Balzac nem szokta a "lángelme" szót használni: az "intuíció" volt a kedves szava. Mi az intuíció? Az az adomány, melynek erejével az ember néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a láthatatlan okok és okozatok egész seregét pillantja meg; az a második látás, melyet a prófétáknak, az elaltatott "médiumoknak" és a nagy költőknek tulajdonítunk. "Az intuíció köti össze a látható világot az ismeretlen világokkal" - mondja Balzac. Ez az intuíció a legnagyobb költőkben sem volt hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shakespeare-t kivéve.
Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete nagyszerűségében, gondolatainak roppant gazdagságában, invenciójának kimeríthetetlenségében, s a kifejezés csaknem példátlan, hellyel-közzel shakespeare-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppen csak rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott benne, hogy minő hallucinációk tartották néha fogva a képzelet világában, annak, aki munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös anekdoták nyújthatnak némi fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való élet eseményeit összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek képzeletét foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe, alakjainak gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket újságolta el regényeinek képzelt eseményeit: "Képzeljétek, Félix megházasodik! Egy Grandville leányt vesz el. Jó partit csinál, mert a Grandvilleok gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit sokba került a családnak." Máskor olyanokat kérdezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt hiszi: ők is tudnak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletében zajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete. Rendkívüli fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal, hogy egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: ez életének története.
Rendkívüli teremtő erő, lázas, kimeríthetetlen képzelet, csodálatos hatalmú logika s az ötleteknek egy tűzhányója pusztult el benne. A feje folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott tréfáktól; túláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek: nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiú volt, aki anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanúsított. A naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, legszívesebben a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiú és hetvenkedő, de egy cseppet se gőgös, mindig őszinte és igaz: íme, ezek az intimitásai.
Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stílusával. Ezt a stílust nem mindenki méltányolhatja: koronként nehézkes, itt-ott homályos, leírásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos képet; emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek egymásnak; ott, ahol a pedáns enciklopédista vagy a műkedvelő bölcselő szól belőle, nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bőséges kárpótlást nyújt gondolatainak, ötleteinek hasoníthatatlan gazdagsága, fényűzése a ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy plasztikus kifejezésekkel. A művész egyenrangú benne a költővel. Olyan mélységekre világított le, s nagyszerű alakjainak olyan relief-et tudott adni, hogy minduntalan Shakespeare-re emlékeztet. Lehet, hogy volt lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott Shakespeare-hez; de aligha volt még egy, aki minduntalan oly közel járt volna hozzá.
(vége)