Tavaszi délután.
Anyánk fiatal barátnője, egy drága asszony látogat nálunk. Elefántcsontszín könnyű ruhában, virággal, illatosan. Hallgatom a kedves hangját, nézem a kedves, formás alakját, a száját, a barna-bársony édes szemeit. Ott ülök egy helyben, nem tudom, miért, nem is gondolok rá, hogy kimenjek. Rólam beszélnek, rám néznek, mosolyognak. Zongorához kell ülnöm. Az édes asszony mellém áll, tapsol és megsimogat. Ó, de miért nem ölel meg, miért nem szorít magához, a jó szagú boldogságos keblére, és miért nem csókol meg jutalmul tízszer, százszor. Hiszen megérdemelném. Hiszen minden idegem, minden részecském megfeszült, csakhogy a legszebben, a leggyönyörűbben zongorázzam el neki Schumann költeményét, azt, amelynek a címe: "Der Dichter spricht." Neki észre kellett vennie ezt. Hiába, elmegy, és nem csókolhatom meg, csak a kezét.
Húsvétkor elmentem hozzájuk. Dobogott a szívem és reszkettem. Megöntöztem. Köszönte, megdicsérte a parfümöt, és virágot adott. Leültem. Kérdezgetett, hogy jönnek-e mások, és azt nem akartam. Búcsúztam. Kezét nyújtotta. Megdobbant a szívem. Most meg kell tennem, amin hét éjszakán töprengtem. És hirtelen megcsókoltam az arcát. Éreztem, hogyan sápadok el. Rám nézett. Ne tessék haragudni, mondottam, és bántam mindent. Hisz ez semmi volt. Ha átölelhettem volna és csókolhattam volna soká, nagyon soká, ameddig csak akarom - a fehér arcát, a homlokát, a szemeit, a szép széles piros virág-ajkait - ez jó lett volna. De így! Szédültem, rosszul voltam és - majd lerogytam a lehetetlenség kínzó és rémes bizonyosságától. Mosolygott, megsimogatott, és azt mondta, hogy hozzám kislányok valók, azokkal csókolózzam. Láttam, hogy hiába mondanám neki, hogy nekem csak ő kell, csak ő való énhozzám, mert csak őt szeretem, őt imádom és egész nap csak rá gondolok. Hiába lett volna és emellett ízléstelen: ilyesmit csak egy felnőtt férfi mondhat, különben nevetséges. Ezt tisztán éreztem. Hazamentem és sírtam.
Délután magamban ültem a szobámban - szilaj és hangos tavaszi szél zörgette az ablakokat -, és az arcát, az alakját rajzoltam. Százszor is, búsan, csüggedten és elhagyottan.
- folytatjuk -