Erősen őrízték a foglyokat. Mikor pár nap múlva a főbbeket, élükön Dózsa Györgygyel, a győző elé vezették, a fölkelő vezér «bátor lélekkel s nyugodt arczczal» szólt Szapolyayhoz. A maga részére nem kért kegyelmet. Gyakorolja jogát a vajda, a hogy neki tetszik. De legyen méltányos testvére, Gergely iránt, kiről mindenki tudja, hogy a táborban maradásra ő kényszerítette,  Gergely különben is jobb katona, mint ő. Szapolyay kitérőleg felelt. Érdemök szerint fog velök bánni. S megparancsolta, hogy valamennyit bebörtönözzék. Némelyek szerint Györgyöt és Gergelyt tisztességesebb fogságban őrizték, mások szerint harmadnapig őket is közönséges földalatti üregbe zárták. Dózsa azt követelte, hogy törvényes elitéltetés végett Budára vigyék; Szapolyay azonban, vagy a haditörvényszék – úgy látszik – gyorsan és példásan akart «igazságot szolgáltatni» s kívánságának nem adott helyet. Micsoda bűnökről vádolhatták?

«A bűnök párnája s akármi gonoszra beválik. – Vétkek egész tárháza; nagyon kitanúlta, hogyan kell kárörömet, rút hittagadást, fenyegetni-tudást és árúló szivet elburkolnia csalfa mosolylyal. Rettentő haragú, szörnyű, dühös és iszonyú bántettre is alkalmas, ki a legfőbb hivatalokra vágyakozik, – kit a zsarnok szenvedelem sodor egyre annyi gonoszba. Nem indúl ő meg az istenek és a drága szülők szent tiszteletétől, kegyeletétől. Ő nem akar mindennapi állsát. Bűnös a lelke s a nyereségvágynak tüze ég szívébe’; kevés ő néki aranyhabjával a bíbor Pactolus és a tájó-öbli hab-ár, mely sárga a Tarthesiának elhordott kavicsától; sem Croesus vagyonával, sem Crassus ládájával be nem éri; szegénynek mondja magát, bár tán aranyásó volna. Nem ily nagy tolvaj Eürynnus; az Orcusnál szomorúbb ezen ember.»

Így jellemzi Dózsát életének egyik egykorú verses rajzolója.  A vezérlete alatt elkövetett «szörnytettek»-től pedig így fordúl el korának egy másik költője: 

Multa licent poetis; – de a parasztháborúk közös vonása, a kegyetlenkedés, valóban jellemzi a Dózsa vezérlete alatt megindúlt mozgalmat is. Igaz, hogy Dózsa népének sok tette nemcsak a boszúállás műve, hanem a gyors visszatorlásnak következése; a valóság azonban valóság marad, ha lehet is magyarázni. Már Csáky és Telegdy kivégeztetésénél kitűnt, Dósát a példaadásnak erre a kegyetlen módjára milyen okok vezették. Az apátfalvi eseményeknek azonban prologusuk és epilogusuk is volt. Hogy Dózsa, Pestről elindúlva, «mindenütt rettegést terjesztve» haladt tovább; hogy néhány, árokkal és palánkkal kerített kisebb erődöt bevett s hogy a bennök talált élelmi szereket, különféle drágaságokat, puskaport és kerekes ágyúkat magával vitte: ezen senki sem ütközik meg. Így szokás minden forradalomban, mely segédeszközökről maga kénytelen gondoskodni. Azon sem lehet fönnakadni, hogy levágta az eléje akadt s hozzá csatlakozni nem akaró nemeseket, minek következtében sokan félelemből is követték őt. Hiszen hatalmuknak romjain akarta felépíteni az új társadalmat, melyben a népnek megfelelő, vagy éppen vezető szerepet akart biztosítani. Hanem kegyetlenkedett is, – legalább nem korlátolta a népnek kegyetlenkedő hajlamát. S ez olyan súlyos vád, mely ha valónak bizonyúl, olyanokat is elidegeníthetett tőle, kik akarták a czélt, de nem ilyen eszközökkel.

A király proklamácziói csak általában említik a parasztok rémtetteit. «Olyanok azok és oly borzasztók, hogy senki sem rajzolhatná eléggé.»  «Vadság és kegyetlenség tekintetében Székely Györgynek nincs mása az emberi nemben.»  «Az Istenért – inti a felső megyéket Pest-, Heves-, Hont- és Nógrád megye szövetkezete, – siessenek Uraságtok, hogy el ne vesszünk. Mert veszélylyel jár a késedelem. És valóban, ha a már elpusztított vármegyék nemesei idejében gondoskodnak az ellenállásról, nem vesztették volna el életöket és javaikat, nem tették volna ki nejeiket és leányaikat a meggyaláztatásnak. Hanem mivel nem gondoskodnak, életöket, javaikat, kincseiket elvesztették.» «Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújták,» írja egy egykorú, de nem éppen szemtanú. Károkat tettek az épületekben, házakban, kamarákban, padlásokon s a lovakat, ökröket s más marhákat és jószágokat elhajtották, az arany- és ezüstneműeket vagy készpénzeket elvitték. Gyilkolták a nemeseket, erőszakoskodtak a szüzeken és az asszonyokon. Számos nemest kínoztak és vertek. Földesuraiknak akarata ellenére távoztak el a birtokokról. Sok nemesnek okleveleit elégették s eltépték. Némelyeket elevenen temettek el, másokat derékban vágtak ketté. Az apát és a fiút egy karóba vonták: az apát alúl, a fiút felűl stb. «Nem szégyelték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apáczákat és szűzi karokat… Minden különbség és kivétel nélkül vágták le a jó polgárokat, püspököket, papokat, szerzeteseket, szüléket, özvegyeket, szolgákat s városi embereket. Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén, vagy fején keresztűl szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba vonták, hogy levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket. Többeket Pentheus módjára kínoztak, kiszakítván ereiket és beleiket».

Más egykorúak is említik – egyebek közt – a szüzeknek s feleségeknek megbecstelenítését. A bűnjegyzék változatossá tételében főleg az újabbkori feldolgozók fejtenek ki nagy buzgalmat. A felhozott sok vád között határozottan visszataszító az, mely hivatalosan is kimondja, hogy a lányok és nők ellen követtek el merényletet. És «hogy az ezt követő büntetés fenmaradjon s minden század tudja és reá emlékezzék, Isten után mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel:» már az 1514. évi 47. törvényczikk halállal büntette «az ily szándékos, Isten és emberek előtt kárhozatos gazokat.» Fiait, leányait, testvéreit s minden ivadékát mint átkozott sarjakat, örök szolgaságra és paraszt-alattvalóság jármának viselésére ítélte, a nőtelen gonosztevőnek pedig atyját juttatta erre a sorsra.

Fájdalom, a tényt két teljes hitelű oklevél igazolja: a négy megye rendeinek június 16-iki levele s az 1514. évi 14. és 47. törvényczikk. Ismételve, de mégis elszigetelve történtek meg e sajnos esetek: ezt éppen a törvénynek rendkívűli szigora mutatja. Az összes felkelőknek bűnéűl tehát csak akkor és úgy tudhatnók be, ha Dózsa tudtával s elnézésével követték volna el. Ezt pedig senki sem mondja, bár ez a hallgatás még nem dönthet a vád sorsa felett. Az ő történelmi főmentsége az az igazság, hogy a jelszó, melyet kiadott, közel százezer embert hozott mozgásba; s ily számos és tarka vegyületű néppel bajos, szinte lehetetlen egy, csak pár nap előtt kimondott, eszmét úgy megértetni, hogy azon folt ne essék. Fegyelem dolgában a tulajdonképi magyarság még akkor sem állt erős lábon, mikor politikai szervezete katonai alapon nyugodott; hogy állhatott volna most, mikor a pillanatnak alkalmas volta egy elfelejtett néposztály kezeibe adott kardot? Kegyetlenkedtek az urakon, de kímélték a maguk fajtáját. «Die gemelte Creutzer thund kainem armen man kain laid, niemen nichts mit gewalt, und was man ynen zuführt, desselben ain gutte notturfft bezalen sy also par (baar).» Az egykorú tudósításban jelzett fegyelem jele, ha talán egyoldalú jele is egy vezető kéznek.

Dózsa tábora különben nem merő önkéntesekből állt. Nemcsak egyes nemeseket bírt rá ijesztgetéssel a csatlakozásra, hanem parasztokat is, kiknek tehetségesebb részét fő- és altisztségekkel bízta meg. «Némelyeket – úgymond egy krónikás – inaiknál fogva kemény lánczokkal kötözött össze és számtalan embert kényszerített saját táborába.» Az áradat magával sodorta a félénkeket s kérdés, utóbb nem ezek követték-e el a legnagyobb bűnöket.

Dózsát magát nem a neve alatt indított hadjárat egyes, vagy akár tömegesen fellépő rendkívűliségeiből, hanem abból a módból kell megítélni, melylyel az egész mozgalomnak irányt adott. Mert egy arisztokratikus kézlegyintéssel nem lehet többé ignorálni a történelemnek azt a tanúskodását, hogy volt vezérelv ebben a mozgalomban; vagy – a hogy az engedékenyebbek tartják – «volt rendszer ez őrűltségben.»

Czeglédről öntudatos forradalom indúlt ki, mely lehetett czinikus a maga eszközeinek megválogatásában, de határozottan egy czél felé: a nemesség megdöntésére tört. Ez feladatnak nagy, sőt igen is nagy volt. Csak úgy oldhatták volna meg közmegelégedésre, ha módot találnak a szemben álló két néposztály közt tátongó végtelen űrnek áthidalására. Dózsa egy fő lépést hibázott el. Tabula rasát csinált a meglevő viszonyokból; pedig ilyesmit tennie akkor sem lett volna szabad, ha elaljasodott s nem csak sülyedt nemességgel áll vala szemközt. A nemesség néhol oly őseredeti mivoltában nyilatkozott, hogy a levegőben levő szellem sem tántorította el jobbágyaikat, kik a régi patriarchális viszonyokért saját sorsosaik ellen is készek voltak harczolni. S a magyar (bár csak ez miniature) Vendée dicsőségére válik a nemességnek; azzal azonban, hogy személyes érdemeket állít első sorba, nem menti fel a felelősség terhe alól magát az intézményt. S úgy látszik, hogy a czeglédi merész fellépésnek folytatása is volt.

Némelyeknek hite szerint Dózsa az egyházat és világot reformálni akarta. Az egész országban egyetlen püspököt hagyott volna meg. Rajta volt, hogy minden pap rangban egymáshoz hasonló legyen, hogy a nemesség megszűnjék, a földeket egyenlően oszszák fel, rangot, jogot, tulajdont a teljes egyenlőség alapján rendezzenek újra és hogy csak két rend legyen: a polgárok és a parasztoké, végre, hogy a királyságot eltöröljék. Ő maga a népnek csak vezére és képviselője akart lenni: mindenben alárendelvén magát a nép határozatainak.

Sajátságos volna, ha ily programm alapján Dósát oda állítanák Münzer Tamás, Bockold János, Matthys János, Knipperdolling, Rottmann, vagy más rajongók és szemfényvesztők mellé. Az eszközök nem az eszmék értékére, csak azok sorsára nézve határoztak. Dósánál ezt a kettőt tévesztik össze. Azok is lehordják, kik ilyen eszmét tulajdonítnak neki. Pedig ha joggal tulajdoníthatnák: számára szobrot kellene indítványozniok. Toldott-foldott ugyan a tervezet s nem elég következetes: de részben így is a modern követelmények színvonalán mozog. Talán épp azért volt képtelen a maga korában. Mert következetlenség az, hogy két rend legyen és vagyonközösség. Ez a két fogalom épp úgy kizárja egymást, mint a hogy egy püspökségnek rendszeresítése csak a hierarchiai s nem egyúttal a vallási kérdés megoldása volna. Ezt különben magában véve még nem vehetnők hibának. Neki nem a vallásalkotás, csak az egyházpolitikai kérdés szabályozása feküdhetett szívén. Miért törekednék valláserkölcsi újításra egy vitéz demagógus, ki az egyházzal csak állami szempontból akart foglalkozni, a mennyiben az nálunk az állam fogalmával összenőtt?

A papságnak ilyen átalakítása – bárhol és bármikor jött szóba Dósának rövid négy hónapra terjedő forradalmában – Dósának legfeljebb kölcsönvett eszméje, mely eredetileg Mészáros Lőrincz, vagy más pap agyában fogamzott meg. Nem volt gyakorlati; de már is mutatta az irányt, mely – egy rövid tized multán – Magyarországban is a vallásreformáczióhoz vezetett. A Dózsa forradalmában részt vett s azt túlélt papok utóbb valószínűleg reformátusok lettek, – ha következetesek akartak maradni.

Az egyenlőség eszméjét, a melyet a német parasztháborúk idejében is hangoztattak, ki lehet magyarázni Dózsa czeglédi beszédéből; s valóban van ott említve a vagyonközösség is. Azonban éppen erről, mi a legközvetetlenebbűl érinti a nemesek magánjogi viszonyait, mit tehát szó nékűl hagyni nem lehet vala, az 1514. évi reakcziónárius országgyűlés semmit sem tud. Dósára nem igen hatottak a megelőző angol, franczia s különösen az ő felkelésével egyidejűleg és párhúzamosan haladó württembergi parasztmozgalmak; ellenben az utána 10-11 évvel kitört németországi parasztlázadás sok tekintetben azt tanúsítja, hogy annak vezetői olvasgatták a Dózsa forradalmáról szóló tudósításokat s nem borzadtak vissza Dózsa szomorú végétől. Ott azonban három főbb irányban fejlődtek az események. Felső-Svábországban, Svájczban és Elsassban a politikai újítások mellőzésével az isteni jogot csak társadalmi és vallási téren hozták kérdésbe. Másutt, pl. Württembergben, az ország reformját sürgették, míg Tirolban, Salzburgban és az osztrák tartományokban beérték volna a tartományok belügyeinek újrarendezésével, de olyképpen, hogy a földesuraknak és a népképviseletnek hatalmát a közvetetlenűl nyomó alsóbb hatalommal szemben erősítsék. Ők tehát politikai újításokra fel akarták ugyan használni az isteni jogot, azonban eszményűl a theokrácziát nem állították fel. S ez a felfogás áll legközelebb Dózsa terveihez. Thüringiában végre Münzer Tamás határozottan theokratikus jelleget adott a mozgalomnak, mely Dózsa forradalmához képest kevés közös vonást mutat, bár egyes eltéréseket a nem szigorúan középponti vezetés ebben is érthetőkké tett.

A haditörvényszék mindezt bizonyára végig gondolta; de nem ismeretes, milyen határozott vádak és bizonyító adatok alapján hozta meg ítéletét. Itélete halálra szólt s a kivégzés július 20-ika táján Temesvárott történt meg. A szelíd Ulászló kora nem sokat törődött az emberséges eljárással. Azokat az árulókat, kik Nándorfehérvárát 1493-ban a törököknek akarták feladni, Kinizsi Pál arra kárhoztatta, hogy bűntársaik őket ürük módjára süssék meg. Azokat a cseheket, kik II. Ulászló fia, Lajos megkoronázásakor Prágában 1509-ben a magyarokat legyilkolták, a király megnyúzatta vagy vasfogókkal tépette szét. Már ebből a kurucz háborúból is ismerünk néhány kegyetlen kivégeztetést; de iszonyatosságával a temesvári valamennyit felűlmúlta.

Hagyomány szerint János vajda hét ferenczrendi szerzetest rendelt a halálra ítéltek mellé. A barátok elszörnyedve látták Dósának és húsz társának embertelen megkínzatását. Mikor a pribékek Dósát a trónnak csúfolt székhez kötötték, a czigányok nagy tüzet raktak, hogy a fejére szánt vaskoronát megtüzesítsék. A fa azonban nedves volt, nem gyulladt meg könnyen, hanem maga körűl füstbe borított mindent s a fedezetűl kirendelt lovasokat is egészen elborította. Dózsa már a végét járta, s a barátok énekeltek és imádkoztak körűlötte. Egyszerre a füstfelleg kettészakadt és előtűnt Isten anyjának a képe. A pribékek félbehagyták munkájokat s a barátok a néppel együtt térdre borúlva imádkoztak a kivégzetteknek lelki üdvösségéért.

Mária valóban megjelent a nép előtt: az a kép, a mely a lovasság zászlaját díszítette. De a nép hitt a csodában, seregestűl tódúlt a kivégzés helyére s Mária képét odaakasztotta a körűlkerített helynek egyik ágasára. A csoda a török hódítás után sem ment feledésbe; a temesvári jezsuiták 1717-1753. évi naplói tanúskodnak róla, hogy a nép a magyarok nagyasszonyának tulajdonította a parasztháború leverését s Dózsa bűnének kiengesztelését. 1837-ig egyszerű Mária-kép, azután egy fából faragott szobor s 1865. óta Máriának egy kőszobra állt azon a helyen: a József-városba vezető főúton, a szép platánsor baloldalán, mindjárt az első terebélyes fa mellett. Szelidlelkű apáczák viselték gondját s ájtatos hivők mindennap friss virágokkal ékesítették. A kép előtt mindig voltak ájtatoskodók, kik szüleiktől hallották Dózsa György történetét s most áhítattal, búzgón könyörögtek az Istenhez, hogy óvja meg hasonló veszedelemtől a magyarok hazáját.

Azóta a rohamosan, biztosan fejődő Temesvárnak azon a helyén új útczát nyitottak, mely a Hunyadi-útat a Jósika-útczával köti egybe és Dózsa György nevét viseli; s palotákkal vettek körűl egy ott kezdődő szép teret, a melyet szintén a kivégzett parasztkirályról neveztek el. A tér északnyugati sarkán 1906 deczember 16-án Németh József püspök felszentelte azt az árkádos új kápolnát, mely a kivégzés helyén Székely László városi építész terve szerint épűlt; és felszentelte Szűz Máriának azt a szobrát, a melyet Kiss György carrarai márványból faragott ki.  A gyöngédlelkűek ajkai ismét imára, a virágok illatozásra nyílnak azon a helyen, hol a magyar történelemben ismert legborzasztóbb kivégzés történt.

Hátborzongató dolog, de foglalkoznunk kell ennek részleteivel. Az első hírt, pár nappal az események után s azon frissen, a hogy kapta, maga Ulászló király jegyezte fel Miksa császárhoz július 24-ikén Budán írt levelében. E szerint «Székely Györgyöt először is tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, a kiket közönséges nyelven hajdúknak hínak és a kiknek a munkája annyi és akkora bajokat okozott, és a kiket ő hol tréfásan, hol komolyan fenevadaknak (bestiáknak) szokott nevezni, fogaikkal széttépték és felfalták; végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel». Később is azt írta, hogy «élve elfogatván, néhány nap múlva megérdemelt halállal, tudniillik saját embereitől megölve halt meg». Ezt a kétségtelenűl hiteles, mondhatni hivatalos jelentést más okleveles és irodalmi adatokkal a következőképen lehet kiegészíteni: Szapolyay először Dózsa Gergelyt fejeztette le. S ez még a kegyelem jele volt. Nem akarta megkínozni s nem akarta kényszeríteni, hogy végig nézze a bátyja számára fenntartott borzasztó halánemet. Dózsa György a büntetés kezdete előtt állítólag beszédet tartott a néphez. Kivégeztetését a vajda az ilyen feladatokra minden vállalkozó s táborában nagy számmal levő czigányokra bízta, kik oly módon bántak vele, hogy utódaik erre az esetre is eldalolhatták a híres czigánykesergőt: «Ucoha devla! Szome kergyom, da baro me baro kergyom! Szome kergyom ákának! »

A bakók egy ágast ástak a földbe, eléje a czigányok által vasból durván kovácsoltés állítólag megtüzesített zselyeszéket tettek s az övig levetkeztetett Dósát ráültetvén, az ágashoz kötözték. A zselyeszék volt királyi trónja; s a kuruczkirálynak csúfságból a főhatalom egyéb jelvényeit is megadták. A «trón» előtt lobogó tűzben izzított s ekevasból készített koronát csíptető vasakkal helyeztek fejére. Ezt a kínzást Szapolyay tulajdonképen a budai uraktól tanúlta el, a kik a gubacsi csatában elfogott kuruczok fejére tüzes sisakokat tettek. Királyuknak tehát koronát szántak; állítólag ugyanazt, melyet most az erdélyi múzeum őríz. A megszégyenítés annál nagyobb lehetett, mert Dósának ez a semmiképen sem hiteles vaskoronája kétségtelenűl szájkosár volt, a milyet bivalyoknál mai napig is szokás használni. Hasonló vaskoronákat, vagy inkább vaskosarakat és szájkosarakat a külföld is ösmert. Skótországban példáúl az egyház a veszekedő, főleg pedig káromkodó asszonyok megfenyítésére az ú. n. branks (zablya) nevű szájkosárfélét alkalmazta; Nürnbergben is van egy, az állítólagos Dózsaféle koronához nagyban hasonló álarcz; Hildesheimban éppen ilyen kosár függ egyik utczaszögleten s ebben tűzveszély vagy döghalál idején jeladásúl szurok-koszorút gyújtanak meg. A középkorban ízzó koronát szegeztek a trónravágyó lovag fejére; s most talán szintén tekintettel voltak Dózsa nemes származására, hogy így bántak vele, sőt túlszárnyalták a külföldnek minden barbár büntetésmódját. II. Rákóczi Ferencz szerinta kivégzésnek ez a módja a szittyák régi vadságára emlékeztetett.

Ily körülmények közt szinte mellékes kérdés, egyszer vagy háromszor tették-e fejére a koronát. Ha való az, hogy öntudatát a borzasztó koronázás és a tüzes kormánypálczának kézbeadása, vagy inkább kézhez sütése után is megtartotta: úgy a vas nem lehetett egészen az ízzásig hevítve. Még inkább el kell vetnünk az ízzó trón meséjét; mert különben bármilyen nagy volt Dósának lelkiereje és bármily hatalmas volt fizikuma, ilyen kínzást nem viselhetett volna el. A hóhéroknak, ha Dózsa szenvedéseit meghosszabbítani akarták, gondoskodniok kellett, hogy a vas meleg legyen ugyan, de ne ízzó. – A kín így is rémítő lehetett.

A néphagyomány úgy tudja, hogy Dózsa egy órával élte túl a korona föltevését. A kegyetlen bírák undok szerepet szántak Dózsa azon 10,  – 20, – 40 vagy 60 bizalmasabb emberének, kiket vele együtt fogtak el; kegyelmet ígértek a halálra éheztetetteknek, ha az ekként megpörkölt vezér testéből esznek. Legnagyobb részöket a börtönben bekövetkezett halál mentette meg a gyalázattól; kilenczenazonban életben maradtak s ezeket most Dózsa György trónjához bocsátották. Nádsíp és hegedű hangjaira s füttyszóra «a maguk módja szerint» kellett járniok a toborzót vagy hajdútánczot s minden körülforgás után, mint «éhes farkasoknak» «éhes disznóknak» egyet-egyet kellett harapniok s nyelniök Dózsa testéből. «Mely pedig nem akarta harapnia, kit megismertek, ha a szája virtő veres vót vagy nem vót, az azon helen levágatott.» Három vagy négy lakolt így halállal. Azokat ellenben, kik szót fogadtak, mint pl. egy Lőrincz nevű kovácsot, ki Dózsa György lovait szokta volt vasalni, csakugyan szabadon bocsátották. Györgynek egy izma sem mozdúlt. «Mint egy második macedóniai György viselte magát és csodálták, milyen türelemmel szenvedett.» «Én ezt a szent keresztért mindig a pogányoktól vártam s íme, testvéreimtől kell tűrnöm» – mondta volna, megvetőleg tevén hozzá: «Most látom csak, hogy kutyákat neveltem!»  S azután – toldítja a hagyomány, mintha keveselné a vérfagyasztó részleteket – egy erét fölvágatván, vérét testvérének, Gergelynek adták oda inni, a mi azonban, már jelzett álláspontunk szerint, hibás vélemény. «Íme, szétmarczangolva, elvérezve, az életet és napvilágot meggyűlölve, Dózsa most a földre rogy; haldokló tagjai bágyadtan feküsznek ott, míg lassan-lassan szívéhez hatol az életerő.» A hóhéroknál is kegyetlenebb krónikások egy része hozzáadja. hogy végűl fejét levágták, testét s belső részeit pedig részben megfőzve, részben pedig nyárson sütve, «megítették nemcsak hajdúkkal, de egyebekkel is». Ez embertelen szertartás alatt valamennyi pap, barát és más jelenlevő Te Deum laudamust énekelt. Mennyivel szebb, gyöngédebb ennél az a temesvári – már ösmert – néphagyomány, mely szerint a megkínzott kuruczkirály máglyájának füstjében Szűz Mária képe jelent meg, s a nép és a papság «értve a szent jelenést», térdre borúlva imádkozott a halottnak és bajtársainak lelki üdvösségeért!

Estefelé a hóhér Dósának lábait, karjait és nyakát sűrű csapások közt e szavakkal törte össze: «Így veszszen el mindenki, a ki a hazában belháborút gerjeszt!» S ekkor pallosával fölnégyelte testét, hogy azt Budán, Pesten, Fehérvárott és Váradon bitóra függeszszék, fejét pedig levágta s hosszú lándzsára fűzve, «Szegeddi kildé ajándíkon az szegedi fejbírónak, kinek PálfyBalázs neve vala. Mely Pálfy hites atyja vala nekie.» A szomorú menet, úgy látszik, Szent Demeter napján, október 26-án, éppen a templom ünnepén érkezett meg Szegedre; a hol attól fogva hívei – s talán éppen a czínteremben – Dózsa fejét mint ereklyét tartogatták, mások pedig kinevették. 

Dózsa bűntetéséhez tartozott az is, hogy székely jogait és nemességét, valamint vagyonát elvesztette. 

Biológusok kételkedhetnek rajta, elegendő-e a sztoikus nyugalom Dózsa emberfölötti kínjainak elviselésére; megőrízheti-e önuralmát a lélek, ha porhüvelyét, a testet, ily megpróbáltatások alá vetik. S e kérdésnek eldöntése inkább is tartozik rájok, mint a történelemre, mely különben nemcsak hagyományokra, hanem egykorú levelekre és krónikásokra is hivatkozhatik, melyek és kik szerint Dózsa egészen lefejeztetéséig eszméleténél volt. Pedig a kínzásnak részleteit, néhány mellékkörűlmény kivételével, ritka egyöntetűséggel beszélik el. Mindez, természetesen, még nem elég érv arra, hogy Dózsa a koronázás és testének marczangoltatása után is élt; de lelkének erejét már akkor is csodálhatjuk, ha a kínzóeszközöknek és az előkészületeknek láttára megőrizte hidegvérét. Ha a krónikások mégis nyugalmáról beszélnek, jele, hogy Dózsa szilárd jellemű ember hírében állott. Csak az a csodálatos, hogy a kit a sír szélén önkéntelenűl ilyen férfiúnak, ilyen, kínzóit lenéző embernek írnak le, azt máshol ismét alávalóságokkal és közönséges rablóhajlamokkal vádolják. Gyűlölik, sőt nem is találják az elvet, mely őt tetteiben vezérlé. Előttük Dózsa – 100.000 parasztnak, a szenvedelmen kívűl egy kicsikét talán észszel is cselekvő 100.000 földmívesnek vezére! – egyszerű, köznapi dühöngő, ki megérdemelte a halált; de «mégis illett volna keresztényekhez, hogy a kegyetlen mészárlást a könyörűlet mérsékelje. Borzad az ember elsorolni a szerencsétlennek iszonyú, rettenetes, eddig soha nem látott s hallott büntetését.» 

Így teljesedett az a jóslat, melyet a nép Vitéz János esztergomi érsek freskóiban keresett, hol Mátyás utódainak képzelt sorában a másodiknak lába előtt tűz vala, «mely körűl embereket sütnek vala.» Sic igne superbi peribunt! A humanizmusnak krokodiluskönyje még éppen nem históriai igazságszolgáltatás. A tüzes koronánál súlyosabb büntetés volt Dózsára, hogy történetírói iránta már eo ipso ellenséges papok és nemesek, vagy tudatlan és rövidlátó emberek, kik profanizálták az általa képviselt eszmét. Azok pedig, kik megsajnálták, csak az ötérzékű embert szánták benne. S bizonyosan ezt sem teszik vala, ha eszméi győzedelmének tudatában fogadhatta volna a halált. «Mesához közel – írta negyedfélszáz esztendő múlva egy erdélyi főasszony, – egy Feroniának szentelt templom van, melyben űlőhely volt készítve a rabszolga számára azon esetre, midőn szabadossá tették. Mi különböző volt attól Dózsa vastrónja, a mely szép országunk históriáját kitörölhetetlen mocsokként fertőzteti!»

«Természetes ugyan, hogy a szabadságot, mely még az állatoknak is kedves, minden néposztály kívánja; de miután a Gondviselés, mely az emberi nem felett őrködik, úgy akarta, hogy némelyek királyokká, mások nemesekké, mások szolgákká szülessenek: a keresztényi szeretet sérelme nélkűl fogunk jogainkkal élni mindaddig, míg ebben az országgyűlés nem teszen változást.» Így nyilatkozott még 1790-ben is Hont vármegye s ilyenformán Varasd és Veszprém.  A mit ezek a franczia forradalom hajnalán nem értettek, azt ősapáik harmadfél század előtt értették volna meg?

Dózsa büntetése nagy, borzasztó és kegyetlen; karrikaturája a hazánkban is tért hódított humanisták századának. S a monda ítélt is Szapolyay fölött. Az Isten – így regéli – azzal sújtotta, hogy a szent misén Úrfelmutatáskor minduntalan megvakúlt. Csak két év múlva s akkor is csupán anyjának és nővérének kegyes tettei következtében talált irgalomra és csak azóta láthatta ismét a szentséget. 

Dózsa nem alkalmazott rosszabb eszközöket, mint a minőket helyében más, de talán ügyetlenebbűl, alkalmazott volna. Hanem hát «a paraszt tanúlja meg, hogy a nemesség dolga a katonáskodás, az övé meg a földmívelés, melynek jövedelmében részesítetnie kell urait, hogy védelmöket élvezze».Ez a középkori felfogás képtelen volt azt elismerni, hogy a meg nem válogatott eszközök csak alkalmazóikra vetnek árnyat, a czélt magát, ha az nemes, nem szeplősíthetik meg. S az a felfogás azt sem ismerheti meg, hogy a Dózsa által vezérelt fölkelésnek nem Dózsa halála a záróköve, hanem az 1514. évi novemberi törvény. A vaskorona csak Dósát ölte meg. Kiszenvedt, mint – az eszme sérelme nélkűl – kiszenvedett ezer és ezer más vértanú. S Dózsa halála után, mely – az ügyet nem veszélyeztetve – valamely csatában is bekövetkezhetett volna, még egy hónapig folyt a testvérharcz Magyarországon. Követői nem tartották szellemi halottnak. A novemberi törvény azonban egy nagy és hatalmas elemet, az országnak egyik alaperejét, a népet bénította meg. S a nép szabad akaratára nézve elkobzott egy percz fontosabb, mint magánosoknak egész «elveszett paradicsoma».

Dózsa kegyetlenségei a nép durvaságát, Szapolyay kegyetlenségei a nemesség durvaságát bizonyították. Egyenlő fegyverekkel harczoltak s meddő volna kutatni, melyik fél követte el 1514-ben az első embertelenséget. A kérdés nem e körűl fordúl meg. A műveltség nem volt általános és a szenvedelem független a műveltségtől. Ha egy-egy finomabb szellem kicsillámlott is itt-ott a mozgalmakból, az, mert gyakorlatinak kellett lennie, maga is alkalmazkodott a kor nyersebb modorához. Dósát egy eszme vetette fölszínre; tévedhetett s tévedett, de mint justus et tenax propositi vir haladt a maga útján s halt nyugodtan, a hogy nem halnak kalandorok és szemfényvesztők; a hogy nem halt a vele egy kategóriába sorolt Münzer Tamás.

Harmadfélszáz év múlva Danton ezreket öletett s nem telt bele egy század, Dantonnak 1881-ben szobrot indítványoztak. A világ elszörnyedt a terv hallatára, de a XIX-ik század legnagyobb franczia költője, Victor Hugo, azt mondta rá, hogy «Danton nagy ember»; s Dantonnak azóta két szobrot is állítottak. Nálunk is akadtak, a kik Dósának szobrot akartak állítani azon a helyen, a hol kivégezték. A legnagyobb magyar költőre, Petőfire hivatkoztak, hogy «szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz». S még «pusztíthat ez a láng». Máglyája üszkeiből azonban a négyszázados évfordúlón ne a gyűlölet pusztító, hanem a történelem világító lángja csapjon fel, hogy fényénél valahára észrevegyük azt az utat, a melyen az egész nemzetnek haladnia kell, hogy osztálykülönbség nélkűl, közösen munkálkodjék a hon és társadalom javán.