Nála mind a három egyforma fontos tényező: az élet, a gondolat és a színpad.
Az élet mindenestől, ahogy ő maga meg bírta figyelni, de azt is mind sajátjának tekinti, amit mások figyeltek meg rajta, amit nézők, fecsegők s tudósok, könyvek és mesék és költők és hírhazugok összehordtak: ez az anyag, amelyből dolgozik, mint vasból a kovács.
A gondolat: ez az övé. Ahogy benne támad s benne él. Ahogy felvillan benne a szikra, mely új világítást vet az élet anyagára.
És a színpad: készen kapta, s nem nyúlt hozzá, hanem beledolgozta magát, nem bírálta, elfogadta, s oly tökéletesen hozzáalkalmazkodott a gondolkodásmódja, hogy második természetévé lett, hogy ösztönné vált benne. Annyira biztosan uralkodik e kifejezési formán, ahogy csak a verselő tud a metrumokon: tévedhetetlen.
Mi a Lear király írói akarata?
A szülő- és gyermekprobléma.
A testvérprobléma.
A férj-feleség viszonylata a bűn körül.
Hogy ezt megmutassa, hogy minderre tisztán rávilágítson, csupa párhuzamos cselekményeket halmoz föl.
Nem elég neki egy eset: az egy példa, amit az élet produkál. A színpad neki lehetőséget ad a zsúfolásra.
Van egy régi népmese az apáról, aki három leányát próbára tette, ki szereti legjobban, s a legnagyobb azt mondta: „Szeretlek, mint az aranyat, ezüstöt, a gyémántot s a világ minden drágaságát.” A másik azt mondta: „Jobban szeretlek, mint néném, úgy szeretlek, mint az életemet!” A harmadik gyermeke azt felelte: „Szeretlek, mint a sót.”
Kisgyermek voltam, mikor ezt a mesemotívumot így hallottam, és sokat eltűnődtem rajta, mit is jelent ez.
Shakespeare, mint mindent, az adomát rögtön a színpadra dobta: megtalálta benne a tragikai összeütközés magvát, s kifejlesztette belőle az apa s három leánya közti viszonyt, egyben minden szülőnek minden gyermekkel való ellentétét.
Ahelyett azonban, hogy eme mélység felé növelte volna, s a lét gyökerei felé haladt volna, s a szülő és a gyermek, a felnövő sarj s a kihaló régi, a megújuló természet, mely a kiélt formákat megszünteti s ugyanazt újra teremti: ahelyett hogy ebben az irányban haladt volna, egyszerűen elfogadta a keresztény erkölcs maximáját*, a negyedik parancsolatot következményeivel, s a kérdésnek csak e rideg, e morális kritikáját, a közfelfogás benevelt kritikáját tette a magáévá. Még az első felvonásban, éppúgy, mint A velencei kalmár* expozíciójában, ahol csak felindítja az alakokat, s felgyűri, szinte vulkanikus belső robbanással a probléma hegyét: nagyszerű.
Ez a Lear óriás. Óriás erőiben s korlátoltságában, s ami vele történik, minden érzésünket fellázítja s izgalomban tartja.
Az első felvonás alatt le is folyik az egész pszichológiai eset: a király kisemmizi magát vagyonából, melyet érdemteleneknek ad, s már be is következik a sors ítélete: aki lemondott jogairól, jogtalanná válik, aki kilépett az életből, az élet terhévé lesz: már belátta tévedését, s már tudja, hogy nem segíthet rajta.
Még mi történhetik?
Mi fog következni a többi négy felvonásban?
A színpadi probléma teljes és kínos kifejlesztése.
Mivel a főtéma kész: elkezdi halmozni a hegyeket a hegyekre. Az apa mellé, aki három leányával küzd, odaállítja a másik apát, aki két fiával hasonlóan, paralel viaskodik meg. Nem elég egy oldalról látni a szülő-gyermek komplexumot, két oldalról forgatja meg.
Mindjárt erkölcsi kritikával fokozva: amelyik gyermek apjával szemben rossz, az rossz mindenestől, feneketlenül romlott, az mind vagyonleső, kapzsi, becstelen, házasságtörő, cinikus, tolvaj, gyilkos: akár fiú, akár lány.
Minden jelenésben egy új, meglepő s megdöbbentő szörnyűség, az előbbiekkel szemben folyton fokozás, túllicitálás, egyre nagyobb adag puskaportöltések robbantása, úgyhogy a végén már egyetlen lávázó, mennydörgő, vad tűzokádó szigetté válik a darab szűkre szabott világa.
Mert ez megint egy sziget az élet tengerének egy sarkán, amelynek semmi köze sem földrajzilag, sem politikailag, sem társadalmilag az emberek többi világához: ez itt van magában, s itt a szülők elleni vétség miatt ki fog halni mindenki.
A színpad, úgy látszik, nem bírja el az egyszerű igazságot.
A színpad kirakat, amelybe a bolt legdrágább s legfeltűnőbb holmiját halmozza fel a kereskedő.
A Shakespeare színpadja mindenesetre egy csodatér. Bűvészkedés. Éspedig bűvészkedés valódi értékekkel, igazi kincsekkel, a szemfényvesztő itt valóságos drágaságokat szór az égre, s tudjuk, hogy azokat semmi veszély nem fenyegeti, s hogy minden szépen vissza fog térni a boldog nyugalom helyzetébe.