Taine Hippolyte - Anglia irodalomtörténetéről írt munkájában - egy helyütt ezt írja Dickensről: "Alapjában véve Dickens valamennyi regénye ez egy mondásba foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek; igazi öröm csak a szív megindulásaiban van; az érzelem teszi az egész embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a fényűzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomorúság iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit érhet, mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban virágzanak. Higgyétek, hogy az emberiesség, a szánalom, a bocsánat a legszebb az emberben; higgyétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a gyöngédség, a könny a legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatalmasnak, bölcsnek, híresnek lenni kevés; hasznosnak lenni nem elég. Csak az élt és csak az ember, aki sírt a jótett emlékére, melyet adott, vagy amelyet kapott."

Valóban ez a foglalata, tartalma, összes tanulsága minden Dickens-regénynek. És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb csodálói, akik halálukig nem felejthetik Copperfield-et és Dombey-t, akik egy életen át a szívökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik úgy emlékeznek Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott laktak volna gyermekkorukban, arra a kérdésre, hogy mi az alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága, mi a problémája Copperfield-nek, Dombey-nek stb., vagy hogy micsoda gondolatokat hirdet Dickensnek egyik s mily másokat a többi regénye, nem tudnának egyebet felelni, csak azokat az általánosságokat, amelyeket Taine tizenöt sorba tömörített. Dickens regényeinek nincs egységes, vagy vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges gondolatköre; mindannyi csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet Twist Olivér? Mi a tanulsága A mi közös barátunk-nak? Melyik szenvedélyt festi Nickleby? Melyek azok a lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni Kis Dorrit főcélja? Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a hosszú regényeknek nincsen egy tárgya; vagyis tárgyuk: az emberi élet a maga nagy változatosságában, minden viszontagságával, a sokféle ember, a lét egész óceánja. Talán valamelyes kivételkép szerepelhetnének: Barnaby Rudge, a Puszta ház s leginkább a Nehéz idők. Ezek előszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két Dickensnek kedves eszmét, még némi irányzatossággal is meggyanúsíthatók, de a leginkább kiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemző eszme, az irányzatosság ezekben is elvész az emberek, a tárgyak, az események színes rajzában. Talán sohase volt nagy író, akinek oly kevéssé lett volna becsvágya, hogy művészi alkotása bizonyos kiválasztott tárgynak, valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az eszmevilágnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s a szenvedélyek megfigyelésének, vizsgálatának valamely különös tanulságát illusztrálja.

Régebben senki se akadt fönn azon, hogy Dickens sok-sok kötetéből úgyszólván egyetlenegy "uralkodó gondolat"-ot se lehet kihámozni, s legföljebb ilyen tanulságokat meríthetünk: viseljünk gondot az elhagyott gyermekekre, ne vessük meg a kevésbé művelteket, irtsuk ki magunkból a durva önzést, s a pozitiv, kalmári szellemet, mert ez nevetségessé és boldogtalanná tesz stb. De ma már Dickens műveinek ez a jellemzetessége nagyon föltűnő jelenség. Az utolsó félszázad alatt a regény akkorát változott, hogy szinte mássá alakult. E nagy átalakulásnak egyik fő-jelensége: a gondolat roppant térfoglalása az elbeszélés birodalmában. A mai író nem ír regényt határozott tárgy, téma nélkül; akár rövidebb, akár hosszabb az elbeszélés, valamely különleges kérdéssel foglalkozik. Az elbeszélés bizonyos eset vagy bizonyos szenvedély fejlődésének monográfiája. Az írók nagy többsége problémákat fejteget; a regényírás előkelőségei pláne a szociológus szerepére vállalkoznak, s ha az új területen, melyre elkalandoztak, nagyobb eredményekre nem hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan irányt, mely a közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a jelent. Általában elmondhatni, hogy a mai regényíró nemcsak művész akar lenni, hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul műkedvelő szociológus. És ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szinte fontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely mintha csak ennek az eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem magáért van, hanem egy bizonyos célért.

Dickens nem avult el, noha műveinek hosszabb életét egy másik veszedelem is fenyegette. Ez a veszedelem abból eredt, hogy Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és ízlésének sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, a tartós művészi hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a hatalmas, a viharos, a tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett és tartózkodott, s nemcsak a gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnak is csupán egy szűkebb körére szorítkozott, az embereknek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak azt a világot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megremegtette.

Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő szellemek, úgy találták, hogy Dickens túlságosan erkölcsös. Akkor történt ez, mikor divatossá lett a szenvedély igazát hirdetni a társadalommal és a törvényekkel szemben. E tanításnak a hívei hibának vélték, hogy Dickens a szerelmet nem emeli minden kötelesség fölé, noha ez felelne meg a természetnek. Hogy nála a természetnek meg kell hajolnia a társadalom érdeke előtt. Hogy csak tisztességes nőket fest, soha azokat, akik a szenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra ad kedvet s nem a szerelemre. Sokallták, hogy Nickleby-ben, Chuzzlervit-ben, Dombey-ban csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind tisztességes ifjú lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy házasságainak száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni egész Angliát. Hogy soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély égő lehelletét; hogy nem dicsőit egy szenvedélyt sem.

Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az angol gyakorlati szellemnek tulajdonították, mely nem akarja, hogy az irodalom megrontsa a gyakorlati életet. Szerintök az angol szellem nem engedi meg, hogy a művész elváljék az embertől, hogy elváljék lelkiismeretétől s elveszítse szem elől a gyakorlati élet szükségleteit. Az angol - így okoskodtak - kegyelettel van a család iránt; nem akarja, hogy az irodalom oly szenvedélyeket fessen, melyek megtámadják a családi életet. A protestáns lélek megtartott valamit a puritánok szigorúságából az örömmel és a szenvedélyekkel szemben. Szóval, Dickens említett tartózkodását az angol közönségnek tulajdonították. De az angol közönség nem mindig ily követelő s az angol író nem mind alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak minden regényíró, hanem egyszersmind minden angol között. Ennek a tartózkodásnak az okait tehát igazságosan csak az egyéni hajlandóságokban lehet keresni.

Kortársai közül ő az egyetlen, aki olvasóközönségének egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége nőttön-nő. A régibb írók közül csak neki vannak fanatikusai; minden országban, minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul sokan olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetközi író; népszerű nálunk is. S akik olvassák, nem felejtik. Copperfield-et, Dombey-t, a Karácsonyi ének-et szívébe zárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint gyermekkorának vagy első szerelmének emlékeit. Emlékezetében, mondhatni: életében, Dickens egészen más helyet foglal el, mint a többi író; külön helyet. Valóban mintha századok választanák el tőlünk, mert immár egészen bizonyosan klasszikus. Klasszikus, aki hasonlíthatatlan, páratlan szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett élő erő, mert az új nemzedék ebben a szeretetben követi a régit. Regényeinek külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a szép helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban mindnyájan elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok mindenkorra részét tegyék az életünknek.

Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s minden arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az érdekes problémák fejtegetőinek s a mélyjáratú eszmék hangoztatóinak nagy többségét már elfeledte a világ, amint elfeledte a szív jogainak ékesszavú védelmezőit. Miért? Mert valamely irodalmi műnek a maradandósága nem attól függ, hogy van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos tanulságul, útmutatóul is szolgálhat, szóval hogy van-e irányító eszméje, avagy nincs.

Az értőnek; minden tanulság; tehát az a munka is, mely nem bizonyítgat semmit. Az élet annyira tele van tanulsággal, hogy annál, aki az életet híven tükrözi, semmiféle eszmének bebizonyítása nem nyújthat több okulást. Továbbá: mert az író értékét nem az határozza meg, hogy a rosszak vagy a jók világát, a szenvedélyek viharának fordulatait, vagy az érzelmesek csöndes lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a választott világot mily erővel tudja az olvasó lelke elé varázsolni, hogy munkájában mennyi az élet. 

Végül: mert Dickens a két legnagyobb írói kvalitás adományával született; két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy valakit halhatatlanná tegyen. A szóbanforgó írói képességeket az esztétika nem osztályozta és nem helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott nekik. Talán azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen más nézőpontból ítélte meg az irodalmi műveket, mint a mi korunk gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő kvalitásokat kereste bennök.

Közkeletű elnevezés híján az említett legelsőrangú írói adományok egyikét elevenitő, vagy még pontosabban: jelenítő erőnek lehetne mondani. Az írónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kívánt világot - az embereket, a dolgokat, az eseményeket - olyan erővel, olyan világosan s olyan tökéletességgel tudja az olvasó lelke előtt megjeleníteni, hogy ennek recipiáló orgánumában ugyanazokat a képzeteket keltse föl, amelyek ő benne éltek. Ez a kiváltképpen írói és a maga tiszta valóságában ritka tehetség Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen kevés írónál, s csakis a legnagyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez az erő? Bizonnyal az író képzeletének a hatalmában. És ez? Az író látásában. Dickens oly tisztán, oly részletességgel, oly tökéletesen, annyira minden oldalukról, oly világosan - "mintha villámfénynél nézné, mi előttünk sötétben van" - oly elevenen látja a dolgokat, - tekintete annyit fog át egyszerre s oly csodálatos szabatossággal, ideges érzékenységével, érzelmességének rendkívüli fogékonyságával úgy átérzi az embereket, oly teljesen megérti s oly híven reprodukálja nemcsak vezető indulataikat, hanem minden kicsinyességöket, - temperamentumával, örökkön nyugtalan, szüntelen izzó képzeletével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi lelket önt beléjök, - úgy eleveníti meg az alakokat, környezetüket, a házat, a várost, melyben laknak, a szelet, mely befütyül az ablakukon, s melyet az író képzelete megszemélyesít, - annyi szint, oly szabatos formát ad a tárgyaknak, amelyeket nemcsak leir, hanem valósággal érzékeltet, olyan, néha kísérteties varázslattal jeleníti meg az eseményeket, - látszólagos művészietlenségével, ismétléseivel, melyek, mint a refrén, hangulatot keltenek, epikus bőbeszédűségével, mellyel eleven képzelete voltaképpen új meg új világosságot áraszt, a látott és érzett dolgoknak oly illúzióját tudja fölébreszteni, hogy az olvasóban sorra föltámadnak ugyanazok a képzetek, amelyek az íróban életre keltek, hogy az olvasó valóban maga előtt látja a tárgyakat, teljesen megérti az alakokat s láthatatlan tanúja az eseményeknek, tökéletesen beleéli magát a szerző világába, így, hogy mire végére ér a hosszú epikus műnek, nemcsak megértett, hanem átélt valamit, nemcsak oly intenzíve látott, mint csupán a valóságban szokta, hanem élménnyel gazdagodott. De ebben már része van az író másik nagy képességének is, mert ez a képesség nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a két testvér, mint az összenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik adományt, mely Dickensben eggyé vált az elsővel, a közvetetlenség erejének, vagy kommunikatív erőnek lehetne nevezni.

Az első írói tulajdon az író képzeletében, emez az író érzelmességében, érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, érző szívvel beszélve alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel eleveníti, jeleníti meg előttünk, együttérzésre kényszeríti az olvasót.

Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens közvetetlensége, érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában nyilatkozik meg, s mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyít, páratlan hatású, s e hatás természetes.

Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, rombolásainak stb. rajza lehet nagyszerű, tehát érdeklődést keltő, tanulságos, megrendítő, megrázó, ha úgy tetszik: tisztító hatású. De mindezt az író csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnek csak az értelmére vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát nem érzi át a hőssel. Mennyivel intenzívebb a hatás, mikor az író együttérzésre bírja olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál érzelmesebb alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együtt érezünk velök. Velök mosolygunk és könnyezünk, elérzékenyedünk, sírunk; nemcsak olvasunk, nemcsak megértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk valamit, nemcsak szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásában: érzünk és élünk is. Mikor végére érünk a könyvének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzett gyönyörűségek után vagyunk, nem csupán úgy éreztünk, mint a szép szemlélője, hanem abban a titokzatos, isteni eredetű kielégülésben volt részünk, amelyet csak az érzelmi élet, az átélt dolgok adnak meg. S minthogy az ember ebben a tekintetben változik a legkevésbé, Dickensre nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyik nagy regényírójára nézve, hogy hagyatékát az eljövendő századok is meg fogják becsülni.

(szerkesztett változat)