A csillagász fia barátom volt. Együtt jártam vele iskolába. Eleinte csak az fűzött hozzá, hogy barátaim is pajtáskodtak vele és akarva, nem akarva, együtt töltöttük el a napot.

Később egész külön szigetet alkottunk az emberek között mi és a csillagász fia. Fiatalok, kócosak, rakoncátlanok voltunk s csillagos őszi éjek után reggel sápadtan és álmatlanul - az éji virrasztással szemünkben - botorkáltunk az iskola felé. - Fárasztott a napfény. Az iskolában pedig mindnyájunkat gyűlöltek, de legkivált a csillagász fiát, aki a padon aludt s ha felszólították, nehezen, erőlködve nyögte ki a leckét. Azután rendesen leszegte a fejét - hosszú ádámcsutkás nyaka volt - és szelíden, nagyon szelíden mosolygott. Csak az alvók tudnak így mosolyogni. Hittanárunk azonban róla is, rólunk is megjósolta, hogy egytől-egyig akasztófán fogunk kimúlni.

A csendes lázadás pedig folyt tovább. A csillagász fia tartotta bennünk a hitet. Sohasem kiáltottuk ki vezérünknek, hisz oly igénytelen, sovány és szegényes volt, hogy félig szántuk is s csak a szívünk másik felével szerettük, öntudatlanul szerettük, de ha süllyedőben volt a hajónk, csak reá tekintettünk. Ilyenkor csintalanul villant össze a szemünk. Éreztük a titokzatos kapcsot, amely sátáni erővel fűzött bennünket egymáshoz. A többiek lassanként egészen elhagytak. Csoportokba verődve vártak bennünket a város végén. - A pirospozsgás, egészséges arcokon alamuszi vigyorgás settengett. Mi meg mentünk előre a temető felé, abba a házba, ahol a csillagász meg a fia lakott és a fülsiketítő, csúfondáros sípzajra hátra se fordultunk. Hívtak a mezők és a csillagok. - Nem bántuk, hogy egyik kövér, ellenszenves kamasz lerajzolt bennünket, amint dicstelenül az akasztófán lógunk és nyelvünket - csúnyán és illetlenül - kiöltjük a világra. A csillagász fia szelíden, összefont karokkal állt a viharokban, mintha ereiben tej folyt volna vér helyett és mosolygott, finoman és titokzatosan, ahogy az alvók mosolyognak.

Később tudtam meg, mit jelent ez a mosoly. A mezőn állt egy dombon és csendesen dünnyögött, inkább magának, mint nekünk:

- Várom őket... Mind el fognak jönni... Ide mihozzánk...

És csakugyan, titkos társaságunk évről-évre gyarapodott egy uj vendéggel. Erős, egészséges fiuk alázatosan lopózkodtak közénk. A változást rendesen észre se vettük, csak azt láttuk, hogy a legkonokabb ellenségeink hozzánk szelidülnek és bocsánatkérően szorítják kezünket. Egyiknek anyja halt meg; másiknak egész váratlanul tönkrement az apja; a legtöbb szerelmes lett. Egy darabig bizonyára maguk bolyongtak az éjszakában. Szavuk ezalatt megfogyott, beszédük halkabb lett, arcuk kissé elsápadt és megnyúlt, szemeik alá az álmodók szürke gyürüi rajzolódtak. De egyszerre csak közöttünk voltak és velünk együtt ültek le a temető virágos füvébe.

Mindig többen lettünk.

(folytatjuk)