- Tehát ne felejtse el, - szólt ismét, - hogy Nápoly mellett van az úgynevezett kutyabarlang... - megint az órára nézett... - ahol úgy látszik, hogy a föld az éggel érintkezik!...

A szegény kis teremtés nagyon föl volt indulva, le s föl járkált a szobában és nagyon gyakran az órára nézett. Még körülbelül egy félóráig kellett tanulnunk.

- És most vegyük elő a számtant, - szólt nagyot sóhajtva s reszkettek a kezei, amint a könyvben lapozgatott. - Nézze csak ezt a 325. számú feladatot, - csinálja meg, amíg én... amíg én mindjárt bejövök.

Kiment. Hallottam, mint rohan le a lépcsőn, s amint az ablakon kitekintettem: egy pillanatra megláttam kék ruháját a kertajtóban. Feltűnt, hogy milyen izgatott és mennyire ki van pirulva s kíváncsi voltam, hogy vajon mi lehet ennek az oka? Hova futott és miért? Mivel már rendkívül kifejlett fiú voltam, csakhamar kitaláltam: föl akarta használni szüleimnek a távollétét s leszaladt a kertbe, hogy kedve szerint lakmározzék a földieperből és a cseresznyéből. Elhatároztam, hogy a példáját én is követem; félrelöktem a számtant és én is a kertbe futottam.

A cseresznyefákhoz mentem, de Szinocska már nem volt ott. Tovább megyek a földieper felé, - ott sincs, még tovább a ribizli felé, - ott sincs; a kertész háza mellett halad a Szinocska, keresztül a zöldséges kerten, le egészen a tóig; nagyon sápadt s minden zajra összerezzen. Utána lopódzom és mit látok, uraim! A tó partján, két öreg fűzfa között ott áll a bátyám, Szasa, de arcán éppen nem látszik, hogy a foga fáj. Örömtől ragyogó arccal várja Szinocskát. És Szinocska oly félénken megy feléje, mintha az úgynevezett kutyabarlangba űznék, ahol nitrogént kell belehelnie - nehezen lélegzik, a járása lassú s a feje le van hajtva... Meg lehet rajta látni, hogy életében most megy legelőször randevúra... Odaér a bátyám elé... Egy ideig némán bámulnak egymásra, mintha nem akarnának hinni a szemeiknek. De úgy látszik, hogy Szinocskát valami láthatatlan erő kényszeríti, kinyújtja a karjait, Szasa vállaira teszi s aztán a fejét a Szasa mellényére hajtja. Szasa mosolyog, halkan beszél valamit, s a nagyon szerelmes emberek szokásos ügyetlenségével a fejét öleli meg a leánynak! És milyen pompás idő volt, uraim! A tó zöld vizében visszatükröződött a domb, amely mögött a nap éppen most áldozott le, a két vén fűzfa, s Szinocska és Szasa! S mélységes csönd. A tó partján, a sás fölött egész sereg aranyszárnyú szitakötő röpködött s a kerítésen tul éppen most tért haza a birkanyáj. Egy szóval: festeni való kép tárult elém.

De én nekem az egész dologból csak az tűnt föl, hogy Szasa megcsókolta Szinocskát. Ez illetlenség volt. Ha ezt a mama megtudja: kikapnak mind a ketten. Hirtelen nagyon kellemetlenül éreztem magam s visszamentem a gyerekszobába, ahelyett, hogy a randevú végét megvártam volna. Mivel nagyon ravasz fiú voltam, megint elővettem a számtant s fölé hajolva gondolkoztam s az arcomon bizonyosan diadalmas mosoly látszott. Egyrészt nagyon kellemes dolog volt, hogy másoknak a titkát megtudtam, másrészt pedig nagyon fokozta büszkeségemet az a tudat, hogy még olyan tekintélyekre is, mint Szasa és Szinocska, rábizonyíthatom, hogy nem tudják a társadalmi illemszabályokat. Most már mind a ketten hatalmamba voltak s a nyugalmuk csupán az én nagylelkűségemtől függött. Na, majd megmutatom én nekik!