A fiatal fák közt ábrándosan csavargott a léha és kedves ligeti zene.

A fehérre festett padon egy fiatalember aludt. A támaszkodónak dőlve, halálos fáradtan engedte át magát a nehéz tavaszi álomnak. Sárga és éhes arcán undor fakult, s látszott, nagyon boldog lenne, ha sohasem ébredne föl. A tiszta, lombokon szűrt levegő vékony nyakán át szorgalmasan ömölt a sorvadó tüdőkbe, hogy a lesoványodott tagokba piros, egészséges vért küldjön. A picike üterek is vidoran ketyegtek. Csak az arc volt petyhüdt és sírba vágyóan szomorú. Szája kinyílott. A világoszöld árnyékban mély, fekete lyuknak látszott.

Ez az elkínzott, szegény alvó egy nyájas és nagyon szomorú csavargó volt. Olyan fájóan tudott nézni, hogy szinte bocsánatot kért a szemével, amiért világra született. Az igazat megvallva, maga is jobban szeretett volna már egy olcsó és becsületes fakoporsóban aludni, mint a hónapos ágyán, a Kissalétrom utcában. Mert a csavargó már nem is akart semmit sem ezen a világon. Csak pihenni. Utálta az ágyát is, ahol hajnalban egy sovány és fakó parasztmacska kétségbeesett nyávogással köszöntötte, s ezért gyakran aludt a ligetben, kemény padon, zöld, lélegző lombok között.

Most is a könnyű és léha ligeti zene ébresztette föl. Fölnyitotta szemét, de olyan zavart volt, mintha berúgott volna a sok-sok tavaszi levegőtől. Nézte a tavaszt, amely kavicsos utakon, ábrándos zeneszónál lejtett előtte, s nem törődött azzal, hogy egy embernek, aki véletlenül ott volt, pár hónap múlva a köztemetőben vetnek jó puha, fekete ágyat. Szegény csavargó nem is érezte a tavaszi káprázatot. Lehajtotta fejét, s azt hitte, késő, szomorú ősz van. És hiába nevetgélt körülötte a zöld, szikrázó reggel, úgy bámult reá, mintha fáradt, szeptemberi alkonyat lenne.

Lassanként ébredt föl. Először a szeme, azután a keze, majd elzsibbadt és a padhoz fásult háta is. Mikor végre egész testén átfutott az ébredés józanító árama, kinyújtózkodott, és a magasba nézett.

Egy szomorúfűz hajolt reá.

A csavargó tátott szájjal és pityergő arccal bámult a magasba:

- Szomorúfűz.

Sehol máshol, ameddig a szeme elért, nem látott a ligetben szomorúfüzet. Poros, szelíd akácok, elegáns nyárfák, önérzetes bükkök sorakoztak egymás mellé, de szomorúfűz sehol. Csak éppen őfelette búsult nehéz, fájdalmas melankóliával, mint egy harmatos tavaszi leány, aki vigasztalóan vállaira engedi hosszú, zöld fürtjeit, mintha lopva arcához akarna érni, s nagyon finoman és kecsesen letörülné róla az éjszaka árnyékait.

A csavargónak ez is fájt. Valami hideg borzongás szaladt végig a hátán arra a gondolatra, hogy egész éjjel e síri fa alatt pihent, akár egy halott, és töprengeni kezdett. Miért ült a szomorúfűz alá? Miért kellett éppen e padra támolyognia, mikor annyi más hűvös, kedves fa emel lombsátort a ligetben szegény, éjjeli vándoroknak? A csavargó hunyorított egyet, s valamit mormolt, olyanfélét, hogy minden úgy van legjobban, amint a véletlen bölcsessége rendezte. Azután lassan és szerényen csurogni kezdtek a könnyei.

A ligeti zene pedig pattogva, könnyedén tovább szólt. A liget is ébredezni kezdett már. Fiatalos asszonyok suhantak piros reggeli pongyolában a tóhoz, hajnali fürdésre. Finom, sápadt legénykék jöttek kialudtan, könnyedén fütyürészve. A locsolt téren zajos úri társaság reggelizett. Parfümös asszonyoknak finoman és előkelően udvarolt egy föltűnően fiatal tábornok. A kék levegőbe határozottan fúródott a drága cigaretták füstje.

A csavargó most már összebarátkozott a homállyal, és a szomorúfűzzel együtt szomorkodott. Lomhán nézte az életet, és hallgatta a zenét. A részegítő, könnyű tavaszi muzsika lassan a fejébe szállt. Izmai acélosak lettek. Szemeiben kigyulladt a tűz. Fájni kezdett neki a sok vidámság. Vigyorgó napfoltok táncoltak előtte. Éles kacajok szúrták az agyvelejét. Összeszorult a torka.

A téren egyszerre hangos gyerekzsivaj harsant föl. Vagy tíz gyerek jött ki a villákból, megfésülten, tisztára mosdottan, ruganyos, merész lépésekkel. Tíz kis vasgyúró. Mindegyik kövér és egészséges. Némelyiknek mintha már enyhe kis pocakja is lenne. Mintha már az aranyláncot is lehetne látni a mellényükön. Ezek azok a fiúk, akikre az apjuk évente egész kis vagyont költ. Azért olyan merész és vad a szemük. Azért néznek reá oly sandán. Az orruk a karvalyé, az arcuk az éhes vércséé. Ezek fogják egyszer megfojtani az ő sápadt, csenevész fattyait.

A csavargó szédült.

- Ha most idejönnének...

És csakugyan jöttek. Mind a tízen. Pokoli zsivajban, őrült karikapattogás között, hancúrozva érkeztek az árnyas szomorúfűz alá. Az egyik egyenesen a padra ugrott. A többiek a csavargó háta mögé telepedtek. A zene csúfondárosan cincogva sikoltozott, s minden üteme lázas istenkáromlás és őrület volt már. Az erős, kövér úri gyerekek meg beléje csimpaszkodtak, mint a nadályok.

Szédült. Homlokán kidagadtak az erek, és torkaszakadtából ordított reájuk:

- Takarodjatok innen!

A gyerekek összenéztek. A csapat fele ijedten megszökött, a többi azonban csoportba verődve ingerkedni kezdett vele. Egyik a karika hajtóját hajította feléje. Másik követ dobott a padra. Egy szőke, kövér, tornainges pedig alig kétlépésnyire tőle reáöltötte a nyelvét.Mindössze négyéves lehetett. Fehér, tejbe mosdatott, pimasz kis arca vigyorgott. A csavargó tántorogva állott föl. A csapat futni kezdett. Ő azonban utánuk vetette magát, és a tisztás szélén utol is érte őket. Sovány keze belemarkolt a szőke, lobogó fürtjeibe, és rázni kezdte. Azután arcul ütötte. Erősen, mintha egy kemény, izmos férfit ütne meg.

Vad ordítás reszketett át a ligeten.

A csavargó füle csengett, és szeme káprázott. A ligeti zene léha akkordjai s a kábító gyermekvisongás egy zűrzavarba olvadt. Csak azt érezte, hogy végre bosszút állt sok-sok szenvedésért, hosszú évek irtózatos nyomoráért, s kevély örömben vert a szíve. Édesen és fáradtan lihegett.

Aztán azt látta, hogy egyszerre egy forrongó csoportosulás közepében állott. Bősz apák ugrottak eléje egy ingben, hanyag reggeli pongyolában, kipirultan. Dühösen ordítozó szájak köpték rá a szitkot, a szavak moslékját, a szemetet.

De ő csak mosolygott.

Végre jött a rendőr.

A csavargó bánatosan, lassan indult el a tavaszi fák között.

Léha és kedves ligeti zene kísérte.