A gyermekévek

Születtem Dunaszerdahelyen, Pozsony vármegyében 1832-ben. Alig egypár hónapos koromban elvesztettem atyámat. Édes anyám nemsokára másodszor is férjhez ment, mivel árván maradt gyermekeit saját keze munkája után el nem tarthatta. De mostoha atyám, aki különben jólelkű ember volt s velünk, mostohákkal, szeretettel bánt, nem igen könnyítette meg anyámnak a család fenntartásának a gondjait. Ezután is az ő vállaira nehezedtek azok; még súlyosabban néhány év múlva, mikor a család új sarjadékokkal szaporodott, úgy hogy a nélkülözés és ínség mindennapos volt nálunk. Öt éves voltam, mikor iskolába adtak, és csakhamar kedveltje lettem derék tanítómnak, aki ki nem fogyott szorgalmam és észbeli tehetségem dicséretéből. Kivált emlékező tehetségemet nem győzte eleget magasztalni s akárhányszor elszavaltatott vélem könyv nélkül ámuló iskolalátogatók előtt oly meg nem értett latin verseket, amiket elébb egyszer-kétszer elolvastam volt. Bal lábam születésemtől fogva nyomorék volt s három éves korom óta mankón jártam. Ez nekem nem annyira testi, mint inkább sok lelki fájdalmat okozott, mert gyöngédtelen gyermektársaim csúfot űztek belőlem e miatt. Csakhogy másfelől ez a testi fogyatkozásom kútforrása lett nagy kitartásomnak. Vagy hét esztendős lehettem, mikor egy ízben játszó pajtásaim csúfolódása annyira elkeserített, hogy zokogva mentem haza s a sírástól fuldokló hangon panaszoltam el édes anyámnak bajomat. S a drága szülő ölibe fogott, lecsókolta arcomról a meleg könnycseppeket s így szólt: »Ne sírj, kedves, jó gyermekem! Meglásd, mire nagyobb leszel, mind legyőzöd a te társaidat az akarat erejével.« E szavak, jól emlékszem, úgy hatottak reám, mint valami mennyei kinyilatkoztatás. Rendíthetetlenül bíztam anyámnak e jóslatában s oda se néztem többet tanulótársaim incselkedéseinek. S mivel a tanulásban máris túltettem rajtuk, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy a kellő kitartással még testi erőben és ügyességben is fölülmúlom majd valamennyiét. De ez a reménységem nem valósult egyhamar. Tíz esztendős koromban még mindig ott cipeltem a bal hónom alatt a mankót, meglehet, inkább szokásból, semmint szükségből. Egyszer elmentem a temetőbe atyám sírjára. Ott hirtelen megvillant agyamban az a gondolat, hogy én ezentúl mankó nélkül fogok járni, s kaptam, ellöktem magamtól azt az utált támasztékot. Tettem is egypár lépést, azaz inkább fél lábon sántikáltam s máris csak úgy ziháltam a szokatlan megerőltetéstől. Mód nélkül elszomorodtam. Házunk jó negyed órányira volt a temetőtől; éreztem, ódáig nem győzöm erővel. Már-már kezdtem oda cipekedni a mankóhoz, hogy, megtört szívvel bár, de megint ráfanyalodom. Egyszerre azonban szokatlan izgatottság vett rajtam erőt. A testi tehetetlenségnek az érzete s az az akaratom, hogy én nem leszek többé nyomorék, nem leszek társaim csihése, birokra keltek a lelkemben. Most eszembe jutottak édesanyám jóslatszerű szavai. Egy ugrással ott termettem a mankónál, kettétörtem s az egyik felét botnak használva tértem haza. Az akaraterő győzedelmeskedett.

Mikor az elemi iskolát elvégeztem, nagy gondot okozott anyámnak, hogy milyen életpályát válasszon számomra. Hogy a tanulásra kedvem is, meg tehetségem is volt, végtelenül szeretett volna belőlem ügyvédet vagy orvost csinálni. De lelkének e hő vágyáról szegénységünk miatt le kellett mondania. S mivel nagy testi erőt követelő mesterségre nem tartott alkalmasnak, egy női szabóhoz adott inasnak. Ámde ez nekem sehogysem volt ínyemre. Már néhány hét múlva odahagytam a szabó-műhelyt anyám tudta nélkül s elmentem egy falusi kocsmáros fia mellé magántanítónak. Itt a tanításon kívül egyéb munkát is kellett a ház körül végeznem, mint pl. bort hozni a pincéből, csizmát tisztítani stb. Nyolc forinttal, egy évi keresettel a zsebemben elmentem, a tudnivágyástól ösztönözve, a Pozsony melletti Szent-Györgybe, ahol kegyes szívű emberektől támogatva elvégezhettem a gimnázium alsó osztályait. Itt ébredt fel bennem legelőször a vándorlási ösztön, mert egyszer csak kaptam magam, odahagytam Szent-Györgyöt, ahol biztos ellátásom volt, és elmentem a szomszéd Pozsonyba. Ebben a városban a legnagyobb nélkülözésekkel küszködtem. Napok hosszat száraz kenyéren éltem, sőt még ebből is csak szűken jutott. De minden iskolai év végén megragadtam a vándorbotot és sánta lábbal, üres zsebbel elindultam világgá. Így barangoltam be gyalog szerrel az Osztrák-Magyar Monarchiát, felkerestem Budapestet, Bécset, Prágát és más nagyobb városokat. Ha az úton nagyon elfáradtam, egy tréfás megjegyzésemmel megnyertem az úton haladó valamelyik kocsisnak a tetszését, aki aztán felvett magához a kocsira s elvitt a legközelebbi helységig. Legtöbbnyire a helység papjához kopogtattam be, aki a latin nyelvben való jártasságomért megkedvelt és éjjelre szállást, a következő napra pedig útravalót adott. E vándorlások voltak a későbbi dervis-életemnek az előiskolája.

Az iskolai tárgyak tanulása mellett kiválólag útleírásokat olvasgattam és idegen nyelveket tanultam mesés gyorsasággal. Magyar anyanyelvemen kívül még gyermekkoromban megtanultam a németet és tótot; gimnazista koromban pedig magánszorgalom útján a francia, olasz, angol, dán és svéd nyelvet. A nyelvek tanulásába aztán annyira belemerültem, hogy feléje sem mentem többé az iskolának. Egész nap az idegen irodalmak remekműveit szavaltam nagy hanggal.

Az útleírások közül különösen a keletiek ragadták meg figyelmemet és gyújtották fel képzeletemet, ugyannyira, hogy olthatatlan vágyam támadt e világrészt felkeresni. Csakhamar megértettem, hogy mindenekelőtt Ázsia főbb nyelveit kell birtokomba ejtenem. A szükséges könyveket hosszú utána járással meg tudtam ugyan szerezni, de evvel még nem sokra mentem, mert nem volt, aki csak egyetlenegy magyarázatot vagy útbaigazítást is adott volna. De akaratom és kitartásom ezt a nehézséget is legyőzte. Hónapokig néztem, becéztem az idegen írást, míg végre kieszeltem a nyitját. Minden gondolatommal, minden vágyammal, minden törekvésemmel a varázsfényben tündöklő Napkeleten függtem. Lelkem mindúntalan a messze Ázsia mesékkel telt virányain merengett.

- folytatjuk -