Édes és fájó nyáreleji est volt az akkor. A nehéz időket még nem heverték ki az idegek. Mindenkinek sértett és nyugtalan volt a lelke. Nagy, hatalmas férfiak és törékeny kis öreg nők, egyformán üdülő gyermekek voltak s hinni se merték, hogy újra élnivaló idők...

Kis francia birtok, húsz s valamennyi hold, kis mandulaerdő, két öreg ház, rakott s megmenekített kincsesládák, régi szép himzések tömege, féltő, szerető, úri, gyöngéd női kezek teregették s a levegőt illatosították a népművészet ilyen halmú gyönyörűségeivel...

Dadi ott ült, elegánsan, keresztbe vetett lábakkal, hátradőlve, fiatal márki. Fejét szerette hátra vetni s jobbra féloldalt felcsapni s szemei, mint ragyogó sötét bogarak röpködtek, oly hanyagul és mélán, oly szórakozottan s cigarettáját lankadtan viselte. Akkor jött haza francia fogságból. Mi még akkor is tele voltunk a gloire fényével. Büszkék voltunk rá, hogy nálunk a háború alatt egyetlen francia sem volt internálva. Szabadon s otthonosan éltek és hangosan beszélték finom és csiszolt nyelvüket, néha talán jelentkezniök kellett udvarias hivatalnokok előtt, akik mind francia imádatra voltak nevelve a főiskolákon, a humanitás képviselőinek néztük volt adta franciáit s Ripli Jóskán nevettünk, hogy jól kirajzolta őket, hogy alá is írta: «Az a kövér vöröshajú gazember akart engem agyonverni», s más efféléket. Nevettünk rajta, mert francia nő volt a felesége s a drága Lazarine hallgatott.

Dadi mosolygott s diákosan, kedvesen egyet ejtett fején, ha arra került a szó, hogy mit szenvedett, mert úgy látszik, négyszemközt elmesélte szenvedéseit s mi azt gondoltuk, hogy a francia internáltság szenvedése, az is valami kulturált és szublimált póz... Ki hitte volna, hogy a nemes és kimondhatatlanul kellemes Téglás abbénak, - mert a francia barátok mind irodalmi műfajba kerültek s irodalmi típusokká váltak; a francia levegőben kis nemzetek alkalmazkodásával hozzásímultak, beleidomultak kulturális ábrándjaikhoz... hogy igaz, mikor a dühös borbélynéról beszélt, aki a bochet úgy gyűlölte, ahogy csak nagy nemzetek kis fúria asszonyai tudnak gyűlölni és feneketlen szavakkal szidta szembe és lelocsolta reggel edénnyel, ha tudta.

S most olvasom a szent és édes Dadi könyvét, ezt az örökkön örökké tartó document humain anyagot... Óh az a kutya, aki kimúlt, hogy véghetetlen fájdalmával kis kutyaélete utolsó pillanatában szimbolummá váljon... Jaj, milyen áhítatos szerelem volt akkor Dadiban. Mily otthonosan élt az emberek becézésében, akik úgy vették körül, mint a megtért szenvedőt. Hogy el tudott heverni a pamlagon és a sarkok párnái közt... Milyen ízletes étvággyal evett és milyen étvágyteli ízletességgel szólt.

Valódi gourmet... aki szerette az életet. Szerette a szépet és a jót... Szerette azt, amit mint pluszt ad a lehetõség... S milyen halk volt, disztingvált, mint mindig. Párolgott belőle, mint francia parfőm a lélek illata. Szívesen hagyta lazára a gondolatfűzését és a szavakat szórakozottan rakosgatta egymás után s cigarettje füstjébe felejtette azt, ami fáj...

...Akkor még nem tudtuk, hogy nagy íróvá váltotta meg a szenvedés, Noirmoutier fekete kolostorában. S amely napon ezt megtudtuk, mosolyogva, könnyedén, elegánsan távozott...