De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a művészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik művész beleesett, magát az eszmét is kompromittálták a gondolkodó sokaság előtt. Annyival könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat alapját tevő fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a mindnyájunkban élő boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Már ez magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikus irányzat több kárhoztatásban részesült, mint elismerésben, s hogy az elitélésből kijutott az atyamesternek, Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bűnt, a gonoszság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a szenvedélyt, a monomániát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénnyel szemben kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van némi igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy Balzac az erényt is jól látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a legmelegebb rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy regényeiben nem kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy nőalakjai között több a tiszta, mint a bűnös lény, s hogy például Grandet Eugéniának egy nagy részlete helyet foglalhatna a "Szentek életé"-ben; s hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bűnben is főképpen a nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben nem kevésbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban.

Az a nagy szerep, mely a "modern" regény megalkotásában Balzacnak jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő nagy és kicsi írókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget ad Balzac húsz esztendős regényírói munkásságának. De műveinek maradandóságát nem ez az érdem biztosítja. Állhatott volna Balzac bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék szolgálatában: ha nem is inaugurált egy új szellemi irányt, ha nem is végez úttörő munkát, ha sokáig termékenyítő hatás nélkül marad is, mint maradt vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, az idő fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a mit tett, hanem abban, hogy ki volt.

(folytatjuk)