A visszatért szerelmes mohó szemével néztem Párizst, egy őszi délutánon. Sütött a nap és nagyon kék volt az ég és én állottam sokáig a Notre Dame előtt. Előbb csak az architektúrát bámultam, a hajló és egymásba futó ívek csúcsait, hogy mint emelkednek fel a két csipkés, négyszegletes toronyhoz, majd a főkapu oszlopait s íveinek gótikus vonalait láttam meg, aztán a karia-tideket és a sok, sok apró szobrot A kövérkés, szinte pufók angyalfejeket, a nyugodt, gömbölyű rajzú, áhítatos primitiv szenteket, amint frissen, tömören, egészségtől duzzadva domborodtak ki az élbe futó hatalmas ívek alól. Az utolsó vacsora apostolai és szent Veronika imádságos, bús arcának meggyőző primitiv vonalaiból jött talán a legnagyobb melegség, a legnagyobb szeretet felém: a hívő művész megérzései. Egyszerű, természetes emberek az apostolok, ilyen emberek élhettek akkor, amikor ezeket mintázták; de szent Veronikának meglehet csak a művész magas vágya adott életet, ilyennek álmodhatta ő a nagy asszonyt, a szent asszonyt, aki verejtékes homlokot töröl és nagyon tud szeretni. A por finom patinával vonta be szent Veronikát s mind az apostolokat, a nap árnyat és fényt adott minden reliefjüknek. Megéreztem az eleven élet lüktetését a hideg kőben és Maillol művészete jutott eszembe. Ilyen egyszerű, ilyen egységes, ilyen primitív ő is, ez az első igazán modern, intim francia szobrász, ez a klasszikus Maillol, aki szintén a tökéletes egyszerűségre, a tökéletes szépségre törekszik, mint a XIII. századbeli keresztények, így szól ő is hozzánk, ilyen nyugodtan, komolyan mély áhítattal, erős hittel és szobraiban is azért van annyi primitív ártatlanság, mert igazán hiszi is, amit mond, bár nem keresztény hívő ő már a XIII-ik századtól a XX-ikig sok minden megváltozott - nagy áhítata is csak az ő művészi hitvallásáé.

A nagy, a végtelen, a megmérhetetlen intimitás éppen a Maillol művészetének a főtengelye, az az intimitás, az az élethez való áhítatos közeledés, ahol tulajdonkép igazában a művészet kezdődik. Ezért új s más szobrászokhoz nem hasonló nagy művész ez a Maillol, mert ő bevitte és megkedveltette velünk a szobrászatban is, ami ez ideig ott ismeretlen volt: az intimitást, írók, festők, poéták közt vannak sokan, akik nekünk az ilyen megérzéseket adják. Nem is különös, feltűnő és szokatlan dolog ez az irodalomban és a festészetben, de új és láthatatlan dolog volt eddig a mi korunkban faragott szobrok közt. Charles Louis Philipp például, így rajzolja meg nekünk egyik regényében a "Bubu de Mantparnasse"-ban közvetlen egyszerűséggel a szerencsétlen párisi élet apasait s a kis Berthet, a szegény szerencsétlen gyerekleányt. Vagy Mallarmé idegesen, raffináltan nyugtalanítva mily bensőséges szenzációkat kelt bennünk intimitásával e "Frisson d'Hi-ver"-ben: "Cette pendule de Saxe, qui retard et sonne treise heures parmis ses fleurs et ses dieux, á qui a-t-elle été ? Penses qu'elle est venue de Saxe par les longues diligence autrefois". Vagy a Francis Jammes verse a "La salle á manger", hol hangtalanul, ritmikusan beszélnek a bútorok, az öreg kakukos óra, az öreg buffet, a vén szekrény : "une armoire á peine luissante qui a entendu les voix de mes grand'tantes, qui a entendu la voix de mon grand pere, qui a entendu la voix de mon pere". És Vuillard, ha megfest nekünk egy pár homályos szobasarkot, egy pár ócska könyvet, szőnyegeket, szines párnákat és függönyöket valahol egy intim szobában. Vagy Bonnard, amint megteríti nekünk a francia család egyszerű piroskockás asztalát, megérezteti velünk a békés, csendes polgári otthont. Vagy klasszikus nyugalmával és finom gömbölyű vonalú giottós rajzával Maurice Denis, aki képeivel éppen közel áll Maillol szobraihoz, milyen intimitást áraszt közvetlen, különösen primitív ártatlanságú képeinek szelíd, mély áhítatával. Szent Ceciliáját, ha reánézek, mindég hallom orgonálni s ha Maillol mintázta volna ezt a szent Ceciliát, akkor is éppen így muzsikálná bizonyosan a szent énekeket.

Maillol, az intim szobrász, mondanunk sem kell, hogy milyen messze áll az akadémikusoktól és milyen független minden más mai szobrásztól és ami pedig nagy szó éppen magától Rodintől is, akinek az antitézise. Rodinnél minden test mozgása fokozott, az utolsó húrig feszített, erősen, szenvedélyesen lüktető élet: supréme elán. Megdagadt, óriási áradásos folyam, mely mellett Maillol művészete csendes, tiszta, nagy álló víz, mely csupa egyszerű intim életet tükröz vissza. Szinte mérnök mondani, hogy a csend, a mozdulatlanság dinamikája. Nem keresi Maillol azt, hogy egy-egy lendületes vonallal valami mozgás ékcsszólását fejezze ki, vagy hogy valami előre kiszámított, megcsinált pózban folyjanak egybe a harmonikus vonalai. Minden póz, minden gesztus nélkül látja meg a modelljeit és így is mintázta meg. Embereinél nagy a csendesség, nem tombol a szenvedély, a mozgás lefokozott, mélységesen nyugalmas. Álló, ülő, fekvő, guggoló asszony-testeiben a békés, csendes, nyugvó érzéki formákat nézi és nem alkot senki olyan meggyőző egyszerűséggel, olyan intim megérzéssel, mint ő és egyedül ő, a ma plasztikusai közt. Munkája közben bizony nem vezeti kiválasztott típusának a karaktere, mert legtöbb modelljét, mely egymáshoz semmiképen se hasonlatos, ő egységesre simítja, egységesre formálja. A mi munkájában vezeti, az egyszerűen az ő rendkívüli finom művészi érzéke: a fejlett, nagyforma-ösztön. Nagyon közel érzi magát a tárgyához, közvetlen megérzéseket tolmácsol s ha megcsinál egy torzót, annak szimmetriáján és valóságos szenzuális architektúráján, a világosság hatásaival szinte összefolyva ömlik el az ő sajátos fantáziája és forró művészi hitvallása.

Hogy Maillol milyen távol áll minden mai szobrásztól, abból is megítélhetjük, mily korlátlan, mily teljes szabadságra van szüksége tárgya kigondolásában és egész munkájában. El sem tudom képzelni például hogy Maillol egy Kossuth-szobrot, egy Rákóczi-pályázatot, vagy egy Szent István szobor megrendelést miképen oldhatna meg? Mert ő szabadon, minden külső kényszer nélkül csak művészi vágyával tud teremteni, másoktól előírt, előtte idegen gondolatokba nagy áhítatát nem tudná bele vinni. Az ügyeskedéshez meg egy cseppet sem ért, szinte ügyetlen néha, mert nem képes a legcsekélyebb engedményre sem, annyira egyszerű és puritán művész ő intimitásával, amelyből nagy stílust fejlesztett magának. De Maillol ezt a nagy stílust, ezt az értékes egyszerűséget, melyet sok más művész paradokszonok és rendszerek labirintusában küzdve, fáradva kutat és hajszol, szinte minden kínlódás nélkül, önmagában találta meg. Lehet azért, mert könnyen, hamarosan és örömmel rázta le magáról az akadémia előítéleteit és zsákba varrt tanításait és szabadon, vígan ment előre a maga útján. Nemes egyszerűséggel, bizalommal keresve a klasszikus formaszépségeket, de minden teória nélkül csak biztos ösztönére hallgatva és az érzéseire, amelyek a neoklasszikusok: Cézanne és Gauguin tanításaihoz is elvitték. Itt találkozott azzal a kis csoport művészszel, akiknek a törekvése, vágya, meglátásai, megérzései rokonok az övéivel: Vuillard, Bonnard, a fiatalabb Maurice Denis és a mi magyar Rippl-Rónaink, akivel fiatal éveinek barátságában együtt indult.

A tahiti-szigeti nagy mester agyagból kigyúrt, fából kifaragott művei nem maradtak hatástalanul fejlődésére, bár ezek nélkül is oda jutott volna, ahová egyszer minden gondolkozó művész oda érkezik: a mindent összefoglaló művészethez, mert Maillollal már vele született ez az egyszerűsítés, ez a tömörítés. Lehet, valami görög ősétől örökölte ez a dél-francia művész. Talán a Földközi tenger túlsó partjáról, az ioniai szigetek felől, jött egy büszke görög fiú kelta szüzek hódítására. Mese ez, de mégis igaz lehet. Hanem azt már világosan látjuk, hogy Maillol megtalálta művészetében az iónok bölcsességét és nagy örömmel mélyed el a görög szobrászat tradícióiban. Csak fel kell tekintenünk a Louvre emeletére, a régi görög szobrok közé, ahol föld alól kiásott, patinától összemart, arasznyi bronzok tanúskodnak, hogy ezek a görög klasszikusok fejlesztették Maillol vele született szintézisét. De nemcsak ezekhez a görögökhöz, hanem minden ősrégi művészet primitivjeihez közel áll érzéseiben és felfogásában Maillol mindazokhoz, akiknek művészi elveiben főhelyen áll a szintézis, akik takarékoskodnak a kifejezés módjával és alárendelik az apró részletek szépségeit munkájuk egységes szépségének. A Musée Guimet japáni szobrai, Jáva szigetéről került fafaragványai, a vékony testű Lakmé-k és a tömzsi Buddhaszobrok, mind mesterei lehettek Maillolnak, mert ezek arra taníthatták, hogy a nagy mindent átölelő szintézisben kezdődik és ott végződik a művészet, ez adja meg az egyensúlyt a természet és a stílus, a kifejezés és a harmónia közt, ezt stilizálja és éppen megteremti a szépet. Pályája végefelé ide érkezik el minden nagy művész, hogy olyan nagyon messze ne menjünk, ide ahová Maillol fiatalon, nagyon korán, művészete kezdetén érkezett el, ide jött meg öregségére például Degas is és ide közeledik napról-napra Renoir.

Amilyen őszinte és egyszerű Maillol a művészetében, olyan az életében is: patriarkális, csaknem biblikus. Nyáron Marly-le-roi dombjának a legtetején lakik. Ott, ahol hajdan nagy királyi vadászatok kürtjeitől csengtek visszhangozva az erdők, le egészen a Szajnáig. Párizstól, az azóta igen megnőtt Párizstól éppen csak olyan távolságra van, hogy műtermébe és árnyas kertjébe, hol szobrai a napra kikandikálnak, az égre az érett gyümölcstől színes lombok közül, nem hallatszik el a boulevardok bolondul lármás tülkölése, a világvárosi élet nagy hajszája. Ezektől, lelkében, mérhetlenül távol él Maillol önmagában és művészetének, elmélyedve a nagy csöndességben. Onnan semmiféle kitüntetések, vagy "grand prix"-ek nem tudnák elcsalogatni a nagy giccselők táborába. Azok közé a szobrászok közé, akik folyton alkudoznak önmagukkal, engedélyeket téve akár minden hiábavalóságért és akiknek főcél a hatáskeresés. Ezektől Maillol olyan távol él, mint mindenféle hiúságtól.

Mikor egyszer a nyáron nála jártam, egy karcsú testű fiút mintázott és láthattam, hogy megszokott, hajszálig ismert modelljei után csinált magának olyan méreteket, amiket szeret és szabott magának olyan törvényeket, amelyek az ő egyéniségére illenek. Például, amint éppen Maurice Denis írja róla: "Que les jambes soient comme des colonnes" és "Pour arriver á la belle Forme il faut modeler rond et sans détails Interieurs". Mert "la belle Forme ce sont des plans droits avec des rondeurs". Erre a kérdésre : Pourquoi ne fait-on pas du grand caractére? Ez a felelete: Parce qu'au lieu d'une grandé Forme on en fait trois petites. Benne van Maillolnak egész művészete e maga szabta törvényeiben és ezekkel akár akadémikus is lehetne, ha minden művén nem látnánk meg a természettől kapott olyan erős emócióit, amelyek csaknem gyermekké teszik ezt a szenzibilis lelkű művészt, aki nagy gyöngédséggel keresi, figyeli a szépet és megtalálja mindenütt mindenben.

A nagyközönség Maillolt csak mostanában kezdi ismerni és megszeretni, a szalonokból, ahol nem éppen sűrűn mutatkozik vagy ha a boulevard des Italiens lármás tolongásából betér a csendes rue Lafitteba a képkereskedő Vollard kirakatából marasztják apró bronz szobrai, amelyek mind kövérkések, fiatalok, üdék, frissek akár az erdei patak partján nőtt szamóca. Közvetlenségükért megnézik még azok is, a kik dolgaik után sietve, nem sokat törődnek a magasabb művészettel és akiknek a szobor és a kép vagy a díszbe kötött könyvek, nem mások, mint lakásukat csinosító bútordarabok. Ám meglehet a Maillol intimitása közelebb hozza őket, ha csak egy lépéssel is: a tiszta művészethez, a hazug képek, a hazug szobrok és a hazug könyvektől.