A vadásztársaság egy parasztházban friss szénán töltötte az éjszakát. A hold bevilágitott az ablakon s az utcáról siralmas harmonikaszó hallatszott; a friss szénából édes, idegizgató illat áradt ki. A vadászok kutyákról és nőkről, szalonkákról és az első szerelemről beszélgettek. Mikor az urak már minden ismerős hölgyet megszóltak és vagy száz adomát elmondtak, közülük a legkövérebbik, aki a sötétben szénaboglyához hasonlított, nagyot ásított és így szólt:

- Na, ez még nem nagy dolog, ha valakit szeretnek. Hiszen a hölgyek csak azért vannak, hogy közülünk valakit szeressenek. De uraim, önök közül gyűlöltek-e valakit? Érezte-e már önök közül valaki a gyűlölet kéjét? Mi?

A kérdésre nem kapott feleletet.

- Senki sem érezte önök közül uraim? - kérdezte megint a kövér úr mély, recsegő hangon. - Na hát engem gyűlölt egyszer egy csinos fiatal leány s magamon tanulmányozhattam az első gyűlölet tüneteit. Az első gyűlöletről beszélek uraim, amely éppen ellentéte az első szerelemnek. Különben az, amit most el akarok beszélni, akkor történt, amikor még fogalmam se volt gyűlöletről és szerelemről. Akkor talán nyolc éves voltam; de az nem baj, mert itt, uraim, nem én játszottam a főszerepet, hanem ő. Nos, tehát hallgassanak ide. Egy szép nyári estén, naplemente előtt a nevelőnőmmel, Szinocskával, aki nagyon kedves, költői lelkű teremtés volt s aki egyenesen a nevelőintézetből került hozzánk, a gyerekszobában ültünk és tanultunk. Szinocska szórakozottan kinézett az ablakon s így szólt:

- Tehát oxigént lélegzünk be. Most mondja meg nekem, Petya, mit lehelünk ki?

- Nitrogént - válaszoltam, hasonlóképpen kibámulva az ablakon.

- Helyes - szólt Szinocska. - A növények éppen megfordítva lélegzenek: nitrogént szívnak be s oxigént lehelnek ki. Sok nitrogén van a Selters-vizben és széngázban... A nitrogen nagyon ártalmas gáz. Nápoly közelében van egy barlang, az úgynevezett kutyabarlang, amely telve van nitrogénnel; ha egy kutyát ide bekergetnek: megfullad és elpusztul.

Erről a Nápoly közelében levő szerencsétlen kutyabarlangról a kémia tanítása közben egyetlenegy nevelőnő sem felejtkezik meg. Szinocska mindig nagy lelkesedéssel beszélt a természettudományok hasznáról, de a kémiából aligha tudott egyebet e barlangnál.

No és most ismételtette velem, amit elmondott. Megtettem. Aztán azt kérdezte tőlem, hogy mi a horizont? Megfeleltem erre is. És míg a horizont és a kutyabarlang körül jártunk, odabenn az udvaron az atyám vadászatra készülődött. A kutyák ugattak, a lovak türelmetlenül toporzékoltak s játszottak a kocsissal, a cselédek pedig telerakták a tarantászt mindenféle dologgal. A tarantász mellett állott a fogatunk is, amelybe az anyám ült a nővéremmel együtt, - ők Ivaniczkiékhoz készültek névnapot ünnepelni. Otthon csak mi maradtunk: én, Szinocska meg a bátyám, aki már nagy diák volt, de most a foga fájt neki. Elképzelhetik, mily szomoru voltam, hogy otthon kellett maradnom.

- Tehát mit lélegzünk be? - kérdezte Szinocska s továbbra is kibámult az ablakon.

- Oxigént...

- Igen, és horizontnak azt a helyet nevezzük, ahol úgy látszik, mintha a föld és az ég érintkeznék egymással...

A tarantász elindult az udvarról s nyomban utána a fogat is... Láttam, hogy Szinocska egy papírdarabot vesz ki a zsebéből, összehajtogatja, a halántékához nyomja, nagyon elpirul és az órára néz.

-  folytatjuk  -