Barátom elkészítette a kávét, közelebb tolta székét s egész csomó kérdéssel ostromolt, melyekre épp oly gyorsasággal meg is kapta a választ.

- És most, kedves Miklós, - vettem át a kérdezősködés tisztét, - váltsd be ígéretedet, és mondd el, hogyan jutottál ide, ezernyi mértföldre mindnyájunktól, ez alá a vakító égbolt alá? Mivel foglalkozol? Meddig akarsz itt maradni? Szóval, felelj mindenre, amire akarsz.

- Foglalkozásom a semmittevés, - felelte mosolyogva, a világ legtermészetesebb hangján, - s hogy haza fogok-e még valaha kerülni innen, arra e pillanatban csakugyan nem tudok választ adni. Megszerettem, megszoktam ezt a világot, a mely visszaadta nyugalmamat, megmentett a fizikai és morális elzülléstől s kedvessé tette az életet, amelyet megutáltam.

- Tehát a hála?

- Úgy van, a hála! Ez a helyes kifejezés. Afrika kigyógyított egy súlyos bajból, s ezért örökös, mély hálát érzek földje: az én orvosom iránt. Hallgasd meg történetemet; elmondom, ha nem unod.

- Ellenkezőleg! Minden érdekel.

- Köszönöm. Mire lehanyatlik a nap, készen leszek s akkor lemegyünk a városba és a tengerpartra. Megmutatom neked a látnivalókat és bevezetlek azokhoz a fehér és fekete üzletemberekhez is, a kiknek pénzt szoktam kölcsönözni. - Korán jutottam árvaságra, azt te is tudod. Arra is emlékezhetsz, hogy nagynénéim, a kiknek gyámsága alá kerültem, a keserű lemondás tövises útján vándorló vén leányok valamennyi ismeretes tulajdonságával meg voltak áldva. A jó Hortenz néni és a jó Mathild néni! Kiengesztelődve, szelíd emlékezettel gondolok rájuk, ám nem volnék gyarló fia az emberiségnek, ha le tudnám magamban győzni azt a gyenge kárörömet, a mely mindig kísért, valahányszor visszaröppen emlékezetem abba a háromemeletes, barnára festett házba, a hol annyira szerencsétlennek éreztem magam. Vékony csontú, vézna, sápadt fiatal emberré nőttem fel a két néni rettenetes gondoskodása alatt. Nyáron csak akkor eresztettek fürödni, ha oly forróság volt, hogy még a legszárazabb agglegény testét is elborította az izzadtság, télen a legmelegebb barchet-inget kényszerítették rám s ha meghűltem és természetesen lépten-nyomon meghűltem, - életem szörnyű patikai pokollá változott. Két orvos, egy csomó gyógyszertári üveg, meleg borogatás, izzasztók, hajtatók, kenések, bedörzsölések, hánytatók, s hozzá nénéim, akiket egy-egy nyomorult lázam is valósággal kétségbe ejtett. Kisírt szemekkel járkáltak ágyam körül, szalmát hintettek az utcára, hogy eltompítsák a kocsirobajt, s később még ez sem volt elég. Midőn egy alkalommal makacs hideglelésbe estem, saját költségükön faburkolattal láttatták el házuk előtt az utcát s egy második emeleti bérlőjüknek csak azért mondtak fel, mert a gyerekek játék közben feldöntötték a székeket s a lárma az én betegszobámba is lehallatszott. Elárasztottak a gyöngéd majomszeretet minden áldásával, s ez áldás határtalanságában fokozatosan hanyatlott, sorvadt, ellankadt testem-lelkem.

- Pótolnunk kell szegény árvának az édes anyját... sóhajtotta könybelábadt szemekkel Hortenz néném.

- Irma (így nevezték anyámat) lát minket - suttogta komolyan Matild néném - és számon fogja tőlünk kérni a fiát.

Tehetetlen, gyenge, kedvetlen bábbá szerettek agyon, akinek semmi sem volt jó, semmi se tetszett, semmi se juttatta eszébe ifjúságát. Ha egy napon így szóltam volna hozzájuk: Mathild tante, kérem, adják el ezt a háromemeletes palotát, mert szükségem van pénzre, sok pénzre, nagyon sok pénzre - egy fél millióra! Hitemre, megtették volna, s a jó tante legfölebb annyit mondott volna: »Itt van Miklós, édesem, a pénz, - ha kimész, ne feledd a gyapot-strimflit és az útifű-cukorkákat.«

Óh, mily kimondhatatlan irigységgel sóvárogtam utánatok s kedvteléseitek után, amelyekben nem vehettem részt, hisz oly erőtlen voltam, hogy vézna, fehér karjaimmal még egy könnyebb nádszéket se tudtam fölemelni. Kávéház, bálterem, korcsolyapálya, lovaglás, vadászat, vagy bármely más neme a férfias, edző sportnak és mulatságnak, elérhetetlen messzeségben volt tőlem! Néha megesett, hogy lázadást terveztem nénéim ellen, - elhatározásom azonban rögtön elpárolgott, midőn jóságos tekintetük szeretetteljes melegét megéreztem. Lenyűgöztek, rabszolgává süllyesztettek a szeretetökkel és én kétségbeesve gondoltam a jövőre, amely elég rettenetesebbnek ígérkezett. Nem voltam még barbár, hogy meg tudtam volna búsítani őket. Hallgattam, tűrtem, szenvedtem és némán, megadással, elpuhulva, a lelki és testi végelgyengülés biztos tünetei között léptem arra a szomorú útra, mely a társadalmak heréinek gyűlöletes osztályához vezet.

Huszonkét éves voltam, midőn egy nap egyszerre, váratlanul, a villám erejével csapta meg egész testemet a visszahatás. Oly hirtelen ébredtem föl, elpuhult, lomha idegrendszeremet oly hatalmas erővel rázta meg egy megváltó érzés, hogy majdnem összeroskadtam! Élni akarok, élni akarok, élni akarok! - kiáltottam reszketve, emelt fővel, bizakodó tekintettel, s a szégyen és harag kimondhatatlan fájdalmával néztem végig magamat a tükörben, mely véznaságomat és arcom ijesztő halványságát kegyetlen hűséggel sugározta vissza. Zokogni szerettem volna szégyenemben, de nem jött szemembe könny: Mi vagyok én, teremtő isten, mi vagyok én? És mivé kell lennem, ha egész eddigi életmódommal nem szakitok? Folyton ez a gondolat perzselt. Nem volt egy nyugodt pillanatom. Szakadatlanul arra az olaszra gondoltam, a kit megelőző este a cirkuszban láttam s a ki a bennem megnyilatkozó szörnyű visszahatásnak okozója volt. Milyen férfi, rebegtem határtalan irigységgel, - milyen nyak, milyen vállak, milyen karok! Szinte dagad, pattog és bizonyára fáj is ebben az atléta testben minden vastag izom. Mily kevély lehet ez az ember testének férfias szépségére, s mily gyönyörrel odaadnám neki egész vagyonomat, ha egy varázsoló hatalom ki tudna cserélni vele!

Volt egy szobaleányunk. Terkának hívták. Fitos orrú, csinos, szőke leány, budapesti tetőtől-talpig, s ezzel, azt hiszem, elég van mondva. Egy reggel, midőn behozta ruháimat, átöleltem a derekát és megcsókoltam. A leány rám bámult, azután szelíden eltolt: »Miklós úrfi, csak nem gondolja...« mondotta fejét rázva, jóindulatú részvéttel és magamra hagyott. Azt hittem, hogy rögtön a föld alá süllyedek szégyenemben! Mintha szeges korbáccsal vertek volna... Majd dühvel vetettem magam a kerevetre s fogaimmal téptem a nehéz bársony párnát, hogy előtörő zokogásomat elfojthassam. Különös, ugye? Nem untatlak?

- Nem, nem! - feleltem érdeklődéssel, - folytasd csak.

Barátom mosolyogva mutatott a tenger habjai közé merülő napra, mely afrikai ragyogása vörhenyes pompájában tündökölt a zöldszínű, roppant víztükör fölött.

- Kevés időm van, sietni fogok, - folytatta új szivarra gyújtva, s teletöltötte kávéval az én kiürült csészémet is. Azután lemegyünk a tengerpartra. - Midőn jól kitomboltam magam ott a kereveten, éreztem, hogy a döntő perc beállt. El kell felednem egész eddigi életemet, hogy megmenthessem magamat a jövendőnek. Mit ér a vagyon, a kényelem, a fény, mely körülvett, ha még egy egyszerű szobaleány is... Óh, ez nagyon fájt; el sem tudom mondani, hogy mennyire és milyen sokáig. De hasznomra vált, mert megkeményítette szívemet, energiát, makacsságot kölcsönzött, a mire igen nagy szükségem volt. Még aznap bejelentettem nénéimnek, hogy az esti gyorsvonattal elutazom. Egyelőre Bécsbe, onnan az Alpesekre, s végül Párizsba, vagy még tovább, még messzebb, majd meglátom útközben, hogy hova. Szegény jó tantéim elképedve bámultak rám. Nem értettek meg. Midőn megértették, hogy miről van szó, sírva fakadtak és aznap semmire se mentem velök. Egy hétig, egy egész hosszú hétig tartott, míg valamennyire meg tudtam nyugtatni őket és bánatos sóhajok, könnyek, becézgetések között végre ki tudták mondani a nagy szót: »Menj hát, Miklóska, menj... rossz gyermek vagy.«

Egy kicsit az én szívem is nehéz volt, midőn elutazásom estéjén megöleltem és megcsókoltam őket. Nagyon szerettek, - áldja meg őket nyugalmuk örökös, szent csendjében az Isten. Hortenz néni túlélte nővérét, három évvel ezelőtt azonban ő is meghalt. Ott voltam az ő betegágyánál is, messze tőletek és Budapesttől, a honnan falusi birtokukra költöztek ki. Én fogtam le a szemeiket és tiszta szívemből, meghatottan, a gyermeki hála érzelmeivel imádkoztam, ravataluk fekete lépcsőire borulva, hisz ők kimondhatatlanul szerették lázadó, rossz gyermeküket, a ki el tudta őket hagyni. Fogalmuk se volt róla szegényeknek, hogy ez a nagy szeretet idő előtt a családi sírbolt mélyébe vezérelt volna.

Elutaztam. Nem szóltam senkinek semmit, még nektek sem, - még neked, legbizalmasabb, régi, jó pajtásomnak sem, annyira irtóztam attól a gondolattól, hogy egyitek-másikotok csupa szánakozó részvétből esetleg arra talál ajánlkozni, hogy elkísér és törékeny testemre gondot visel. Eltűntem búcsú nélkül, de még a robogó vonaton se voltam nyugodt. Hátha találkozom valakivel, ismerősökkel, akik gondomat akarják majd viselni? Szegény, vézna fiú, mennyire fehér, mennyire gyönge... s be nagyon rászorul a gyámkodásra.

(folytatjuk)