Házat építeni azt jelenti, hogy otthont álmodunk magunknak a középre, hogy legyen hova hazatérnünk, megpihenve - ha úgy adódott- egy nem sikerült házasságból, utált munkából, az érintések nélkül élt magányból; romban élni azt jelenti, hogy George-nak nem sikerült tovább álmodni maga köré se szerelmet, se hivatást, se családot. És nincs már jövő sem a tervre, hogy az álomból legalább az otthon meglegyen, mivel hirtelen –egy összeesés után- kiderült George súlyosan beteg, s rákja csupán hónapokat hagyott meg idejéből, haláláig.

Ez a film azonban, ha fáj is, nem sajnáltatja magát, inkább elhallgatja sorsát, hogy a beletörődésből kapva csendes erélyt és szót, elkezdje lerombolni mindazt, ami még megmaradt, végre valami másnak csinálva helyet. Mert ott van a mulasztásokból épült múltban a legnagyobbá lett hiba, fia, akiről George tudja, hogy nincs jól. Emlékszünk. A kamaszkor az a kén, aminek szagától sokan megszédülnek, bűze, mérge, kéje, gyötrelme azzá alakít, amivé csak hagyjuk. Parázslani kezd bennünk énünk élvezete minden tiltás ellenére, mely emészt, azért a mámorért, ami az élet, amiről zavarunk csak az imént tudta meg, hogy ilyen is lehet. Lyukká válva zuhanunk bele magunkba, s könnyen lehetünk gödörré évekig vagy még tovább.

Ez az élet halálnélkülisége illetve –gyönyörnek hitt- első halálunk életnélkülisége, amiben a felelőtlenség gondtalanságával nézzük azt a Gondot, amivé váltunk. S ami süllyed, mert önérzetesen tetszik saját tükörképének, vészesen, egyre inkább beleveszve onániába, önsajnálatba, önpusztításba halálfélelem nélkül. A kamaszkor nem mindig és nem mindenkinek krízis ennyire, azonban Sam-nek az, ő beleveszik.Tudjuk, hogy nem minden kéz lehet segítség a válságban. De ennek az apának érdeme, hogy élete utolsó lehelt hónapjaiban, meg tudta ragadni alkalomról alkalomra azt a kart, ami már csak tiltakozását ismerte a kétségbeesésnek, kezet azonban már rég nem is akart nyújtani senkinek. Ekkor George és Sam házat kezdenek el építeni, s hogy ez a nagy munka jelkép lesz, azt egyelőre csak az egyikőjük hiszi, az öregebbik én, aki már biztosan tudja, hogy van halála, s ezért egyre biztosabban kezdi látni, miért van értelme az életnek. 

S még ha az egész történetnek képsorai és karakterei olykor könnyebbek annál, mint amit ez a fajsúlyos téma még elviselt volna, komikumával a rendezés végül is nem árt magának. Sőt, ezzel a könnyűséggel is képes aláhúzni azt, hogy mit jelent egy fiatalember egészségtelenné torzult énképét megtisztítani a hisztériává szürkült boldogtalanságtól, azzal, hogy az elidegenült szülői tekintélyhez szólva azt mondja, még ha ellehetetlenedik sem szabad, hogy feladja. Mert elveszetten fiatalnak lenni nem csak a fiatalok hibája, s a szülőnek tudnia kell, hogy ezen hogyan segítsen.