Daniel Daréus sikeres. Van, hogy egy ilyen egyszerű mondat egy életet megmagyaráz. Daniel Daréus sikeres. Pont. Van-e csábítóbb kijelentés a külvilág felé, mint az, hogy valakinek nem csak gazdagsága van, de tekintélye, zsenialitása is, amivel kiérdemel odafigyelést, foglalkoztatottságot, kegyet, csodálatot. Népszerűség, ráadásul méltán. Ez a nincs tovább, úgy tűnik, van élet, ami mindent képes elérni, s ezt a művész halála után írt nekrológ sem fogalmazhatja meg majd máshogy, csak így: „Daniel Daréus korának világsikerű nagy karmestere volt, sikerekben gazdag életet tudhatott magáénak.” Pont.
Ugyanakkor belülről nézve ez lehet egy lélek örök sikertelenségének kárhozata is, az, hogy egyedül van művével mely hatalmas, mint egy szimfóniákból épített katedrális, de senkinek sincs elég erős szíve, hogy szellemével oda belépve otthont találjon benne. Ez a nagyszerűségében szép lassan magára maradt élet meddősége, nem tovább adni tudni, mert mindig csak a siker sikerül, de az ember nem. Mely mű úgy tűnik így, nem szólít meg, csak szónokol, nem ébreszt föl csak meghökkent, nem segít, csak kritikát gyakorol, Daniel pedig tudja ezt, tudja, hogy valahol mindig elvész a személy, az infinitezimális lényeg, és tudja az is, aki akarja érteni, de érzi, hogy nem sikerül.
Ez a tehetetlenség tragédiája. Az alkotóé, a műé, a befogadóé. S ez így nem is idézhet fel mást Dáriusban, mint indulatot, haragot és végül összetörést a dühtől, hogy mindenkihez kéne szólnia, de valahogy mégis, senki sem képes érteni a zenét, ami őt is szülte s tette azzá aki, végül kiállhatatlanná, a siker hangos némaságától csalódottá. Énje tehát örökösen tombolt, míg szíve végül szívrohamot kapott.
Ekkor élete eddigi nagy tényezője mellett megjelenik: a csönd. S a halálközelség csendessége szellemóriásából csak a gyermeket, úgy tűnik Daréus lényének megőrzött esszenciáját hagyja meg. Az idő pedig a vita nuova atmoszférájában leegyszerűsödve kezd telni, olyan helyen, ahol elismertsége különc távlat csupán az ott élők szemében. Messzire költözik s a messziről jött hírű emberről új helyen úgyis új vélemény alakul ki. Daniel magányának játékos öröme lett a nyugalom, s tudata nem is sejthette, amire személyének egész súlyával várt, ezen a végtelenül egyszerű helyen, végtelenül egyszerű emberek között bukkan rá arra a zenére, amit végtelenül hosszú ideig keresett, hogy átadhatóvá tegyen…
A film intelligens arányai szelídek, szemérmesek és szolidak, és a csak most elkezdődő történet sokszerű tartalmát pszichológiai igényességgel Kay Pollak remekül rendezi. Végig viszi egy közösség kialakulásának történetét a mellékszereplővé tett főszereplő körül, akinek megható szerénysége olyan csöndesen meleg pontja a filmnek, mint az, az egyszerű tény, hogy az ember szíve dobog, mert él. És értelmétől él, és nem szereti, ha képmutató.
Az ember szeretné maga elé idézni Lev Tolsztoj alakját, köré gyűlni lehetett ilyen érzés. Albert Schweitzert gyógyítani látni Gabonban lehetett ilyen érzés. Assisi Szent Ferenccel együtt templomot építeni lehetett az az érzés, amelyen Kay Pollak rendező sokat merenghetett, s kaphatott ihletet belőle mozija, a Hétköznapi mennyország szép, mértéktartó színvonalának megalkotásához.