Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt

  locsol izzadt arcainkra

nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött

ezek ilyenkor egész elolvadnak

ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg

  szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk

csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag

kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek  elbújtak tenyereinkben

mi az igazság kérdem a falaktól

erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem

a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk

az áloé másodpercenként virágzik álmainkban

ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha

  takarónk lassacskán lecsúszik.