A »Capitain« Tripoliszhoz közeledett. Néhány kávészinü arab kivételével, kik fajuk jellemző mozdulatlanságával ültek egymástól egy-egy lépésnyi távolságban a fedélzeten, mindnyájan fellélegzettünk. A hosszú tengeri út tökéletesen elbágyasztott. Senkinek sem akadt ötlete, mellyel az elakadt társalgást fölfrissítette volna. A forró afrikai szél  lankasztó hatása különösen a hajón utazó franciákon mutatkozott legélénkebben, akik az utazás két első napján szellemességük és barátságos, vidám kedélyük szikráit annyi pazarsággal szórták közénk, hogy a harmadik és negyedik napra az egész gazdag készletből alig maradt valami. Ezt a könnyelmű pazarlást valamennyien megsinylettük. Hallgatagon, lomhán, kimerülve bámultuk a tengert. Senki sem törődött a szomszédjával, míg a kapitány, egy rendkivüli szeretetreméltó, udvarias, s aránylag még fiatal ember, fel nem jött a fedélzetre, s mosolyogva tudtunkra nem adta a kellemes hírt:

- Még másfél óra, uraim és célnál leszünk.    (…)

Hat óra után néhány perccel a »Capitain« behajózott a kikötőbe és horgonyt vetett. Általános búcsúzás. Kézszorítás, üdvözletek, sajnálkozások. Visszaadtam Perrin ur ölelését, - a heves francia majdnem feldöntött ezzel a szívélyes öleléssel, - megígértem, hogy az arab kalauzoktól őrizkedni fogok, s azzal elváltunk. Soha ezt a szeretetreméltó fiatalembert nem láttam többé.

A hajónkat körülrajzó apró csónakok közül egy cinóber-sárgára festett, keskeny lélekvesztőt választottam ki, melyet egy meggörnyedt, pergament arcú, vén török hajtott. Egészen hátul maradt a szegény öreg, a többiek fürge tolakodása visszaszorította. Rákiáltottam, bemásztam lélekvesztőjébe s a partra vitettem magam. Ott újabb lárma és újabb tolakodás. Egy túlságosan ordítozó kamaszt kénytelen voltam arcul csapni. A fickó meghökkenve ugrott hátra, elvigyorogta magát és felém köpött. A többiek harsány kacajban törtek ki. Bennem lobbot vetett a magyar becsület: hatalmas vasbotom már-már belegázolni készült az afrikai vérbe, midőn a röhögő csoporton egy magas, Herkules-termetű férfi törtetett keresztül, szétvágott vastag karjaival a jobbra-balra bukfencező fickók között, s valóságos stentori hangon parancsolta az utána kullogó óriási négernek:

- Vizbe a kutyákkal, Ali!

Ez a parancs elkésett. Egy pillanat alatt senki se volt a közelben. A minden irányban szétrebbenő arabok meztelen, sovány lábaikkal, porfelhőt kavarva tünedeztek el a vámhivatal irányában. Megmentőm, akit vitorlavászon zubbonyában, széles, panama-kalapjában, vörös derék-övében nem bírtam megismerni, erre felém fordult, megragadta a kezemet és nyakamba borulva, majdnem elérzékenyedve csókolt meg.

- Milyen véletlen, milyen véletlen! - kiáltotta örvendve és távolabb tartott magától, hogy jobban lásson. Te vagy, csakugyan te vagy!

Most már magam is ráismertem.

- Miklós! Lehetséges-e? Te volnál?

- Testestől-lelkestől én! - felelte egykori kedves iskolatársam ragyogó, boldog tekintettel, s meghatóan, gyermekes örömmel simogatott. - Ugy-e, mily nehéz rám ismerni? Ebben az öltözetben, így elváltozva... annyi év után... Szent Isten! Tizenöt év! Egész örökkévalóság!

- De hát hogy kerültél te Afrikába?

- Majd elbeszélem otthon. Hozzám kell jönnöd, ez természetes. Ali! Vidd haza az ur podgyászát.

A néger felragadta utazó-táskáimat és eltávozott.

- Hosszú történet az enyém, hanem majd elbeszélem. Most hadd nézzelek! Oh, azonnal megismertelek és hidd el, hogy nagy szamár létemre majdnem sírva fakadtam örömömben. Végre valaki azok közül, akik ismertek és szerettek engem! Egy régi pajtás! Ifjúságom egy bizalmas, hű társa! Milyen szerencse! Milyen szerencse.

Karonfogva vezetett a városon végig, mintegy abbeli aggodalmában, hogy el találok tőle repülni. Eszem ágában sem volt. Őszintén, igazán örültem, hogy viszont láthattam az egykori sápadt fiút, aki úgy eltűnt egyszerre tőlünk, hogy azóta se tudtuk, merre jár, mit csinál, él-e vagy meghalt? Íme, él és valóságos akrobatává izmosodott.

- Bocsánat, Miklós, hogy nem ismertem rád azonnal, - mentegettem magam, midőn bevezetett ama fehérre meszelt, egyemeletes, széles terasszal ellátott házak egyikébe, melyek Tripoliszt oly jellegzetessé teszik, - de annyira megváltoztál, hogy valóságos bámulattal tekintek rád.

- Nemde? -  válaszolta mosolyogva s betuszkolt egy tág és elég hűvös terembe, ahol már terített asztal, kávé és pompás dohány várakozott reánk. Ali, az óriási néger, - egy jóindulatú, fekete fickó és egy korosabb georgiai nő járkáltak nesztelen léptekkel az asztal körül.

Inkább kíváncsi voltam bár, semmint éhes, a legjobb étvággyal igyekeztem elfogyasztani az elém rakott ízletes ételeket, s törekvésem kitűnő eredménnyel járt. Válogatás nélkül mindenből ettem, s hősiességemmel úgy a georgiai szakácsné, valamint barátom teljes megelégedését sikerült kiérdemelnem.

Étkezés után kiültünk a nyitott teraszra; Ali fekete kávét hozott, szivarra gyújtottam és kedvemre kigyönyörködtem magam abban a fényes panorámában, melyet az öböl, kikötő és a távolság roppant arányaiba merülő tenger nyújtott. Az erős, balzsamos afrikai levegő, mely annyira átlátszó, hogy a házak, fák és lenn az öbölben a hajók finomabb körvonalai is a legtisztább élezettséggel voltak kivehetők, épp oly sajátszerűen nyugtalanító hatással volt reám is, mint mindenkire, aki a Nyugat unalmas, kiléniázott utcáiról váratlanul egy homlokegyenest mindenben ellenkező világ előcsarnokába - Afrika partjaira pottyan.

(folytatjuk)