„Honnan jöttek, nem tudjuk, ők maguk sem. Mondáik szerint mindig ezen a nagy darab földön éltek, amelyet az ősök „Same ädnám” néven ismertek. - Minket maga az Isten tett le erre a helyre, hogy itt békességben tanyázzunk - mondják, de persze Istenen még néhány évtized előtt valami felhőkben trónoló varázslót értettek. Mert félszázad előtt még pogányok voltak, mohos sziklákon áldoztak, vérrel kevert tejet ittak és papok helyett sámánokra hallgattak. Ma már mind keresztények, bár szokásuk még ma is az ősi pogányidők maradéka.
Apró emberkék, rövidlábúak, hosszúkarúak, széles pofacsonttal, lapos orral és szűk szemmel. Barnák és feketék; szőke csak nagyritkán akad köztük. Egyébként távoli atyafiai a magyaroknak, mert szintén a finn-ugor nyelvcsalád tagjai. Családneveik között sok a magyarhangzású, így ismerősen cseng egyetlen írójuk neve is. Turi Jánosnak hívják az öreg parasztot, aki feljegyezte a lappok szokásait, mesélt, mondáit. Turi János hegyi, tehát nomád lapp. Nyája nincs, de van erős karja, bátor szíve, éles kése és hatalmas fejszéje. Remekül ért hurkok, csapdák felállításához és csalhatatlanul olvas a vadcsapásokban. Fedél alatt ritkán hál, télen-nyáron a medvéket, farkasokat és rókákat hajszolja. Bőrükből pénzel, de teljes ellátását a nyájtartó gazdáktól kapja, akik hússal, tejjel és sajttal fizetik, hogy távoltartsa állataiktól a fenevadakat.”