A grófné

Miután bemutattuk a tárgyat, a Tárgyat a szó szoros értelmében, a végzetes Niebelung-kincset, most mint a régi filmeken, bemutatjuk a szereplő személyeket premier planban. Ezek az arcképek és előtörténetek elég sok helyet vesznek igénybe, de ez természetes is, mivelhogy történetünk jellemtragédia vagy jellemvígjáték, amint iskoláskönyveink ezt a műfajt elképzelték: ha színpadra helyezünk ilyen és ilyen jellemeket, azoknak az adott helyzetben így és így kell viselkedniük; sorsuk jellemükből következik. Ha elmondjuk, kikről van szó, elmondtuk már történetünk felét.

Hősnőnk, vagy legalább is egyik hősnőnk, La Motte grófné, igen alacsonyan kezdte pályafutását. Amikor megjelenik a színen, nyolc éves és koldul. Előzőleg libákat őrzött, de azt sem szívesen. A Marquise de Boulainvilliers férje kíséretében hintóján passy-i birtokára igyekezett, mert Passy akkor még nem volt Páris villavárosa, hanem különálló kis falu, a várostól messze, a párisiak üdülni jártak oda. A kocsi lassan ment. Egy kisleány karján tartva egy még kisebb leányt, odafutott a kocsihoz és a következő meglepő szavakkal kért alamizsnát: - Az Isten szentséges nevére kérem, adjanak néhány garast két kis árvának, aki a Valois királyok véréből való. És a koldusleány tekintetében úgy látszik volt valami, ami sejtelmes nyomatékot adott szavainak. A marquise férje tiltakozása ellenére megállíttatta a hintót. A kisleány már belekezdett furcsa történetébe. A marquise végighallgatta és kijelentette, hogy ha igaznak bizonyul, amit beszél a kisleány, magához veszi és anyja helyett anyja lesz.

Azután utánajárt a dolognak, megkérdezte a környékbelieket és főkép a plébánost, akinek nyájához tartozott a két kis koldus. A Nyaklánc történetében, mondja Stefan Zweig, az a legkülönösebb, hogy a leghihetetlenebb dolgok is igazaknak bizonyulnak. A plébános kétségbevonhatatlan adatokkal igazolta, hogy igaz az, amit a kislány mesélt. Csakugyan a Valois-k királyi vére folyt erükben. Egyenes vonalban, apai ágon, a nagy I. Ferenc fiától, II. Henrik királytól származtak, aki 1547-től 1559-ig uralkodott. II. Henrik és Nicole de Savigny viszonyából született ükapjuk, Henri de Saint-Rémy; a király elismerte fiának és legitimálta. Vér szerint tehát közelebb álltak Szent Lajos koronájához, mint az uralkodó Bourbon-család. Címerük ezüst alapon két vesszőnyaláb, fölötte három liliom, a Valois-k híres liliomai. "A kis koldusleány ismerte címerüket, sőt talán ez volt az egyetlen dolog, amit tudott, szörnyű elhagyatottságában", mondja Funck-Brentano. "És amikor megdöbbentő pontossággal beszélt erről, vagy pedig őséről, Nicole de Savigny királyi fattyáról, teste, amelyet meggörnyesztett a nyomor, kiegyenesedett, lázadón és gőgösen". És volt is miért. A Valois-vér az erekben, micsoda fatális örökség! Micsoda elátkozott Niebelung-kincs ez is! Századunknak talán legdöntőbb, legérdekesebb tudományos vitája az a kérdés, vajjon mikor dől el az ember jelleme és sorsa, születése előtt vagy születése után? átöröklés vagy környezet? "gének" vagy behaviorism? titokzatos kis testecskék, amelyek az ősök testéből költöznek át az ivadékba, vagy pedig a gyermekkorban szerzett "kondicionált reflexek", ösztönös viselkedési módok, amelyek bizonyos körülmények között mindig megismétlődnek?

Valószínűleg mind a két tábornak igaza van, vagy inkább egyiknek sem. Az ember jellemének kialakulásában játszhat bizonyos szerepet az átöröklés is és a gyermekkori beidegzések is, és amellett az egyéniség sokkal bonyolultabb, semhogy akár az egyik a két tényező közül, akár mind a kettő együttvéve maradék nélkül meg tudná magyarázni. Nem hisszük tehát, hogy Jeanne, a kis koldusleány sok tulajdonságot örökölt volna a Valois-királyoktól. Hiszen a házasságok révén a nemzedékek folyamán annyi más, részben egyáltalán nem előkelő vér is keveredett ereibe. Jellemének kialakulását kellőképen megmagyarázza, amint majd látjuk, gyermekkora és társadalmi helyzete, amely abból a tudatból fakadt, hogy ő a Valois-k ivadéka - tehát származása igenis döntően hatott sorsára, de nem az átöröklés titokzatos útján, hanem a tudaton keresztül.  És mégsem állhatjuk meg, hogy egy pillanatig el ne játsszunk a gondolattal. Azt mondják, vannak csodálatos visszaütések... A Valois-ház 1328-tól 1589-ig uralkodott Franciaországon, a Százéves Háború és a renaissance nagy és vad századain át. Ő értük égett el Jeanne d'Arc Rouenban, ők kovácsolták birodalommá a hűbériségben széthullt francia földet, az ő büszke seregeik verekedtek Leonardo és Michel Angelo Itáliájában és ők rendezték a Szent Bertalan-éjszakát. Akadt közöttük őrült, mint VI. Károly, véres zsarnok, mint XI. Lajos, lánglelkű bohém-nagyúr, mint I. Ferenc. Nagyszerű és szörnyű család volt, nemes fenevadak, minden lépésükben benne döngött a történelem. Ez a gőg Jeanneban, ez a puha vadság, ez az egész vadmacskai dac és éles fog, vajjon nem az ősök hazajáró lelke? És a történetben, amely most következik, a két nő harcában, vajjon nem a két ősi ellenség fojtogatja egymást, a két család, amely valamikor "két szomszédvárrá" alakította Európát és gyűlöletét átszármaztatta a késő utódokra is: a Habsburg és a Valois?

A Saint-Rémy-család nemzedékeken át fontette-i birtokán élt, Bar-sur-Aube közelében, Franciaország északkeleti részén. Úgy éltek, mint ahogy illett királyok fiaihoz, amikor nem ülnek trónuson: gazdálkodtak és vadásztak, esetleg vadat oroztak és időnkint, titokban, a legkirályibb mesterséget is gyakorolták, a pénzverést. Erre nagy szükségük lehetett, de úgy látszik keveset használt: Jeanne apja, Jacques de Saint-Rémy, Luz és Valois bárója teljesen elszegényedett. Már nem a kastélyban lakott, amelynek teteje beszakadt és szemeláttára omladozott, hanem a majorsági épületben; parasztokkal érintkezett és feleségül vette parasztleány-szeretőjét, Jeanne anyját. Ez az asszony végleg tönkretette és amikor elbetegesedett, ki is dobta; Jacques de Saint-Rémy a párisi Hotel Dieu-kórházban fejezte be nyomorúságos életét. Az asszony egy katonával állott össze, a kis Jeanne (1756-ban született) sorsa most fordult igazán keserűre, koldulnia kellett és anyja és mostohaapja rajta töltötte ki minden dühét, amely az elviselhetetlen élet ellen irányult.

Ekkor történt, hogy a Marquise de Boulainvilliers 1763-ban magához vette Jeannet és kis húgát, aki nemsokára himlőben meghalt. Jeanne 14 éves koráig egy leánynevelőintézetben nőtt fel, azután pedig pártfogónője elhelyezte egy párisi szabónő üzletében. A rokokó századában a párisi szabó üzlete már épp olyan európai nevezetességű hely, mint napjainkban, sőt talán még inkább az. Páris egyik legszembetűnőbb vonása a sok szabászműhely és divatárukereskedés volt. Louis-Sébastien Mercier, akire még sokszor hivatkozunk, 1781-ben nagyszerű Tableau de Paris-jában irodalmi leltárat vesz fel az akkori Párisról, megalapítva a városleírás kitűnő és csak mostanában kiviruló műfaját; könyvében hosszú fejezetet szentel a varrólányoknak. "A boltban ülnek, sorban egymás mellett, láthatja őket az ablaküvegen át. Pomponokat varrnak fel, cicomákat, gáláns diadaljelvényeket, amelyeket a divat szül és változtat. Szabadon nézheti őket és ők is szabadon nézhetik Önt." "Ezek a pulthoz láncolt leányok, tű a kezükben, szünet nélkül az utcára vetik tekintetüket. Figyelmüket nem kerüli el egy járókelő sem. Az utcához legközelebbi helyért nagy harc folyik, mert a férfiak arravonuló brigádjai mindíg odavetnek egy-egy hódoló pillantást." "A leány örül a neki szegzett pillantásoknak és azt képzeli, ezek a férfiak mind szerelmesek belé. A járókelők nagy száma csak változatossá teszi és megnöveli gyönyörűségét és kíváncsiságát. Így lesz elviselhetővé ez a helyhezkötött mesterség, egyesítve a látás és láttatás örömeit. De el kellene rendelni, hogy mindig a legcsinosabb üljön legelől." "A leányok közül sokan reggel elmennek az úrhölgyek toalettjéhez, kosarukban pomponokkal. Fel kell díszíteniük vetélytársnőiknek, a szépasszonyoknak homlokát; el kell hallgattatniuk magukban nemük titkos féltékenységét és foglalkozásszerűen szépíteniük kell azokat, akik lenézően bánnak velük. Néha a kislány olyan csinos, hogy jelentéktelen lesz mellette a gazdag hölgy gőgös homloka. A hölgy udvarlója hirtelen hűtelen lesz, a tükör sarkában nem les mást, mint a kicsike friss száját és bíbor orcáját, pedig annak nincsenek sem lakájai, sem ősei." "Nem egy leány a boltból egy ugrással egy angol hintóban terem. Azelőtt boltilány volt; egy hónap mulva már vásárolni jön oda, magasan hordja a fejét, arca diadalmas és régi főnöknője és kedves társnői megkékülnek az irígységtől." "Vannak egyes üzletek, ahol szigorú a hang és a lányok mind tisztességesek. De maga a tulajdonosnő csodálkozik ezen legjobban és mindenkinek elmeséli, mint valami világcsodát. Mintha fogadást kötött volna, hogy végül is azt mondhassa: Van Párisban egy divatáruüzlet, ahol minden leány szűz és ez az én erényemnek és éberségemnek köszönhető." Egyszóval feltételezhetjük, hogy Jeanne a divatáruüzletben sokkal többet tanult, mint a leánynevelőintézetben, ahol 14 éves koráig tartózkodott.

Sokat tanult, de nem boldog. Általában olyan természet, hogy sohasem elégedett, égető, maró nyugtalanság él benne, sehol sem találja a helyét. Valószínűleg mindenképen elégedetlen lenne, az a fajta - de mekkorára fokozza ezt az alkati elégedetlenséget a királyi származás tudata! A Marquise néha magához veszi, hogy megvigasztalja, de Jeanne az úriháznál úgy érzi, cselédsorba került és csak növekszik gyötrő megalázottsága. Addig hízeleg pártfogónőjének, amíg az hivatalosan meg nem erősítteti Jeanne Valois-származását és 1776-ban a királytól évi 800 font kegydíjat eszközöl ki számára. Magához veszi Jeanne életbenmaradt húgát, Marie-Annet is és mindkettőjüket elhelyezi a longchampsi kolostorban, ahová csak előkelő leányokat fogadnak be növendékül.

Jeanne 21 éves és nyugtalansága egyre nő. Akármi is történik, gyermekkorát semmi sem fogja többé kiirtani belőle: mindig is az marad, aki a Valois-ősökre hivatkozva koldult az országút porában, a déclassée, az osztályából kiesett, aki az egész társadalom ellensége. "A természettől legyőzhetetlen gőgöt kaptam osztályrészül és Mme de Boulainvilliers jósága csak még ingerlékenyebbé tett", írja ő maga. "Ó jaj, miért is sarjadtam a Valois-k véréből? Fatális név, te nyitottad meg lelkemet a vad büszkeség előtt! Miattad hullnak könnyeim, miattad vagyok oly boldogtalan." Ehhez a típushoz hozzátartozik bizonyos szuggesztív ékesszólás is; különösen olyankor, amikor szenvedéseit kell előadnia.

Jeanne nem sokáig marad a kolostorban. Semmiféle hivatást nem érez arra, hogy apáca legyen és egy szép nap húgával együtt megszökik. Bar-sur-Aube-ban híre jár, hogy két hercegnő szállt meg a város legutolsó fogadójában; azzal a céllal jöttek, hogy visszaszerezzék ősi földjüket. A bari társaság középpontja, Surmont törvényszéki elnök felesége kötelességének tartja, hogy házába fogadja a bajban lévő két ifjú hölgyet, akit talán titokzatos ellenségek üldöznek. Minthogy a hölgyek ruhatára igen szűkös, mindjárt kölcsönad nekik egy-egy ruhát, a jelenlevő fiatalság nagy szórakozására, mivelhogy az Elnökné Asszony rendkívül terjedelmes. De másnapra a két hölgy úgy átalakította a ruhát, hogy tökéletesen állt rajtuk. Az Elnökné Asszony kissé csodálkozott, de azután lassankint megszokta, hogy Jeanne az úr a háznál. A két leány egy hétre jött és egy évig maradt - ez az év, mondta később az Elnökné Asszony, életének legkeservesebb esztendeje volt.

Itt ismerkedett meg Jeanne Marc-Antoine-Nicolas de la Motte-tal. La Motte fiatal nemes ember volt, tiszt a szomszédos Lunévilleben állomásozó zsandárezredben, ahol apja, a Szent Lajos-rend lovagja is szolgált. Az úri társaság Barban is műkedvelő színielőadásokkal szórakozott, mint akkoriban mindenhol szerte az egész világon. La Motte nagy színészi tehetségnek számított és Jeanne minden bizonnyal csakugyan az volt; sokat szerepeltek együtt. "És addig-addig szavalgatták", mondja Funck-Brentano öreguras kedélyességgel, "amíg sürgősen össze nem kellett házasodniuk". 1780 június 6-án keltek egybe. Az Elnökné Asszony ebből az alkalomból végre kidobta Jeannet és az ifjú házasok némi bolyongás után Lunévillebe költöztek. Ikreik születtek, de mindjárt meg is haltak és Jeanne egy időre, úgy látszik takarékosságból, megint kolostorba vonult. Egyébként adósságokból és La Motte gyanús üzleteiből éltek. La Motte ekkor vette fel a grófi címet is.

La Motteról nincs semmi különös mondanivalónk, nem szükséges részletesen bemutatni. Olyan jómodorú és rendkívül undorító, szemtelen és gyáva francia strici volt, amilyent mindenki százával ismer, aki járt Franciaországban. Ez a típus a gallok földjén úgy látszik örök. Útálta a munkát, szerette a nőket, nagyon csúnya volt, de olyan szépnek tartotta magát, hogy időnkint a nők is elhitték neki. 1781 szeptemberében az ifjú házasok megtudták, hogy Jeanne pártfogónője, a Marquise de Boulainvilliers, a saverne-i kastélyban van, mint Rohan bíbornok vendége. Jeanneban megszólal az a titokzatos hang, amely a tehetségeket vezérli - összecsomagolnak és elmennek Saverneba. Jeanne ekkor 25 éves. Haja hullámos és gesztenyebarna, szeme kék és kifejezésteljes, szája kissé nagy, de szintén kifejezésteljes, mosolya elbájoló, "szívhez szóló", írja Beugnot, aki tapasztalatból beszél. Mellét a kortársak kissé fejletlennek találják. Legfőbb vonzóereje, úgy látszik, a hangja, a beszéde. "A természet megadta neki a rábeszélés veszedelmes adományát", írja a Nyaklánc-per egyik szereplője, majd hozzáteszi: "Ami az erkölcs és az állam törvényeit illeti, Mme de la Motte, minden rossz szándék nélkül és végtelen természetességgel, de egyáltalán nem is gyanította a létezésüket".

-  folytatjuk  -