kedvenc moziszínésznőjük és igyekeznek magukra ölteni feltételezett lelki tulajdonságait is. A férfiak megjátsszák a kiváló orvostudós, az önfeláldozó családapa, az aranykedélyű bohém stb. hagyományos szerepét. De magasabb síkokon, magasabb és bonyolultabb lelkeket magasabb és bonyolultabb történelmi és irodalmi szerepek csábítanak: a Múzsa, a Mártir, az Elátkozott Költő, Széchenyi vagy Petőfi szerepe. Rohan előtt is ott lebegett a fényes kísértet, a csodálatos szerep: Wolsey, Richelieu, Mazarin, Fleury szerepe, a Mindenható Kardinális. Ez a hizásnak indult, elkényeztetett grandseigneur, természetének tökéletes félreértésével, Richelieu szikár, aszkétikus, csont- és vas jellemét álmodta magára. Titkárával, a svejci, protestáns (!) Planta báróval nagy reformterveket dolgozott ki Franciaország boldogítására. Amikor a vendégek hajnal felé lepihentek és a kardinális néhány órára magára maradt, a "hatalom átvételéről" ábrándozott. A hatalom átvételének pedig, így érezte optimista pillanataiban, csak egy az akadálya: a királyné haragja. A királyt valószínűleg ő is quantité négligeable-nak tartotta, mint általában. A hatalmat nem a királynak, hanem a királynénak a kegyence van hivatva gyakorolni. Pompadour és Du Barry századának gyermeke lévén, a "kegyenc" fogalom szükségképen erotikus jelleget ölt agyában. Franciaországon az fog uralkodni, aki a királyné szívén uralkodik. És ez miért ne lehetne ő, a Belle Eminence, a szép eminenciás, ahogy tisztelőnői nevezik? Mazarin sokkal kevesebb férfiúi és grandseigneuri bájjal uralkodott hajdan Ausztriai Anna királynén és Franciaországon. De aki az erotikus álmok birodalmába téved, maga sem maradhat sokáig immunis. Rohan addig ábrándozik a királynéról, aki szerelmes belé, amíg halálosan bele nem szeret a királynéba. Nincs is rossz ízlése, még akkor sem, ha eltekintünk attól, hogy ki ő és ki a királyné, és elhessegetjük Mazarint és a többi bíboros árnyat: Marie Antoinette fiatal és Franciaország egyik legszebb asszonya; Rohan pedig az ötvenhez közeledik. Abban az időben az emberek, amint tudjuk, sokkal rövidebb ideig éltek és hamar megöregedtek (az átlagéletkor akkor Franciaországban 28 év és 9 hónap). Lehet, hogy Rohant Thorschlusspanik fogta el: az az őrülettel határos szerelmi vágy a "kapuzárás előtt", amelyet a közeledő öregség tesz oly égetővé. És még valami. Az emberek szerelmes vonzódását szociológiai alaptípusokba lehet beosztani. Vannak olyan emberek, akik náluk társadalmi szempontból mindig alacsonyabban állókba szerelmesek: urak, akik cselédeket, hölgyek, akik kocsisokat szeretnek. Vannak, akik szigorúan csak egyenrangúakat tudnak szeretni, és vannak, akik mindig fölfelé szerelmesek, akiknek lelkében szerelem és ambició elválaszthatatlanul egybeforr. Ezek típusok - a legtöbb ember következetesen vagy az egyik vagy a másik típusba tartozik. Ha Rohan a felfelé szeretők típusába tartozott, akkor csak egyetlen egy nőt szerethetett, azt az egy nőt, aki rangban fölötte állt, a királynét - mint az a nagyon magastermetű férfi, akinek az a végzete, hogy csak nála magasabb nők tetszenek neki. Rohan szerelme a királyné iránt ilyenformán sorsszerű kényszerszerelem is lehetett. Sem az egykorú források, sem a történetírók, mint Funck-Brentano, nem beszélnek arról, hogy Rohan szerelmes volt a királynéba. Pedig ezt a feltevésünket a lélektani valószínűségen kívül még egy olyan adat is támogatja, amelyet a történetírók is jól ismertek. Mme Campan jegyzi fel ugyanis a következő történetet, amely rendkívül zavaros és értelmetlen, ha nem tételezzük fel, hogy Rohan szerelmes volt a királynéba.

1782 nyarán Párisba jött Nagy Katalin cárnő fia, Petrovics Pál nagyherceg, a későbbi őrült I. Pál, és felesége. Rangrejtve utaztak, mint Észak grófja és grófnéja, milyen költői elnevezés! A királyné tiszteletükre Trianonban vacsorát adott és kivilágíttatta a parkot. Rohan megvesztegette a concierge-ot, (ez is olyan házmester, mint amilyen szobalány Mme Campan? nem, ez igazi portás lehetett!) hogy engedje be a parkba; szeretné megnézni a kivilágítást, miután a királyné átment már Versaillesba. Elrejtőzött tehát a portás lakásában, de nem tartotta meg ígéretét, hogy csak a királyné távozása után jön elő, s egy óvatlan pillanatban kiosont a parkba. "Álruhában" volt, de álruhája mindössze abból állt, hogy egy redingote-ot vett fel, alóla kilátszott bíborosi harisnyája. Ebben a furcsa öltözetben állt ott a parkban és "titokzatos arccal", mondja Mme Campan, két helyről is végignézte a királyi családnak és kíséretének felvonulását. Marie Antoinette mélyen felháborodott és másnap ki akarta dobni a portást; csak Mme Campan közbelépése mentette meg. Mit keresett Őeminenciája a trianoni parkban? Meg akarta mutatni magát, bízva abban, hogy a királyné szíve megolvad, ha meglátja? Rohan nem volt ennyire ostoba; különben is pocakja volt, nem volt már fiatal, és a groteszk álöltözet sem nagyon kedvezett az ilyen tervnek. Nem tudunk mást elképzelni, mint azt, hogy látni akarta a királynét; ezért ment el a parkba. De akárhogy is volt - nem kétséges, Rohanban kényszerképzetként élt a vágy, hogy eloszlassa a királyné haragját és megnyerje jóindulatát. Ez a második fixa idea ebben a történetben, Carlyle szerint - az első Boehmer fixa ideája, a nyaklánc. És ha ez a két fixa idea találkozik, olyan erő jön létre, amellyel országokat lehet robbantani. Csak a harmadikra van már szükség, aki a két fixa ideát összehozza.

Így találja Rohant Jeanne de la Motte, amikor megismerkedik vele Saverneban, ahol a strassburgi püspökök vidéki kastélya áll. A kastély 1779-ben leégett és Rohan világraszóló pompával építette újra. A kor ízlésének megfelelően természetrajzi gyüjteménnyel szerelte fel, a műkincseken és a fényes könyvtáron kívül. Vendégszeretete mit sem csökkent azóta, hogy eljött Bécsből. Úgy él, mint egy fejedelem. Annyi vendég jön hozzá egész Németországból és Franciaországból, sőt még a versaillesi udvarból is, hogy gyakran el sem férnek már a kastélyban, ahol pedig hétszáz ágy várja őket. "Nem volt olyan jó családból való nő," mondja egy kortárs, "aki ne álmodozott volna Saverneról." Különösen a vadászatok pompásak; 600 paraszt hajtja a vadat az urak puskája elé, a hölgyek lóháton vagy hintóban követik a vadászatot. Délben egy órakor az egész társaság összegyűlik ebédre egy díszsátorban, amelyet kies helyen, egy patak partján állítottak fel. Hogy mindenki jól érezze magát, a pázsiton asztalok várják a parasztokat is, mert Rohannak van szíve, mindegyik egy font húst, két font kenyeret és egy fél üveg bort kap. Saverneban élvezték a legteljesebben azt, amit Talleyrand az élet édességének nevezett. Ebbe a mesekastélyba érkezik most férjével a mindig éhes, az örökké belülről emésztett Jeanne de la Motte. Mme de Boulainvilliers, nagy pártfogója, azért mutatja be a bíborosnak, hogy jóindulatába ajánlja. Jeanne elmondja életrajzát és a bíboros feszült figyelemmel hallgatja. Nem is lehet csodálkozni, hiszen a tények maguk is regénybe illők és a nem-védett élet nyers valóságai, a szegénység kesernyés íze különösen izgalmas lehetett Rohan számára, aki mindig az élet legpárnázottabb magaslatain élt és a mindennap bánatos gondjait csak úgy ismerhette, mint valami megkapó és exotikus mesét. És Jeanne nagyszerűen érthetett hozzá, hogy életrajzát egyre hatásosabban mondja el. Később írásban is többízben előadja és érezhető, hogy nagy gyakorlata van, ez az a műfaj, amelyre teremtetett. Úgy képzeljük, szabad idejében állandóan életrajzát mesélte és az egyre drámaibb csiszoltságot nyert.

Rohan pedig hallgatja és mindent elhisz. Rohan általában mindent elhisz, amit mondanak neki. Letartóztatása előtt két nappal Cagliostro elhiteti vele, hogy együtt ebédel IV. Henrik királlyal, csak éppen nem látja az előkelő vendéget. Ha drámát írnánk róla, más vonását nem is kellene kiemelnünk, mint ezt az egyet, mert a Nyaklánc drámája szempontjából csak ez az egy vonás a lényeges. Ez a csodálatos, ez a hihetetlen hiszékenység. A Nyaklánc történetének nagy bökkenője, mondja Funck-Brentano, éppen ez a hiszékenység, amelyet a kardinálisról fel kell tételeznünk. Ez a legvalószínűtlenebb az egész valószínűtlen történetben. Pedig mégis igaz. Rohan megdöbbentő hiszékenységének legkézzelfoghatóbb magyarázata - az ismeretlen gyökerű személyes adottságokon kívül - megint csak Rohan társadalmi helyzete. Ha valaki annyira bíborban és bíborosnak született, honnan is ismerhetné az embereket, életkörülményeiket és komiszságukat, amelyre körülményeik ihletik őket? Más főúr, aki az állam vezetésével vagy katonai dolgokkal foglalkozik, hamar megtanulhatja, milyenek az emberek - de Rohan egyházi férfiú és egyházmegyéjével sem törődik. Feléje az emberek mindig csak előnyös arckifejezésüket mutatják, rúgóikból csak a legnemesebbeket láttatják, és maga Rohan igen jóindulatú ember lévén, honnan szerezne tudomást az emberek rosszindulatáról? Olyan ártatlan, mint egy király. Mint szuverénje, XVI. Lajos.

Ehhez a társadalmi determináltsághoz hozzájárul még a vérségi determináltság, amelyre csodálatosképen a nagy per egyik történetírója sem hivatkozik: Rohan kelta. Családja breton származású; igaz, hogy ekkor már több száz éve elszármazott Bretagneból, de az idők folyamán bizonyára gyakran összeházasodtak az otthonmaradt breton főnemességgel, és különben is visszaütések mindig lehetségesek. A kelták pedig, amint tudjuk, a fantázia és a babonák népe. "A kelta," mondja Matthew Arnold, a kitűnő multszázadi angol esszéista, a kelta irodalomról szóló tanulmányában, "állandó lázadásban van a tények zsarnoksága ellen". Az írek és hegyiskótok ősi regéi, Arthus király mondaköre, amely a koraközépkortól kezdve Tennysonig és Richard Wagnerig oly termékenyitően hatott az európai költészetre, produkálta a legnagyobb óriásokat, a legkisebb törpéket és a legbűvösebb meseországokat. A hegyiskótok a XVIII. században még valamennyien büszkék sajátos képességükre, a Second Sight-re, a "második látásra", amellyel meglátják azoknak a lelkét, akik éppen most haltak meg; a XVIII. századi angol irodalom vezéralakja, Dr. Johnson azért utazik Skóciába, hogy ezt tanulmányozza. Mind a négy kelta nép: az ír, a walesi, a hegyiskót és a breton úgyszólván mindmáig csaknem theokratikus világban él, mindenben papjaira hallgat, az ő mágikus hatalmuktól vár útmutatást földi kérdésekben is.

Így fordul Rohan is, breton őseitől örökölt áhítattal, a nagy mágushoz, akivel sorsa összevezérli: Cagliostróhoz.

-  folytatjuk  -