Rád gondoltam délután,

Fönn az arany nap sütött,

S lehunyt szemhéjaimon

Rózsaszínnel átütött.

 

Fáradt arcom szeliden

Tüzesítette a fény,

S szemlehunyva a szokott

Utazásra vártam én,

 

Arra, mikor - halk hajó

Titokzatos tengeren -

Fekvőszékem útrakél,

S lázam sodrán ring velem

 

Felelőtlen, gyönyörű

Fantázia-tájakig,

Ahol romló életem

Némely bús álma lakik:

 

Mindaz, ami sohse lesz,

Mindaz, ami sohse volt -

Így indultam ma is el,

Húnyt szemekkel, mint a holt,

 

Álmodozni: életet.

És úgy hajlott rám a nap,

Mintha pilláimra a

Rózsaszínű parazsat

 

Az a szent fény ejtené,

Mit még ott látott a szem

Isten-atyja kebelén,

S melyre szomjas szüntelen.

 

És egyszerre úgy esett,

Telin, forrón, hirtelen

Rád gondoltam s arra, hogy

Messze vagy, és jaj nekem.

 

És megriadt szemeim

Felpattantak: a hegyek

Csúcsain már pirosan

Búsultak a fellegek.

 

És egy furcsa vízió

Vad erővel elkapott.

Úgy éreztem: kezeid

Tartották ma a napot.

 

Azért volt oly különös,

Minden fénynél édesebb,

És én ezt csak most tudom,

Amikor már este lett,

 

Mikor kezed fáradtan

Elejti már a napot,

S szívemben is csöndesen

Elhallgatnak a dalok.