Szimpóziummal ünnepelték a 120 éves Műcsarnokot szerdán: művészettörténészek és társintézmények vezetői beszélgettek az intézmény múltjáról és a szakma jövőjéről a 120 évvel ezelőtti megnyitó évfordulóján a fővárosi kiállítóhelyen. Az 1896. május 4-én megnyílt Műcsarnok kiállításai a jubileum alkalmából 120 forintos áron voltak látogathatók, és ezen a napon indult el az az eseménysorozat is, amely a Műcsarnok első aranykora című, novemberben nyíló tárlattal ér majd véget.
Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója köszöntőjében hangsúlyozta: a Schikedanz Albert által tervezett épület 120 éve teljesíti küldetését és mutatja be a magyar képzőművészet, valamint a társművészetek teljesítményeit. Sármány-Parsons Ilona művészettörténész az intézmény múltjára visszatekintve felidézte, hogy a képzőművészet csupán a 19. században kezdett fontosabb szerepet betölteni Magyarországon. A magyar kultúra hagyományosan a nyelvre épült, a képzőművészettel csak egy vékony réteg érintkezett, a tömegek inkább csak a templomokban, de mindenki egyetértett abban, hogy a magyar képzőművészeti életet fejleszteni kell.
Az első Műcsarnok, a mai Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) épülete 1877-ben nyílt meg, majd a mai Olof Palme ház adott otthont az intézménynek, végül a millenniumi Ezredévi kiállításra építették fel a Hősök terén a mai Műcsarnokot. Addigra már számos magyar képzőművész tanult Münchenben, Párizsban, sokkal nehezebb volt azonban a közönség megteremtése: még a millennium idején is csak egy szűk réteg vásárolta a már több száz fősre rúgó művészgárda munkáit - mondta el Sármány-Parsons Ilona.
Sisa József, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója hozzátette: a Műcsarnok épülete valójában az Ezredévi kiállítás egyik pavilonja volt, de állandó épületnek szánták, ami jelezte, hogy a kortárs művészetet mekkora értéknek tartották. Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója azt emelte ki, hogy ennek ellenére sok tehetséges, elsősorban vidéken alkotó festő és szobrász nem tudott érvényesülni ebben a korban.
Barki Gergely művészettörténész szerint a Műcsarnok mindig a hivatalos kultúrpolitika szimbolikus helyszíne volt, amely 1907-ig, a Nemzeti Szalon megnyitásáig szinte monopolhelyzetet élvezett, ekkortól azonban a modern irányzatok gyakran harcban álltak vele. Beszámolója szerint a két világháború között már számos magángaléria működött, újabb művésztársaságok alakultak, amelyek közül már nem mindegyik állított ki a Műcsarnokban. Inkei Péter, a Budapesti Obszervatórium igazgatója emlékeztetett arra, hogy a Műcsarnok sokáig nemcsak művészeti intézményként töltött be jelentős szerepet, hanem a műtárgypiacon is, ezért is volt fontos, ki kapott kiállítási lehetőséget.
Katarzyna Sitko, a Budapesti Lengyel Intézet igazgatója külföldi párhuzamokat felmutatva elmondta, hogy a Műcsarnokot leginkább az 1860-ban létrejött Zachetához, a kortárs művészet legfontosabb lengyelországi bemutatóhelyéhez lehetne hasonlítani. Sturcz János művészettörténész, az MKE tanszékvezető egyetemi tanára az intézmény jövőjéről szólva kiemelte, hogy az utóbbi öt évben "kataklizmaszerű változások" zajlottak a magyar művészeti életben. Egy vizuálisan kevésbé képzett társadalomban különösen fontos lenne, hogy a nemzetközi szcéna sztárjai megjelenhessenek, erre kellene komoly forrásokat biztosítani - vélekedett a szakember, hozzátéve: életmű-kiállításokat nem rendezne a Műcsarnokban, mert azok "hihetetlen ellentételeket" szülnek. Legitim törekvés, hogy ne csak kurátori, hanem szalon rendszerű kiállítások is nyílnak a Műcsarnokban. Az intézmény számára a közeljövő kihívása lesz a Városligetben felépülő múzeumi negyed - jegyezte meg Sturcz János, aki szerint a magyar múzeumok jövőjét elsősorban a magyar oktatás jövője szabja meg.
(MTI)