Jól tesszük, ha kollektív anyagi és erkölcsi gondjaink elől az irodalmi életszemlélet enyhe szféráiba menekülünk. De vajon nem válik-e nevetségessé az, aki a maga együgyű irodalmi elfogultságában rá akarná erőszakolni embertársaira, hogy akár a múlt, akár a jelen irodalmi alkotásaira építsék fel életbölcsességük és világszemléletük székesegyházát?

A középkorban tíz évszázad pergett le úgy, hogy a földi élet alakulásához látszólag semmi köze sem volt a szépirodalomnak. Ám ez a tíz néma évszázad egyszerre csak megszólal Dante sápadt, keskeny, szigorú és mélabús ajkán s az emberek egyszerre megpillantották a középkor lényegét az isteni színjátékban, amely rendet teremtett tíz elmúlt évszázad misztikus káoszában. Jártak már mostohább idők is az irodalomra, mint ma. Azt hiszem egyetlen kor sem látta tisztán a maga irodalmának szerepét a maga eszmei és anyagi dolgainak alakulásában. Erre mindig csak utólag jövünk rá, amikor már nagy szintézisben tudjuk vizsgálni az emberi lélek fejlődését. De az is bizonyos, hogy egyetlen generáció sem tud megélni irodalom nélkül.

Mindenki mindig sóvárog utána s irodaloméhségének kielégítésére odanyúl, ahová a keze éppen ér. Ha nincs jó és nagy irodalom, beéri a ponyvával s azt esetleg többre becsüli, mint Homéroszt, Dantét vagy Shakespeare-t. Ha isteni színjátékban nincs módja gyönyörködni, örömét leli a medvetáncoltatásban is, de irodalom nélkül éhen vész, vagy megfúl, mint a szárazra dobott hal.

A ma embere is érzi titokban, hogy drót nélkül való telegrafálás, búvárhajó, automobil, rádió és repülőgép nem a legfontosabb dolgok és nem sokat számít, hogy negyvennyolc óra alatt, vagy két hónap alatt lehet-e eljutni Európából Amerikába. Óh, a technikai haladás, a kémiai tudományok fejlődése, a mikrokozmosz megismerése is kultúrát jelent, az ember ezt is elkönyveli a maga nagy értékeinek rubrikáiba, de ezek a szorgos Márta dolgai közé tartoznak. A fontos, az égbekiáltóan szükséges, az egyetlen szép és jó osztályrész az, amit Mária választott magának a Messiás lábainál. Voltaképpen nincs is más érdekes dolog a világon, mint a Goethe-féle nyílt titok megfejtése, vagyis valami eligazodás: hogy is áll az ember sajátmagával, embertársaival és az Istennel, vagy a világegyetemmel szemben?

Az emberiség, mire megöregszik, sok mindent megér. Sok mindent meglát, megtud és megfejt. Látja az ég és föld, fű és fa, vizek és partok, flórák és faunák változásait; kultúrák és civilizációk hullámzását, apályát és dagályát, torlódásait és pusztulásait. Végigmegy olyan rengetegeken, amelyekben minden lépésnyi  utat fejszével és csákánnyal vág magának és saját vérével öntözi lépései nyomát. Találkozik apostolokkal, prófétákkal, hadvezérekkel és zsarnokokkal, végighömpölyög szeme előtt a történelem rengeteg folyama, hátán virágokkal, kincses hajókkal, hullákkal, szétmállott trónokkal s már semmin sem csodálkozik. A legutolsó varga, vagy foltozószabó természetesnek találja, hogy repülőgépek hasítják a levegőt, hogy műhelyében a rádió hangszórója ezer mérföldekről közvetít lázító propagandabeszédeket, vagy zenekarok édes harmóniáit, - ám tudós és kecskepásztor, államfő, vagy falusi éjjeli őr kínzó vágyakozással eped a megfejtés után két-három kérdésre, amelyet az emberiség születése óta folyton ismételget: mi ez az élet, honnan és hova, mi a boldogság, miért mindez a sok nyüzsgés, sürgés-forgás, erőlködés és áldozat, miért fáj a szívem, miért nevetek és miért sírok, miért vannak lelkiismeret-furdalásaim és miért dagad a mellem a büszkeségtől és boldogságtól, ha valami olyat cselekedtem, amelynek révén meg vagyok elégedve önmagammal?

Mindezekre hiába felel a tudomány. Hiába felel az idegtan s hiába dadog érzőpályákról, aktív agyi vérbőségről, idegsejtek diszpozíciójáról, sőt hiába erőlködik a lélektan, avagy az etika, hogy tényekkel tényeket magyarázzon, vagy hogy logikus összefüggések dialektikájával világítson bele az okok rejtelmeibe. Az ember sok mindenen átesett a világtörténelem folyamán, beleszokott a tudományos gondolkozásba is, a természetet, mint valami nyitott könyv lapjait böngészi és már semmin sem csodálkozik s mindenről tudja, hogy a kérdést milyen szakértőkhöz kell utalnia, de a szakértelem, hiába minden erőlködés, nem tudja kielégíteni és megnyugtatni.

Az ember a maga érzéseivel, vágyaival, elképzeléseivel és kíváncsiságával mindig magára maradt és egyedül van ma is. Árva és elhagyatott, tanácstalan és ijedt. Carlyle azt mondja, hogy "a világosság az egyetlen dolog, amire a világnak szüksége van" s a világ megszületése óta félhomályban bolyong s nincs tisztában önmagával. Az ember szeretné tudni: mit kezdjen önmagával, embertársaival és a világegyetemmel? Nem tud rá felelni. Egyszerűen érez és ki akarja fejezni érzéseit.

Az ember nem bírja el az egyedülvalóságot, a sötétséget és a némaságot. Minden ember árva gyermek, aki elhunyt apját és anyját keresi. Nekik szeretné elmondani kétségeit és titkait, vágyait és a sértéseket, amelyek önmaga, embertársai és a világegyetem részéről érték. És el kell mondania. És meg kell hallgatnia testvéreit, hogy azok mit gondolnak az ő dolgáról és a magukéról. Minden ember tele van érzelmességgel s az őszinteség vágyával. A benső ember folyton keresi a testvért, akivel megtanácskozhassa azokat a dolgokat, amelyekről az idegkórtan, a logika, a szociológia, a statisztika és a technikai tudományok nem nyújtanak kielégítő fölvilágosítást.

Napóleon is ezt kereste Szent Ilona szigetén, testvért keresett s az öreg Homéroszban találta azt meg. Mert mindnyájunknak édes testvére ő. Hiába minden államférfiúi, hadvezéri, akadémiai, vagy katedrai pöffeszkedés, hiába minden cinizmus, szkepszis, hetykeség vagy aljasság, sőt hiába minden korlátolt gőg és klinikai hülyeség, a legfontosabb emberi dolgok problémájában mindenki a bibliához fordul, vagyis amaz ősforráshoz, amelyből a bölcselet, az irodalom és a vallás három paradicsomi folyója fakad. Az ember végül mindig a metafizikához folyamodik, nevezzék azt a metafizikát Mózes, Szent János, Dante, Shakespeare vagy Tolsztoj könyvének s az ember legigazabb és legbizalmasabb testvérét végül is mindig az íróban találja meg, mint Shakespeare Montaigne-ben és az egész emberiség Shakespeare-ben, mint Carlyle Danteban és Napóleon Homéroszban.

Innen van, hogy a legmagasabb világszemlélet az irodalmi és tudat alatt, vagy tudatosan, a legegyetemesebb is. Az irodalom mindenkinek megadja a szavazati jogot. Mindenkinek, aki ír és mindenkinek, aki olvas. A legsilányabb író is közöl valami igazságot azokról a dolgokról, amelyről államférfiaknak, technikusoknak és matematikusoknak sejtelmük sincsen. A legsilányabb olvasó is hozzáad valamit Homérosz, Dante vagy Shakespeare bölcseletéhez és ezért író és olvasó sohasem nélkülözhetik egymást s az emberiség sohasem mondhat le az irodalmi világszemléletről, amely a legintimebb, a legmegbízhatóbb és a legmegnyugtatóbb.

A világon csak ők értik meg egymást. S ha egyik ember el akar mondani valamit a világról embertársának s el akarja érni a célját, jobb tolmácsot nem talál, mint az irodalmat. Ez az egyetlen érthető beszéd minden emberi lélek számára, minden korban és a földgolyó minden pontján.

Gondoljuk meg, mi minden történt a világon azóta, hogy megszületett a biblia, vagy hogy hányféle és milyen természetű változáson ment keresztül az ember a homéroszi eposzok keletkezése óta a rádió feltalálásáig! Hasonlítsunk össze egy modern tőzsdei ügynököt, aki a londoni, vagy New York-i pénzpiacon szaladgál, azzal a kóbor bölcselővel, akit az athéni polgárok halálra ítéltek, vagy azokkal a képfaragókkal, hajóácsokkal, piaci kofákkal, lakatosokkal és pékekkel, akik Szókratészt a halálba kergették, hasonlítsuk össze Napóleont Platónnal vagy egy Julius Caesar-korabeli legionáriussal és gondoljuk, el, hogy tőzsdeügynök, Szókratész, athéni patkolókovács, Napóleon, Platón és centurio egyformán értik és szeretik Odüsszeuszt, az ithakai csavargót, akkor bizony le kell hajtanunk természettudományoktól, statisztikai számadatoktól, szociológiai törvényektől kábult fejünket és meg kell vallanunk, hogy magunkról és magunknak embertársainkhoz és a világegyetemhez való viszonyáról csak az irodalomból tudunk meg annyit, amennyi éppen megtudható.