Magamba figyelek. Vigyázok, hogy határozottan külön semmire ne gondoljak. Mert hiszen akkor egyszerre elnémulna a sok zenekar, és csak egyetlenegy muzsikálna tovább. És amint így hallgatom az elmúlt tavaszaim egybezengő szimfóniáját, mind világosabban értem a harmonikus alapgondolatot, a c-moll akkordot, a szenvedélyes, fájó és bátor szeptimhanggal, a h-val.

C-esz-g-h.

Először csak a c hang szólt. Egyetlen puszta hang. A gyermek, akinek még nincs sorsa, mert még nem történt vele semmi. Egy hang, amely a legvidámabb és legszomorúbb muzsikában egyformán szerepelhet. Egyetlen boldog, tiszta hang: a c. Akár egy sípé vagy monochordé, amellyel éppen csak azt az egyetlen hangot lehet kiadni.

Igen, ezek a tavaszok a gondolat és fájdalom nélküli létezés boldog napjai voltak. Séták a déli verőfényben apámmal. Egyszerű örömök: az új lakkcsizmácska, a kék bársonyruha, az ólomkatonák. Bámészkodás az ablakon: amint lakodalom, temetés vonul el az utcán muzsikaszóval. Vagy ha jönnek - rukkolnak - dobolnak a katonák. A huszárok: kék mentében, piros nadrágban. Azután a kutyák. Ők csontot lopnak a mészárosoktól és marakodnak egymással. Szabadok és boldogok. Mehetnek, ahová akarnak. És igazában senkitől se félnek, csak a sintértől. És jó a sintér is, hurkot rázó fogdmeg csapatával és ketreckocsijával, amelyben nagy kutyák, kis kutyák mint szomorú rabok utaznak messzire, ki a város végire.

- folytatjuk -