Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén

Az ablakok: minthogyha szomoru ujjak vernék,

Valami züllött lélek kerűli síri vermét,

Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?

Eső zuhog az éjben. Ó, fekete eső...

Nedves lesz és nehéz s fáradt szagú a lomb,

Ködzsákokat emel a görbehátu domb,

S az aranyruhás reggel többé tán sohse jő...

Tán túl, Braziliában, Amazon-menti fák

Dús ágán fennakadt nagy haja, ott remeg

A szőke kincs, amelynek illatos és meleg

Özönjén megbújt arcom, és nem fájt a világ...

Gyertyát gyujtok, s a fény oly keserű és tompa,

És mindent vastagon bánatszinűre lakkoz,

Árnyékok ferde népe hátrál a zord falakhoz,

S a szív falán a bánat, mint nyirkos, sűrü gomba...

Be árva most a lélek: el innen! menekül,

Ázik s fázik szegény, ó, hova lett fölénye?

Csatangol a sötétben, Isten bús, kósza lénye,

És didereg az utcán, kócos, kivert ebül...

Igen, akár egy eb, melynek szeme borongó

Szelídség s tiszta hűség bársonyló tükre volt,

S a Gazda keze hozzá simogatón hajolt,

De eltévedt szegény, s most már komor bolyongó...

Egy ima volna jó most, a végtelen alázat

Ájult odaadása, halk, szaggatott beszéd...

Ó, lábaihoz bújna, és megnyalná kezét

Urának a szegény eb, de hol leli a házat?

Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén

Az ablakok: minthogyha szomorú ujjak vernék,

Valami züllött lélek kerűli síri vermét,

Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?...