(...)

"Az Ige a testből kilépett,

sebünk elidegenítve mások zsebévé mélyedt,

most aztán előre, ha kell, önámítón is,

a hátra már végzetes, abszurd finis,

a fölfele is csak úgy, ha bitón?

S ha valaki fényességesen, méltón

mégis, csak azért is fölér,

mennylépő lábát lerángatni van kötél?

 

Hol az önérzet?

Régi torlaszokon, hej, de kivérzett;

betonszarkofágba aszalt a jövő,

és nincsen felszedni már utcakő?

Amelyről fölmagaslik egy-egy szabadság-suhanc,

lélekzetneszük, mint mikor Te, angyal, a csöndön átsuhansz;

romolhatatlanok, testük gondolatokból s balzsamos illatokból épitett,

roncsolhatatlan szépség, múlhatatlanabb, mint szent Bernadett,

úgy terebélyülnek ki a sivár időből, mint az akácok,

a Pesti Srácok,

és hogy voltak, mindent megtelít, szétfeszít,

de nem úgy, miként az üresség a lék széleit!

 

Ma is néhány büszke gerinc, kit törés-zúzás bénává le nem ront,

azzal lázad, hogy egészséges magot ont,

a zászlók petyhüdten darvadoznak, a glóriás lyukon át

hiába süvít, ritkán érezzük a megtisztulás huzatát,

magyarok, országon innen és túl lakók,

már a temetők sem hadrafoghatók?

Még a halottak napi sírok is elföldelhetetlen, kitüremkedő bünök,

téli túlélésre vágyó, lánghegyű, gyertyatüskés sünök,

mert belül is eltemettétek

sorsát, játszótéri sírját a szabadság megannyi gyermekének,

már nem számít, hova úsztak a kis kopjafák,

pedig egyszer a lelkiismerethiányt is karóba húzhatják,

világra sem jöhetnek az új hősök, egy országmegtartó béke nagyjai,

foganásuk helyén jelszó eredt meg: zabálj, fogyasztani;

hiába szerelem, ima, hit, mely erősebb volt, mint akár

tíz orosz tankhadosztály;

a barikád, a Magyar Golgota fia

legyőzött téged, Krasznaja Armija.

Ó, hogyan égtek azok a harckocsironcsok, de fáj máig,

hogy a zsíros arcú pecsenyesütők képe minduntalan felviláglik.

 

Vajon miért engeded,

elvegyék, meghamisítsák egyetlen megtartó ünneped,

miért, hogy végre kiszabadulva,

vágtákra széles mezők helyett folyvást rabomobilba,

miért, hogy nem pengethetsz napsugarak felhúrozta gitárt,

kezed mindig ökölben, karod sosem ölelésre kitárt,

miért, hogy léted nem bevallható szent kaland, de börtönhipis,

örök motozás; mi kell, ne csak ébredj, hidd is,

maradt erő, majd mozdulnak nemzedékek,

termékenyítő elszántsággal, mint a szántóföldi munkagépek,

kétségeden emeljen felül a kondulásig megérlelt,

a legcsekélyebb, mégis tán a legnagyobb történelmi elégtételt,

Nándorfehérvár óta messzehangzó,

vérünkkel felhizlalt, déli harangszó."

 

 

Döbrentei Kornél : Tartsd meg a sziklát!

A Pesti Srácok emlékére

- részlet -