"A négy életszabály – A mi feladatunk az volt, hogy túléljük ezt a nyomorúságot. Töretlen emberséggel kellett túlélnünk. Erről rengeteget beszéltünk, és ha társaim másról akartak beszélni, én mindig visszatértem erre. Ez volt az én feladatom, hogy tartsam bennük a lelket. A rengeteg beszélgetés során négy szabályt foglaltunk össze. Ezt a négy szabályt el kell mondanom először, aztán majd visszatérünk a Szentíráshoz. Az volt az érdekes, hogy amikor az Úristen odaküldte nekünk az Újszövetségi szentírást, akkor ebben – az Úr Jézus tanításában – megtaláltuk ezeknek a szabályoknak az alapját. Ez nagyon érdekes volt. Erre azonban csak akkor tudok rátérni, ha elmondom ezt a négy szabályt, amit mi számtalan beszélgetés kapcsán megalkottunk. Miközben az egyik lágerből újra és újra átküldtek egy másikba, a másikból a harmadikba, nagyon sokakkal találkoztunk, és mi ezt mindig újra fölvetettük, rengetegszer beszélgettünk róla pro és contra.

Az első szabály: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól mindig gyengébb lesz az ember. Tehát, ha valaki reggeltől estig panaszkodik, reggeltől estig elégedetlenkedik, reggeltől estig siránkozik, az csak gyengébb lesz. Mindig gyengébb lesz. (Zárójelben mondom: ez a mai Magyarországra is vonatkozik ám! Ránk is vonatkozik, nemcsak ott...) A szenvedést nem szabad másként felfogni. Hozzá kell tennem azt is, hogy ezek nem vallásos emberek voltak, és nem apácanövendékek. Voltak ott még nyilas tömeggyilkosok is, és akik a kommunizmus ellenségei voltak, azok is össze voltak szépen gyűjtve. Nem hivatkozhattam tehát kifejezetten az Úr Jézus tanítására, az Isten szeretetére és az emberszeretetre! Nem erről elmélkedtem velük: az életből kellett ezekre a szabályokra szert tenni, például arra, hogy nem szabad a szenvedést dramatizálni, inkább bagatellizálni kell. Egyszerűen csak arról van szó: ezt a szenvedést mások is kibírták már itt a GULÁGon, a lágerben, százan, ezren, százezren; én sem vagyok silányabb, én is kibírom. Ez volt az első szabály...  Mi ott a lágerben nem úgy akartuk imádkozni a Miatyánkot, hogy nekünk ebbe a helyzetbe bele kell törődnünk, mit tudunk tenni, ott van a négy őrtorony a golyószórókkal, ide kerültünk, az Úr Isten nem törődött velünk, ez most az Ő akarata, nekem ebbe bele kell nyüglődnöm. Nem! Az Úr Isten ebben a szituációban is valósítsa meg az Ő üdvözítő akaratát bennünk. – Ezt csak úgy mellékesen mondtam el, mert sokat jelentett, amikor az ember próbálta ezt a helyzetet úgy elfogadni, hogy »ebben a szenvedésben is üdvözíts engem, Uram!« Így már könnyebb volt a Miatyánkot is imádkozni! – Tehát az első szabály: nem szabad a szenvedést dramatizálni.

A második szabály: A szenvedés magától jön, azt senkinek nem kell keresni. Az életben az örömöt kell keresni, az örömöt, az apró örömöt. És nekünk mindenképpen el kellett jutnunk oda, hogy igenis, abban a nyomorúságban, abban a kilátástalanságban is találjunk okot az örömre. Mert arról bizony gondoskodtak, hogy mi egy pillanatig se lehessünk biztosak: életben leszünk-e még holnap, le tudjuk-e valaha is tölteni a büntetünket? Engem azzal vigasztaltak, hogy igen, ha a tíz év elmúlik, lehetséges, hogy Szibériában még harminc kilométeres körzetben is szabadon fogok járni... Engem nem tett boldoggá ez a nagy vigasztalás, de ők mindent megtettek, hogy tönkremenjünk. Az aztán az Úr Istennek a humora, hogy én itt vagyok, a Szovjetunió meg tönkrement. Az Úr Istennek van humora, erről is tudok történeteket mondani, szédületeseket, de ezt majd máskor. Örömolimpia – Tehát a második szabály: a kis örömöket keresni kell. Mert ebben a mi nyomorúságukban is annyi apró öröm van. Hadd mondjak el egyet: mínusz húsz fok van. Megyünk ki az erdőbe – ez éppen egy erdőkitermelő lágercsoport volt (36 láger volt arrafelé, 52 ezren voltunk ott rabok, egy-egy lágerben 1200-1300 fogoly). Ott állunk és motoznak, benyúlnak a vattakabát alá, hogy nincs-e ott valami. És ekkor, ha a katona elfelejtette a vattasapkámat levenni, és nem nézte meg, hogy van-e benne egy sugárhajtású repülőgép vagy egy atombomba –, nos, ha elfelejtette, ez például milyen jó. Mert ha levetette volna, és elkezdett volna benne kotorászni, akkor azalatt megfáztam volna a mínusz 25-30 fokos hidegben. Ez is öröm. Annyi minden örömöt lehet találni... Persze mi ezt úgy játszottuk, mint a gyerekek. Összeálltunk hatan-nyolcan, és elhatároztuk: most azt fogjuk figyelni, hogy mennyi apró öröm ér bennünket a nap folyamán. Aztán este a vacsora előtt újra összejövünk, és aki többet tud elmondani, több apró kis örömöt, az lesz a Jani, az lesz a győztes. Mint az olimpián, jött később a második forduló, ahol az előbbi győztesek versenyeztek, aztán a harmadik fordulóban volt az olimpiai győztes. Ezt sokszor megcsináltuk. Egyszer volt olyan olimpiai győztesünk, hogy egy nap 17 apró örömöt mondott el. S azt mondta, hogy gyerekek, én ma nem tudtam szenvedni. Megkérdeztük: – Miért? – Azért – mondta –, mert ugye örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatni kellett, hogy el is tudjam mondani este mind a 17-et. Ez nem is olyan egyszerű! – Ez tehát a második szabály: az örömöket észre kell venni, keresni kell. Csak úgy tud életben maradni az ember.

A harmadik szabály: ez politikai foglyokra vonatkozott. (Nem volt elítélve, de azért – mutatis mutandis – a mi életünkre is lehet, megfelelő változtatásokkal, alkalmazni.) Egy politikai fogolynak mindig az az az alapmagatartása, hogy ő az ártatlan. Ezek a gazemberek engem, az ártatlant, elítéltek. A nyilas tömeggyilkos is »ártatlan« volt, mert ő fanatizmusból gyilkolt, így ugye, ő természetesen ártatlan. Ezek pedig a gazemberek. De ha állandóan a saját dicsfényünket smirglizzük, mondván, hogy mi milyen csodálatosak vagyunk, ugyanakkor ott vannak az őrtornyok, mind a négy, golyószórókkal, és mi sehova sem tudunk menni... Ha állandóan sajnáljuk magunkat, és azt mondjuk, hogy egyszerűen szörnyűség, igazságtalanság ez az élet, abba csak belepusztulni lehet. Félre kell tenni ezt a fogalompárt, hogy ártatlan és gazember. Egy másik fogalompárt kell elővenni: azt, hogy kicsi és gyönge, meg erős és hatalmas. Akkor, amikor elítéltek bennünket, mi voltunk a kis kukacok, a kis senkik, ők meg: a géppisztolyos erő. Az igazságnak nem kritériuma a géppisztoly, azt nem mondanám, de akkor ez volt a helyzet. De azért vigyázzunk csak! Ha egy erdőben megy az ember ösvényen, nem mindig néz a talpa alá, hogy nehogy eltiporjon egy hangyát. Az erő, a hatalom a kicsivel, a semmivel nem túlságosan törődik. Ez történt velünk is. Nekünk azonban nem kell velük egyetértenünk abban, hogy velük szemben mi kis hangyák vagyunk! Nekünk ebben a szituációban kell megmutatnunk, hogy mi különbek vagyunk, mint ők. Ez az ember energiáit megnöveli, s erőt ad a túléléshez. Ez a harmadik szabály.

A negyedik szabály nagyon egyszerű: a hívő embernek sokkalta könnyebb szenvedni, mint a hitetlennek. Ezt mindenki el fogja nekem hinni, s erre ott példák is voltak. Ezt az emberek lassanként elismerték ott. Nekem például valami egészen csodálatos dolog volt, mérhetetlenül sokat jelentett, hogy tudtam gyóntatni és tudtam áldoztatni. Az első két évben még ügyetlenebb voltam, de az utolsó nyolc esztendőben – egy-két éjszakát leszámítva – minden éjszaka miséztem. A fölső priccsen, pucéran, hason fekve, a poloskákat elzavarva, de miséztem, hogy reggel tudjak áldoztatni. És az is egészen csodálatos, hogy az Úr Istennek milyen ötletei vannak, hogyan tette lehetővé a szentmisémet, és sohasem vettek észre. Pedig ez borzasztóan nagy vétek lett volna ott a gulágban! De hogy ez mit jelentett ott! Elképzelhetetlen, hogy milyen örömet jelentett az is, amikor egyszer közvetlenül egy női láger mellé kerültem, és még a női rabokat is feloldoztam és megáldoztattam.

Ezt a négy szabályt, alapelvet sikerült tehát elfogadnunk sok-sok beszélgetés kapcsán, mint legfontosabbakat leszögezni: a szenvedést nem szabad dramatizálni, az apró örömöket keresni, kutatni, értékelni kell, abba kell hagyni a nyekergést, hogy én ártatlan vagyok (kicsi vagyok, de mint kicsi, megmutatom, hogy különb vagyok a géppisztolyos erőnél!), és azért iparkodni kell hinni is az Úr Jézusban, a Megváltó Úr Jézusban, aki mindent, de mindent meg tud változtatni felülről az ő Szentlelke által. Ez már egy kicsit vallásos szint volt."

Dr. Olofsson Károly Placid OSB  -  Placid atya