"Mindenszentek ünnepe, Mindszent (festum Omnium Sanctorum),  a megdicsőült Egyház ünnepe. Az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek, helytállanak. Ennek alapján beszélünk küzdő Egyházról (Ecclesia militans), mely a földön élő lelkek közössége, szenvedő Egyházról (Ecclesia patiens), mely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és diadalmas Egyházról (Ecclesia triumphans), mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. Mindenszentek ünnepén mindazon megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ide tartoznak az életszentség hírében meghaltakon kívül mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba."

"A tél küszöbén állunk. A természet álomba merül, csak a mindenség végzi továbbra is változatlanul működését, lankadatlan csillagaival figyelmeztetve, hogy a részletek mulandóságán túl mindig a nagy egészre ügyeljünk. A föld élővilága javarészt enged az évszakok „helyi diktátumának”. A növények elvetik levelüket, mintegy visszahúzódnak a földbe. Az állatok téli álomra szenderülnek vagy a nap útján délre emigrálnak; de válassza bármelyik formát, virágzás helyett a természet csupán arra rendezkedik be, hogy átélje, átvészelje a mostoha időszakot.

Nem így az ember. Ő is benne él ugyan a természet helyi önkényében, pillantását azonban mindig az egészre függeszti – s azon is túlra. Minket a természet elszunnyadása valójában befelé fordít, létünk igazi, tehát szellemi napja, energiaforrása felé. Minket az „általános hervadás” éppenséggel felébreszt; számunkra az ősz nem véletlenül iskolakezdet – egy szellemibb, tehát fokozottabb élet indulását hozza.

Az ember alapvetően több és más, mint a természet. Hű szolgája, kiszolgáltatottja, igaz, ugyanakkor azonban ura és cáfolata is. Anélkül hogy elárulná, s anélkül hogy kilépne belőle, az ember lényege szerint tiszta és tökéletes ellentmondásként valósítja meg önmagát már itt a földön is. Épp nem véletlen hát, hanem törvény, hogy az ember szellemi élete fokozott erőre kap az esztendő téli szürkületében. És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.

A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…"

(Magyar Katolikus Lexikon, Pilinszky János: Tél küszöbén)