Telnek-múlnak az évek, s mire beáll a sorba a hetedik is, már két hang kezd szólni. A c és az esz. Két hosszan kitartott klarinéthang. Kicsit méla, de elégedett és szép hangzás! Békesség. A csendes és finom boldogság, amit az ad meg, hogy akik között élünk, szeretnek bennünket. És hogy minden napra van valami kellemes és örömet adó dolog. A kis tanulópad fiókja tele van sorba ragasztott gombfestékekkel. Rajzkönyvek. Mindent lefesthetek, ami eszembe jut. Milyen nagyszerű boldogság ez. Csatát ágyúkkal, lovon vágtató díszmagyaros vitézekkel. Versenypályát zsokékkal és biciklistákkal. Dombon házat, a völgyben partokat, az úton kantavivő lányt.

Milyen szépen adja ki a fejkendőjét a sűrű cinóber! A szemben levő ház tetejét is, amint a macskák sétálnak a kémény mellett.

És a könyvek. A Vas Laci. A Jelky András. És Andersen meséje: Útitárs. Félelmes, szomorító, kábító és tündéri! - Az isten kardja. Csaba királyfi. A szárnyas ló. És a méla, szép, édes kis Hableány, aki olyan rettenetes kínokat szenvedett el szerelmeséért.

A kőépítőszekrények. A kocsma, amely elé papírból kivágott pohos kocsmárost és horvát pincért állítunk. A Lovagvár, ahol a felvonóhídon lovagok vágtatnak föl fehér és fekete paripákkal és az erkélyen csipkegalléros hercegnő integet. Mind az enyém. Holnap is építhetek, holnapután is. És annyi mindenfélét, amennyit csak akarok.

Mily gyönyörű mindez, nyitva az ablak, és csütörtökön, amikor nincs iskola, egész délután dolgozhat az ember.