"Hull a márciusi hó gomolyogva, 

s az ég felé lebeg érzelmesen; 

mintha egyetlen, roppant sírhalomra 

szállongna, hogy befedje csendesen. 

Imé, az Ország télbe dermed újra 

a vérbevert Szabadság ünnepén; 

borzong az élők könnyes koszorúja 

halott hősök mohásodó kövén. 

Mert sok hős hamvad itt a halmok alján, 

hol a szintből tünedez már a hant, 

s kiontott vérükért nem vigasztalván, 

gyötri a föld a sok boldogtalant. 

Tetemüket meg nem fiatalítja 

nők szépítője, márciusi hó, 

örök-életüknek egyéb a titka: 

Emlékezés, mely a szívben lakó. 

Így élnek ők. A föld alól, a hóból 

- akár a Victoria Regia - 

feltámad és népe szivére csókol 

emberöltőnként a sok dalia. 

Az éjszakában dombhát és morotva 

lángnyelveket vet a magasba ki; 

ki szent ügyért testét a földnek adta, 

a lelke láng lesz s fog még gyújtani! 

Zúdulnak az idő molekulái 

s reánk peregnek, mint a porhavak. 

De lám, gázolják azok unokái, 

akik termékenyítve porlanak. 

S járván az elrendeltetésnek útját, 

tán hihetik, hogy a véres babért 

gonosz hatalmak sárba nem tapodják, 

s nem tör fel majd lelkükből a Miért? "

Jékely Zoltán

1939. március 15.

/kép: Kis Enikő/