„Elaludtam még egyszer, és néha csak pillanatnyi ébredezéseim voltak, éppen annyi ideig, hogy meghalljam a faburkolatok organikus reccsenését, kinyithassam a szememet, hogy mereven belenézzek a homály forgatagába, hogy élvezhessem az öntudat egy pillanatnyi fellángolásában a bútoroknak, a szobának, mindennek azt a mély álmát, aminek én csak kis része voltam, s aminek az érzéketlenségével én is csakhamar újraegyesültem.”

Marcel Proust

/képforrás: deprofundis.blogger.hu/