Magasabb légkörbe kívánkozó tehetsége érvényesülése útját szertelen, kirobbanó egyénisége s a korviszonyok miatt soha sem találta meg. A maga korában nem ismerték, ha ismerték is, sok külsőség, verseinek egyenetlensége, hangulatainak és érzelmeinek inkább nyugtalanító, mint fölemelő volta elriasztott. De nemcsak korából maradt ki, hanem lekésett a jövőről is. A késői felfedezőknek, az új kapcsolatkeresőknek már csak inkább érdekes torzó volt, egy-egy sora visszhangot keltett, egy-egy költeménye fájdalmasan emlékeztetett a sok gyönyörű ígéretre, amely benne elveszett s maradt a puszta ellenkező álláspontnak, üldözött magánosságnak, akinek inkább irodalmi szerepe, ellenzéki állásfoglalása, mint művei hatottak serkentőleg.

Lehet-e költőnél befejezetlenségről, töredékességről beszélni, aki már 1848-ban a Pilvax-kávéház forradalmárai között a leghevesebbek, a legvillámszóróbbak közé tartozott s még 1896-ban, a világkiállítás esztendejében, hatalmas, különleges ruhákba burkolt termete, bozontos feje, melyen Mont Blanc hava csillogott, pest-budai utcák mindennapi látványosságai közé tartozott? …

Vajda János romantikus lélek. Képzelete, egész lénye a szertelenségnek, a nagy végleteknek soha össze nem csendülő összetétele. Romantikus, mert egész életében álmokat, epekedő lelkének levegőben lebegő eszményeit kergette annál szilajabban és annál túlzottabban, mennél inkább figyelmeztette a való gondokkal terhelt élet és érzéki testalkata a lehetőség s a megvalósulás szükséges megalkuvásaira. Harminc évig hordja magában, számtalan képre bontja, égbe emeli és sárba rántja a szeretett Gina emlékét, mert lelke csak képzelete anyagából tud táplálkozni, de a harminc év után elmegy látni az élő, a hazug Ginát, hogy az egykori kedves arcra épített lélekképet odaállítsa byroni szitkos keserűséggel a valóság vénasszonya mellé és nézik egymást hosszan, szótalan ... «Így ül a hold ádáz vihar után, elcsöndesült nagy, tornyos fellegen és néz alá a méla éjszakán, bánatosan, de szenvedélytelen, hallgatva a sírbolti csöndességet a rémteli sötét erdő alatt, amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek hervadt levélre halkan hullanak ...» Gyönyört csak fájdalomtól tud kérni, s a kettejük közt beálló sirató csöndhöz képzelete a romantika közkedvelt képeit társítja: a holdas éjt, a hallgató erdőt, a sírbolti csöndességet. És mégis, a minden átmenet nélkül fölvetődő kép, a belső sírást visszhangzó esőcsöppek a költői megélés szempontjából túl vannak már a romantika lehetőségeinek határán. A holdfényes erdő itt nem egyszerű hasonlati kapcsolat, hanem egy érzésnek, egy helyzetnek panteisztikus kiélése. Ez a vers s az alapját képező élmény találóan világít rá Vajda egész költészetére: Külső, felületes tekintetre Vörösmarty korának divatos romantikus világa ez, amelyben a nő «fürteinek denevére», a «delejdús kezek» és «tűzáramos hajak» birtokosa, míg a férfi szerelme «pallos és tűzláng», vére «salétromos rakéta, mely égbe vágyva sustorog». Az ihletett költőnek kedvenc képzetei még mindig a «bősz viharok», «kiégett szív», «a forgógömb sömörje: a sírhalom», «dühös szitkok» s «a hit koporsó-kötele», de már egy-egy izzó kép, mit az üstökösről vett «lobogó gyász»

merész lendülettel túlíveli a kort, amelyben Vajda János hosszú életét idegenül tengette s őt, aki Vörösmartyból indult ki, Ady és Babits költészetének kortársává teszi. Ezek a villámfényként ható versszakok és csak nagyon ritkán egész költemények pillanatnyilag rávilágítanak Vajda gyászposztós költészetére s nagy életkérdésekkel vívódó egyéniségére s megmutatják a csúcsot, ahová a költő feljuthatott volna, ha szerencsésebb körülmények között él. Mert abban semmi végzetes sem volt rá nézve, hogy képzeletvilága és szókészlete a romantika hatása alatt alakult ki. Flaubert, Henri Beque és Verlaine, akik a regény, dráma és líra terén Victor Hugóval épp úgy szembehelyezkedtek, mint Vajda Arany János és Gyulai Pál költői fölfogásával, nemcsak romantikus irodalmi élményeken nőttek föl, hanem a legteljesebb mértékben romantikus lelkek is; mégis új műformát teremtettek éppen zsenijük megkülönböztető jegyeinél fogva, amelyek nemcsak koruk divatával, hanem elsősorban önmagukkal helyezték őket szembe. Vajda Jánosban is megvannak a zseniális méretek. Sokkal nagyobb lírai egyéniség, mint költő. Egyéniségének ereje: panteisztikus természetérzése és költői hevületeinek bölcseleti gyökere…