Előszó

Az idők az irodalmárt is arra tanítják, hogy szokott tárgyát félretéve, a Történelem felé tekintsen és tőle várjon ihletést új munkájához.

A középkor és az újkor története a nemzetek története; és elsősorban a nemzetek saját fiainak dolga, hogy megírják hazájuk történetét. De van e történelemnek két korszaka, amely oly egyetemes nagyságú és kihatású, hogy az egész fehér emberiség közös multjának tekinthető: az olasz renaissance és a francia forradalom. Napjaink légkörével a francia földrengés ideje inkább összhangban van, mint a firenzei kozmikus tavasz; és az a társadalmi osztály, amelyhez tartozom, a polgárság, a francia forradalommal kezdi el életét a sorscsillagok alatt - nem vagyok tehát teljesen illetéktelen kívülálló én sem, ha róla kívánok írni.

A tárgy szinte kényszerült rám és hosszú évek félig-meddig öntudatlan előkészületei vezettek feléje. Nehezebb volt a forma, a műfaj kérdése. Írhattam volna történelmi tanulmányt, monográfiát. A tárgy roppant nagy és meglehetősen feldolgozott volta következtében természetesen csak valami részletkérdésről írhattam volna; de a legkisebb részletkérdés feltárása is olyan stúdiumot igényel, amelyet csak ifjúságom kedves otthonában, a nagy párisi könyvtárakban végezhettem volna el - s ezek most előttem bizonytalan ideig zárva maradnak.

Írhattam volna regényt; és bevallom, ez a terv nagyon sokáig kísértett bennem. De a történelmi regény műfajához éppúgy nincs bátorságom, mint ahogy nem mernék regényt írni, amely olyan országban játszódik, ahol sosem jártam. Valami tisztességes félelem visszatart attól, hogy egykor valóban élt személyek szájába olyan szavakat adjak, amelyeket sosem mondtak el, szívébe érzéseket, amelyekről nem tudom ellenőrizni, vajjon nem csak a saját érzéseim-e, utakat tétessek meg velük, amerre sosem jártak.

Így jutottam el egy műfajhoz, amelynek egyelőre nem tudok nevet adni. "Igaz történetnek" neveztem el, mert elmondom minden regényszerű díszítgetés és hozzátoldás nélkül XVI. Lajos korának egy nevezetes eseményét, amelynek a történettudomány úgyszólván minden részletét felderítette. Az esemény maga is már olyan természetű, hogy mintegy az egész kor jelképének lehet tekinteni, mert, mint az eszményi dráma, magába sűríti mindazt, ami az ezerarcú eseménytömegben a legjellemzőbb és a leglényegesebb. De azonkívül kilátópontnak is használhatom, ahonnan perspektíva nyílik a korszak minden irányába; úgy tekinthettem, mint egy szökőkutat a versaillesi parkban, ahonnan csillagalakban fasorok indulnak mindenfelé és igyekeztem ezeket a fasorokat is bejárni.

A nyersanyagot, a Nyakláncper történetét, úgyszólván készen kaptam Frantz Funck-Brentano "L'affaire du collier" című kitűnő könyvében, amely teljes, óriási kiterjedésű dokumentum-kincs alapján íródott. Célom nem az, hogy új képet adjak a Nyakláncperről - hiszen ez a kérdés Funck-Brentano könyvével lezártnak tekinthető -, hanem, amint mondtam, kilátópontnak tekintettem csak, ahonnan a közeledő forradalom felé lehet tájékozódni. Éppen ezért nem is ragaszkodtam szigorúan a Nyaklánchoz; igyekeztem minél több "jellegzetes apró tényt" beleszőni elbeszélésembe, követve az utólérhetetlen nagy mestert, akihez szellemtörténeti ifjúkorunk után meglett fővel mindnyájan visszatérünk, Hippolyte Tainet. És a tényeket megmagyaráztam, amennyire szükségesnek látszott és amennyire tudtam; tettem ezt abban a szerénységre intő tudatban, hogy a történelem végeredményben megmagyarázhatatlan.

-  folytatjuk  -